„Pedig de, kicsit mindenkié” – Egy önkéntes faöntöző tapasztalatai Budapestről és környékéről

Hegyaljai Melinda vagyok, Budapesthez közel élek egy kis faluban, de Budapesten dolgozom önfoglalkoztatóként. Kutyakozmetikus vagyok, saját időbeosztással és sok szabadidővel. Mert az időnél drágább kincs nincs. Sok dologra akarok időt szentelni, mert a pénz önmagában soha nem boldogított.

A mikebudai tanyavilágban kezdtem meg földi pályafutásom első éveit, az erdő közepén, majd beköltöztünk Albertirsára, egy lakótelep első emeletére. Az akkor még nagyközség élhető kis közösség volt. Nagymamám a határ utolsó utcájában lakott, itt kaptam lehetőséget kertészkedni a saját kis parcellámon.

Felnőttként rövid ideig éltem a fővárosban, majd itt, Bényén vásároltunk a falu szélén telket, és építettünk egy kis házat. Folyamatosan ültettük a fákat, virágzó bokrokat és cserjéket. Szerencsére mára minden szépen megnőtt, kellemesen árnyékos a kert a nap nagy részében. Kertünk ligetes erdőkert ősgyeppel, meghagytuk természetes mivoltát, így otthont nyújt számos állatfajnak.

Ha a saját kertben nincs mit locsolni, jöhetnek a városi fák

Így a nyár vége felé már nincs sok dolgom a kertben. Gondoltam egyet: besegítek a fővárosi facsemeték öntözésébe. A munkahelyem környékét vettem célba és az oda vezető utat. Az autóm alapból „kutyás”, nem kivaxolt, csilivili díszdarab. Bedobáltam a dézsákat, kannákat és vödröket. A Beeco alkalmazásban láthattam, hol vannak a fiatal fácskák, és nekilendültem munka előtt és után vizet hordani.

Július 25-én kezdtem körülbelül 35 fa locsolását a Cinkotai felüljárónál. A fasornak 30 liter vizet adtam fánként. Egy összeültetéshez csak árokmászással tudtam volna bejutni, így ott csak a nagyon haldoklók kaptak.

Mostanában az önkormányzat végigöntözte az összeset. Szerencsére a kerületi kertésszel jó a kommunikáció, egyeztetünk arról, hogy a héten merre fognak ők locsolni.

Az adott víz mennyisége változó. A jobb állapotú fák, amelyeknél van draincső, 20 litert kapnak. A Ferihegyi úton 25 litert adtam, átlagosan a 30–40 liter simán megy. Amelyik nagyon rossz állapotban van, az minimum 50–60 litert kap, de volt már, amelyiknek 70 litert adtam.

Eddig 5000 liter jegyzett és körülbelül 1200 liter plusz víznél tartok, 148 az applikációban jelölt és 25 jelöletlen fával. De ezek a számok napról napra magasabbak. Naponta akár 40–60 fa és 800 liter víz is összejön. A közkútnál lévő növényeket is meglocsolom, ha kell. Milyen szívtelenség lenne hagyni őket kiszáradni a kút közelében.

„A néni meglocsolja a fát, mert a fa is szomjas”

Sok fának életmentőnek bizonyult az a néhány vödör víz, amit vittem. Sajnos sok fán már nem lehet segíteni. Mindamellett, hogy megismertem sok fajtát és lettek kedvenceim – biztosan beszerzek itthonra is néhányat –, érdekes tapasztalatokat szereztem minden fronton. Leginkább arról, hogyan viszonyulnak az emberek a környezetükben található facsemetékhez. Meg persze hozzám.

És vannak nagyon jó tapasztalataim.

A közkútnál sokszor találkozom emberekkel, mindenki kedves, van pár jó szavunk egymáshoz. Az Oázis Kertészettől is jöttek ki hozzám vizet ajánlva, jót beszélgettünk. Sok elsétáló anyuka mondja a kisgyerekének, hogy „a néni meglocsolja a fát, mert a fa is szomjas”. Az autósok zöme megértő, türelmes, és a buszosok sem problémáztak eddig amiatt, hogy ki kell kerülniük. Vannak, akik a hatásomra töltötték le az appot, és kezdenek locsolni. Eddig senki nem kapta ki a kezemből a vödröket – de a Margit-szigeten egy kisgyerek szerette volna nyomni nekem az ivókút gombját.

„Nem az én dolgom”

De ott van a másik oldal is.
Sokan csak megbámulnak. Sokan elfordítják a fejüket, mintha ezzel hárítanák azt a felelősséget, hogy ők is megöntözhetnék a láthatóan nem túl jó állapotú fácskákat.
Voltak, akik egy pillanat alatt helyi kisbíróvá változtak, és rendre akartak utasítani. A szabályos parkolás volt a fő téma: gyalogosként elvárták volna, hogy parkoljak le rendesen valahol távolabb.
Mondtam, oké, csak segíts ide hordani a vödröket.
Persze hogy nem. Ezen férfiak valami hasonló izomsorvadásban szenvedhettek.

A Napkelet utcában találtam két cseresznyeszilvát. Az egyik már levéltelen volt. Ilyenkor a legvékonyabb ágat megtöröm. Ha száraz, folytatom egy vastagabbal, hátha találok benne némi életjelet. Ekkor egy férfi megszólított, hogy szabad-e tudnia, mit csinálok. Mert csak a törögetést látta. Mondom, felmérem az állapotát, regisztrálom és megöntözöm.

Kértem, hogy néha napján pár vödör vizet adjon nekik. Felháborodva közölte: hát ő nem fogja az egész utcát végiglocsolni! Mondtam, nem is kell. Csak ezt a kettőt. Azért láttam a szemében a szégyent. Hiszen a kapujától pár lépésnyire vált félholttá ez a fa, amely egy korábban kivágottat hivatott pótolni. A közkút körülbelül 15 méterre volt, még csak nem is a saját vizét kellett volna odaadnia egy köztéri fának.

Mindig kedves vagyok. Próbálom az embereknek „örökbe adni” a közelükben található fácskát. Elmondom, hogy nekik lesz szép, nekik ad majd árnyékot, csökkenti a zajt és tisztítja a levegőt.

Számomra a közöny a legmegdöbbentőbb. Miért nem érzik egy kicsit a sajátjuknak is?

Pedig de. Kicsit mindenkié

A köztéri dolgokhoz furcsa a viszonya a legtöbb városinak. Kivenni, használni, élvezni akarják azt, ami ott van. De hozzátenni, megóvni, gondoskodni róla már nem. Állandó a hárítás: nem az én dolgom. Nem az enyém. Pedig de. Kicsit mindenkié.

Nem csak a városban tűnik el a víz és az árnyék

A közöny magasabb szinten is megmutatkozik.
Itt van például a kertünk végében a patak. Ezen a szakaszon kiszáradt, miközben a falu központjában bővizű. Elvileg a növényzet miatt nem jut ide már víz. A pataknak saját forrása van, ami egy faluvégi tanyán található.
A falu Facebook-csoportjában meg mertem kérdezni, van-e rá mód, hogy ide is jusson egy kevés víz. Mit kaptam érte… főleg a helyi férfiaktól, akik gondolom otthon is megmondják az asszonynak.

Írtam a nagykátai Tápió-Hajta vízgazdálkodásnak is. Az utca végében a Tápió-Hajta Tájvédelmi Körzet található, amely a Duna–Ipoly Nemzeti Park része. Válaszra sem méltattak, pedig csak az erdei állatoknak akartam egy kis vizet.

A városi fák mellett a vidék fái és erdei is fontosak ezekben az egyre forróbb években. Az M4-esen és az M0 keleti részén sokat járok. Szomorúan láttam, hogy az M4 monori pihenő kialakítása során a kedvenc kis fenyvesem felét kivágták. A fák között lesz benzinkút, parkoló, étterem.
Csupa beton.
Ezeket a koros fákat vajon pótolni fogják? Kötelezik erre őket? És ellenőrizni is fogják?

Ugyanezt látom az M0 mentén gombaként kinövő fémcsarnokoknál, amelyeket betontenger vesz körül. Sok helyen csak olyan, városi környezetbe szánt fákat ültetnek, amelyek 5–6 méteresre nőnek – ki ne takarják a cég nevét.
Pedig fontos lenne, hogy sok nagy fa vegye körül ezeket a hőszigeteket. A mellettük futó 2×3 sávos M0-ról nem is beszélve.

A reptértől légvonalban csupán 23 kilométerre élünk, a Gödöllői-dombság keleti végében. Érezhetően sokkal kevesebb lett a csapadék. Furcsa módon szinte minden zivatar elkerül minket, vagy el sem ér idáig.

A természet nem valami rajtunk kívül álló dolog

A fákat, a természetet mindenhol meg kell óvni. Nemcsak a saját kertünkben, hanem az utcán, az út mellett, az ipari területeken, a patakparton is.
Hiszen mi is a természet része vagyunk. Nem tekinthetjük magunkat különállónak tőle.
Szemléletváltásra van szükség. Jó lenne, ha ehhez elég lenne a példamutatás és a szép szó. Ha pedig nem elég, akkor határozottabb változtatásokra van szükség.

Én addig is viszem tovább a vödröket.

Itt tölthető le a Beeco alkalmazás, mely segít megtalálni a szomjas fákat. Te is feltehetsz a térképre fát.