A fenntartható halászat valódi arca: mit tanulhatunk ebből a filmből?

A Netflixen tavaly jelent meg a Seaspiracy, magyarul: A fenntartható halászat valódi arca című dokumentumfilm, ami minden hibája ellenére – avagy azokkal együtt – hatásos és figyelemfelkeltő alkotásra sikerült. A film meglepő lehet sokaknak, akik eddig talán nem gondolkodtak el, honnan kerül a konzervbe vagy a fagyasztóba a hal, és alkalmasint miért olyan olcsó. 

Mi a fenntartható halászat, és miért fontos ez számunkra? 

Azt gondolhatnánk, nekünk nem kell a fenntartható halászattal foglalkoznunk, hiszen nem vagyunk tengeri ország, és egyébként is, alig eszünk halat. Legfeljebb nyáron a Balaton partján kapunk be egy-egy hekket, esetleg karácsonykor egy jó halászlét, az is édesvízi hal. Az igazság viszont az, hogy ha ezen a bolygón élünk – márpedig itt élünk – akkor, mindegy, hogy hol vagyunk, befolyásol minket és a gyermekeinket az, hogy mennyire fenntartható az a mód, ahogyan a halakat kifogják a tengerből. 

A fenntartható halászatnak az volna a lényege, hogy a halászok úgy halásszák a halakat a tengerből, hogy csak azt fogják ki, amire szükségük van, hogy a halpopuláció megmaradjon és gyarapodjon. Magyarul, hogy a tengeri élővilágot se érje károsodás, de a fogyasztók haligénye is ki legyen elégítve. Sajnos nagyrészt nem ez történik, a halászat továbbra is egy súlyos környezeti probléma.

Bár A fenntartható halászat valódi arca c. filmnek komoly hibája, hogy konkrét tévedések, valótlanságok is elhangzanak a filmben, vagy hogy a kontextusukból kiragadott szövegrészleteket használ, arra viszont rávilágít, hogy nagy a baj.  

Nem nehéz  belátnunk, hogy az óceánok egészsége ugyanúgy létfontosságú a Föld élhetősége – és az emberiség túlélése – szempontjából, mint az esőerdők vagy az összefüggő, érintetlen természet jelenléte. 

Miről szól a Netflix filmje: A fenntartható halászat valódi arca?

A dokumentumfilm a rendező, Ali Tabrizi szándékosan drámai hatást megcélzó munkája, sokatmondó címmel. Az angol sea, vagyis tenger, és conspiracy, vagyis összeesküvés szavakból alkotott Seaspiracy némiképp kifejezőbb, mint a magyar: A fenntartható halászat valódi arca. 

A lényeg azonban ugyanaz: a rendező eredetileg az óceán élővilágának szépségéről akart forgatni, azonban hamar beleütközött a már jól ismert műanyagba, mely elárasztja az óceánokat. Innen már csak egy lépés volt, hogy dicséretes nyughatatlansággal nyomába eredjen annak, miért pusztítják a delfineket, a cápákat, és mi a túlhalászat valódi oka és lehetséges következménye. 

A film erénye, hogy a mi felelősségünkre is rámutat: pusztán azzal, hogy leemeljük a tonhalkonzervet a polcról (akár el van látva öko-bio-delfinbarát címkével, akár nem), már kifejezzük az igényünket arra, hogy  a tengertől akár több ezer kilométerre is legyen mindig hal. Miközben minden egészséggel foglalkozó oldal és könyv azt javasolja, együnk minél több halat, hiszen az egészséges, arra kevesen hívják föl a figyelmet, hogy ez mivel jár a tengeri élővilágra nézve. 

A földön élő több mint hétmilliárd ember halfogyasztásának ára, hogy túlfogásként más halak és tengeri emlősök, valamint a tengerfenék élővilága pusztul el járulékosan. Előfordul az is (mondjuk a delfinek esetében), hogy szándékosan is pusztítják őket abban a hiszemben, hogy így több lesz a fogás. Emellett a halászfelszerelések, különösen a műanyag hálók rendszeresen a tengerben landolnak, további szemetet termelve és pusztítást végezve: a bálnák megeszik, a teknősök belegabalyodnak. 

Mindennek pedig nem csupán az lesz a következménye, hogy kihalhatnak egyes delfin-, bálna-, cápa- vagy teknősfajok. Tovább megyünk: ha a tápláléklánc csúcsán lévő nagytestűek és ragadozók megritkulnak vagy kihalnak, a tengerek és óceánok teljes ökoszisztémája felborulna. Mi, emberek pedig igen nagy bajban lennénk ekkor. 

A dokumentumfilm utánamegy a délkelet-ázsiai halász-rabszolgaságnak, a nyugat-afrikai vizeken való illegális halászatnak, és hogy sok természetvédő szervezet tulajdonképpen érdekelt a halászatban. Megtudhatjuk biológusoktól, hogy a halak is képesek érzésekre: fájdalmat, félelmet, kíváncsiságot ugyanúgy érezhetnek, mint minden más gerinces, s hogy ami a halakban egészséges, az az algából származik.

Mennyire van igaza A fenntartható halászat valódi arca című filmnek? 

A film sok szempontból csúsztat, elavult adatokat hangsúlyoz ki. Például azt állítja, ha a halászat módja és mennyisége nem változik, akkor már 2048-ra kihalnak a halak az óceánból. Ezt az állítást a szerzője, aki egy 2006-os tanulmányban publikálta ezt az előrejelzést, később maga is visszavonta, Tabrizi itt nem járt elég alaposan utána  a felfedezett dolgoknak, amikért egyébként súlyos kockázatokat vállalt. 

A film kínálta megoldás propaganda-jellegű, Tabrizi a vegán életmódot látja egyetlen lehetséges lépésnek. Arra azonban nem tér ki, hogy bár valóban súlyos válságnak nézünk elébe, a tengerből élő emberek számára nem lehet egyszerre átállni valami másra. 

Mennyire nagy a baj? 

Bár oknyomozó dokumentumfilmnek meglehetősen kezdő munka, a film nagyon fontos dologra hívja fel a közönség (elsősorban a nyugati jóléti társadalmakban élők) figyelmét. Ha a bolygónk óceánjainak ökoszisztémája felborul, az ember sem fogja sokkal túlélni, ugyanúgy, mint a méhek vagy az esőerdők esetében. A fenntartható halászat valódi arca c. film fő célja: hogy sokkoljon. Csak a felháborodásból tud akkora lendület megszületni, ami elég lenne ahhoz, hogy elinduljunk a megoldás felé, legyen az kutatás, vegán életmód, szemétszedés vagy bármi más.

Ugyanolyan sürgős és nagyszabású akciókra volna szükség, mint a klímaválság ügyében. Azokat az embereket kéne meggyőzni arról, hogy hagyják abba a gyáraik és cégeik tevékenységét, akik ebből szereznek profitot, és ebből foglalkoztatnak vagy használnak – ilyen vagy olyan körülmények között – emberek millióit. Látjuk a feladat nagyságát?

Mit tehetünk az óceánok élővilágának megmentése érdekében? 

Amint az ikonikus műanyag szívószálak esetében is tapasztalhattuk, az egyénnek igenis van befolyása arra, hogy mire szavaz a pénzével. Ez ugyan jóval lassabb folyamat, mint amilyenre szükség volna, mégis előre visz.

Ha nem is leszünk valamennyien azonnal vegánok, mint ahogy ez nem is elvárható, azért végiggondolhatjuk, milyen halat eszünk, és milyen gyakorisággal. Azt látjuk, hogy a messziről érkező halak etikussága nem igazán nyomon követhető. A “gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan” elvnek megfelelően a helyi, szezonális és nyomon követhető élelmiszerek fogyasztása bizonyosan fontos lépés.

Számít az is, ha megnézzük a filmet, és elkezdünk róla gondolkodni és beszélgetni, ha kialakul egy párbeszéd akár magánemberek között, akár a közbeszédben. Aztán eljön az a pont is, amikor cselekednünk kell, és döntenünk, hogy melyik sürgős és fontos ügy mellett kötelezzük el magunkat. 

 Hogy mit tanulhatunk ebből a filmből?

Azt biztos, hogy nagy a baj, és a 24. órában vagyunk (ebben is). Azt is, hogy fontos a lelkesedés, de a hozzáértés szintúgy. Ali Tabrizi lendülete imponáló, a film hiányosságai pedig tanulságul szolgálhatnak, hogy ha utánanézünk valaminek, tegyük alaposan. Végül pedig: minden összefügg mindennel. A tonhalkrémes szendvics a delfinek öldösésével, a cápauszony-leves a korrupcióval és rabszolgasággal, az illegális halászat ezer kilométerrel odébbi ebola járvánnyal. 

Felelősek vagyunk, hogy mire költjük a pénzünket: műanyagba csomagolt élelmiszerre, vonóhálós halászattal fogott halakra – vagy olyan ételre, amiről tudjuk, honnan származik, és hogyan került az asztalunkra. Sajnos a tudatosságot nem ússzuk meg, immár ebben a témában sem.

Stenszky Cecília I költő, író, pedagógus, valamint a természetközeli élet, a vadon és a könyvek rajongója. Jelenleg szabadúszó szövegíró és mesemondó.