Idén az 1400 km-es Hungarian Divide volt a nagy kalandom…

Idén a Hungarian Divide volt a nagy kalandom, ami egy közel 1400 km hosszú terepbringa verseny keresztül az országon, Rudabányácskától Vasvárig. Közel 23000 m szintet kell megmászni, néhol elég járhatatlan utakon, önellátóan, külső segítség igénybevétele nélkül 10 nap alatt.

Hat évvel ezelőtt, 42 évesen eldöntöttem, hogy lefutom a maratont. Vettem egy futópadot, mert csak nem fogok a szomszédok szeme láttára rohangálni az utcán, és elkezdtem edzeni. Mindig is jól ment a hosszú futás, így kb. fél év elteltével odaálltam a Spar maraton rajtjába, és ha nem is kiemelkedő tempóval, kicsivel 4 óra felett, de teljesítettem a távot. Ezután valami nagyobb kihívást kerestem, így jött képbe az Ironman, vagyis a hosszútávú triatlon. Erre már több mint 3 évet készültem, mire odamerészkedtem a rajtvonalhoz. Az úszás nem az erősségem, bringázni se nagyon tudok, így ezekre sokat kellett készülnöm. Azóta 3-szor teljesítettem az Ironman távú triatlont (3,8 km úszás, 180 km kerékpár és 42 km futás). Nem vagyok élsportoló, kizárólag a táv teljesítése a célom.

A sok edzés hatására (heti kb 10-12 óra) hosszabb távokat tudok úszni, bringázni, futni. Minden évben egyre nagyobb kihívásokat keresek, olyanokat amik még nem mutatnak túl rajtam, de nem is adják könnyen magukat.

A kihívás az idei Hungarian Divide-ban az volt számomra, hogy terepen nem igazán bringáztam előtte, inkább országúton mozgok otthonosan. 2 éve már teljesítettem egy 1200 km-es versenyt a Paris-Brest-Paris-t 85 órás idővel, akkor megfogadtam, hogy soha nem megyek vissza, annyira nehéznek éreztem azt. Gondoltam, a Divide lassabb, több idő van rá, nem kell úgy sietni, mivel napi 140 km-t kell csak tekerni, persze terepen, de az nem lehet annyira problémás. Hát az volt. 🙂

Hungarian Divide 1. nap, Rudabányácska – Szögliget (180 km):

Már a rajtban az első fékezésnél – a teleszkóp összenyomódása miatt – beleért a kormánytáska a kerékbe, így meg kellett állnom megigazítani. Aztán megint. Aztán leesett a hátsó kulacsom, megálltam, visszamentem érte. Aztán megigazítottam a kormánytáskát. Majd leesett a kulacsom. Majd mégegyszer megigazítottam a kormánytáskát. Szóval ha nem lett volna elég a Zemplén, akkor is jót szórakoztam volna.

De a Zemplén se volt kutya. Hozhattam volna kéktúrás füzetet annyit toltam azt a bringát. Marha meredek, kátyús emelkedők, még meredekebb, még kátyúsabb lejtők. Volt egy szakasz, ahol hatan buktak annyira járhatatlan volt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz, de az volt. Nagyon. Regécig annyit szenvedtem, hogy le sem tudom írni. Regéc után leginkább aszfalt volt, ott azért sokat javult a lelkivilágom. Úgy voltam vele, megyek ameddig bírok, de sötétedés előtt összetalálkoztam egy sráccal aki azt mondta, hogy Szögliget utáni rész Aggtelekig elég ramaty. Este nem lesz egyszerű. Ezért inkább megálltam Szögligetnél. Persze a srác, – mint utólag kiderült – továbbment a sötétben Jósvafőig. Mai nap 180 km sikeredett. Elégedett vagyok vele. Rendbe tettem magam, holnap újult erővel folytatom.

2. nap, Szögliget – Sirok (344 km):

Húh. Reggel 4-kor kelés, 5-kor indulás. Az eleje szar, egy csomó vízmosáson és farönkön átemelés és pici tolás, mert volt pár meredek emelkedő. Aztán Jósvafőn reggeli, majd kis gurulás aszfalton. Elég jól haladtam, amikor beütött a Bükk. 18 km-re voltunk az első Ellenőrző Ponttól, a CP1-től, de végig emelkedett és nem kicsit. 3 órát mentünk, mire felértünk Bánkútra. Kajáltam, majd egy ültő helyemben elaludtam. Brutál kikészített ez a Bükk. Aztán Egerig valahogy elvánszorogtam, a Pipacsban ettem egy palacsintát. A pincér megkérdezte, honnan jövök és hova megyek. Mondom neki, Újhelyből Vasvárra ami 1400 km. Erre visszakérdez, hogy vissza is megy? Ahh. Az kéne még, örülök ha egyszer odaérek.

Az egri nyaralónknak intettem egyet és uzsgyi tovább. Már szürkült mire Sirokra értem. A camping meredek utcájára fordulva, miközben nagyban fényképezem a várat, egyszer csak a bal lábam a levegőben lóg, ugyanis valahogy kilazult a hajtókar mindkét csavarja és leesett. Szerencsére megvan mindkét csavar, feltoltam a bringát a campingbe, majd visszatettem a hajtókart. Biztonság kedvéért meghúztam a másik oldalon is. Remélem, más probléma nem lesz. Pihi van. Holnap vár a Mátra.

3. nap, Sirok – Salgótarján (485 km):

Hajnalra lefagyott a lábam, mert elfelejtettem zoknit húzni. Nem való nekem ez a bivakolás. Igaz, ingyen volt a campingben, reggel meg is tudtam tisztálkodni, szóval szavam sem lehet. A Zemplén, majd a Bükk után a Mátra sem adta könnyen magát. Sirokról a Kékestető beletelt vagy 5 órámba. De legalább nem kellett tolnom. Viszont a sok kő miatt a nyereg széttörte a fenekem. Kékestetőről lefelé lelazult a kormánytáskám, mert este kipakoltam teljesen, reggel meg nem úgy pakoltam vissza. Így a sípályán kellett eszkábálnom valamit, hogy le tudjak jönni. Aztán az első kerék lapos lett. Keresem a defektet, de nincs. A sok rázkódástól a szelep kicsavarodott. Legalább csak pumpálnom kellett.

Egy ideig semmi, aztán jött Salgótarján. Megkerültük az egész várost, kétszer is bementünk, majd vissza. Aztán nagy nehezen tényleg beértünk. Nagyon szép a város körül a vidék, nem is gondoltam volna. Gyorsan foglaltam szállást, kaja, tusolás, mosás és alvás. Pihennem kell, mert kicsit el vagyok maradva a tervtől. 175 km-t akartam minden nap tekerni, de ma csak 140 jött össze, tegnap is 150 körül. Ma már 525 km körül kellene járnom, ehelyett 485-nél vagyok. Még szintidőn belül a középmezőnyben, de kemény lesz ez nagyon. Már tudom.

4. nap, Salgótarján – Pénzásás (605 km):

Hullámvasút. Reggel Salgótarjánban ébredtem egy koszos motelben, ahova este mielőtt bementem volna éppen egy csajszi vitte be a kuncsaftját. A törölközőbe nem mertem az arcomat megtörölni, olyan állapotú volt. A tekerés marhára nem ment délelőtt. Semmi motiváció, csak jár a lábam kényszerből, mert haladni kellene.

Sorban előznek meg a többiek, mivel a montin a 2,4 colos gumikkal elég nehéz az aszfalton haladni. Erőm nincs, eszek, de nem töltődik az energia. Az első tónál elvisz a GPS egy meredek dombra. Rájövök, hogy én csesztem el, vissza le, de elég ramaty végig a másik út is. Olyan gazos, hogy nem látni a vályút, pedig az elég mély. Ha beleesik a kerék tuti zúgok egyet. A jobb oldali nyomon megyek a jobb kezem tiszta vér az ágaktól, illetve a csalán is csíp rendesen. Átmegyek a bal oldalra, így a bal oldalam is olyan lesz. A fejemre nem kell, hogy vigyázzak azt mindkét oldalon ütik az ágak. Egy vadrózsába belerúgok miközben tolom a bringát egy meredek emelkedőn, persze hogy az ág végigsérti a másik vádlimat. Szedem ki a tüskéket.

Hollókőnél utolér egy spori miközben a csap alatt fürdök, mert olyan meleg van, hogy máshogy nem bírnám ki. Persze az összes emelkedő a napon, árnyék nélkül létezik ezen a keleti oldalon. Be a boltba, összevásárolok mindent, csokit, gumicukrot, pizzás csigát, rétest, sört, kólát, túrórudit. Mindmegettem.

A többiek leelőznek, én küzdök a nappal, az emelkedőkkel, az erőtlenséggel. Ja, meg a hollókői kavicsos, ágas tereppel. Aztán egyszerre csak beérem őket, jön egy energialöket valahonnan, aztán megint egy szenvedős, napos emelkedő. Leelőznek. Beállok mögéjük tolni a bringát. Aztán egy nagy flow. Jár a lábam, szeljük az utat, látom a többiek is kivannak, ez nekem erőt ad. A Bánki-tónál megfürdök a vízben, és otthagyom őket. Le akarom tudni a Börzsönyt most, hogy van erőm.

Felérek a Drégelyvárhoz, jönnék vissza erre a GPS nem másfelé visz! Kóricálok egy órát a sötétedő erdőben, mire találok térerőt és GPS-jelet. Jön a vihar, a tervemnek lőttek. Nem jutok el ma Nagymarosig, mivel meg kell húznom magam egy menedékházban 10 másik emberel. Itt vagyok tele energiával, és az időjárás visszatart. Jó saras lesz a pálya innentől. Holnap reggel 4-kor kelés, megpróbálok a CP2-ig elérni ha tudok.

 5. nap, Pénzásás – Nagykovácsi (755 km):

Hullámvasút 2. Vihar el, reggel 4:30-kor már úton. Hála, a terep nem túl sáros a tegnapi vihar után, de azért nehezebb, mint előtte lett volna. A Hideg-hegyi turistaházat úgy érem el, hogy közben ordibálok és szidom azt, aki kitalálta ezt az útvonalat. Egy lépés előre, egy tolás a bringán és fék. Aztán ismét. Így mászni egy kb. 30 fokos emelkedőn egy 25 kg-os bringával lélekölő. Lefelé Nagymarosig 10 percenként változik a kedvem. Sírás határán vagyok, majd röhögök, dudorászok, vagy némán gondolkodva tekerek. A komp másik oldalán megállok pihizni, a többiek akikkel átjöttem tekernek tovább. Nekem szükségem van egy kis nyugalomra. Eszek, iszok, kicsit magamba fordulok, és rendbe teszem a gondolataimat.

Innen a CP2-ig beérek jó pár embert, habár szerintem van egy lassú defektem hátul, mert kétszer is rá kell fújnom. A Kálvária-dombról nem beszélek. Aki ott volt hallotta, aki nem az menjen fel a bringámmal azokon a sziklákon. Egyébként ezt a részt ki lehetett hagyni, a szervező biztosított egy alternatív útvonalat, de én úgy vagyok vele, ha ez az eredeti út, akkor ezen megyek fel.

CP2 előtt ki jött elém Matyi, de fel sem ismertem elsőre, csak, mikor megszólalt. Jó volt látni és beszélgetni vele. CP2-n nem sokat időzöm, váltok pár szót az emberekkel, megint fújok a gumikba, és irány a Normafa. Iszonyat meredek utcákon, de feltekerek. Ott várnak a haverjaim, nagyon meghatódtam. Szegények készültek mindennel, én meg csak vegetáltam ott közöttük. Ruhamosás, seggkenés, szájfény és pacsi pá, megyek tovább. Pár srácot beérek még a sötétben Nagykovácsi előtt. Most már a top 30-on belül vagyok. Remélem lesz ez jobb is.

 6. nap, Nagykovácsi – Tata (866 km):

Tegnap és tegnapelőtt érzelgősre, ma matekosra bringáztam magam. Folyamatosan matekfeladatokat próbáltam megoldani, olyat mint: Ha Johnny 14 km/h-val teker átlagban napi 15 órát, amelyben meg-megáll kb. 20 percenként 1-2 percre, valamint naponta 2 hosszabb fél órás szünetet is tart, akkor odaér-e péntek 15 órára a CP3-ra, ami 1048 km-nél van, ha most szerda reggel 10 van, és szegény elmebetegünk épp 792-nél jár? Mondanom sem kell, hogy maga a feladat kitalálása is problémás volt, nemhogy bármit kezdeni vele. Alapműveletek nem mentek napközben. Szóval jól elvoltam.

Ma kezdődött igazán a Divide. A féltávosok megálltak a CP2-nél, a teljes táv 64 résztvevője közül pedig kb 40-en vannak szintidőn belül, meg egyáltalán a pályán. Lassan én is azzal fogok harcolni. Egész nap 1 embert láttam, eddig meg mindenhol ott voltak körülöttem. Tudtam beszélgetni, viccelődni, vagy tudtuk biztatni egymást.

Mától csak a magam gondolataival vagyok el. Ujjaimat már 2 napja egyáltalán nem érzem. Tegnap kétszer hagytam el a gyűrűm. Minden elindulásnál csekkolom, hogy sisak, szemüveg, táskák, telefon, gyűrű. Ma a dorogi Tesco-nál a szeméttel együtt kidobtam a bicikli lakatkulcsát is. Miután megettem, megittam mindent tolnám a bringát, hát rájöttem, hogy valszeg a kukában a kulcs is, mert fogni-érezni egyáltalán nem tudok. Tehát nekiálltam kukázni.

A kezem csak azért gáz, mert fékezésnél már nem érzem, mikor húzom és mennyire. Olyan meleg volt, hogy Tatáig bírtam elvergődni. Inkább kivettem egy szobát. Nem tudom mennyit fogok aludni, mert forgalmas útra néz az ablak, tetőtéri és nincs légkondi, de szerintem nem lesz gond. Már semmi nem zavar.

 7. nap, Tata – Dudar (1028 km):

Tatán sikerült kialudnom magam, reggel 6:30-kor indultam útnak. Egész nap a szlovák Michalt üldöztem, aki 10 km-rel és 2 órával előttem indult. Jó fej a srác, többet költ sörre, mint minden másra együttvéve. Azt mondja kicsit tud magyarul, németül és szlovákul, ehhez képest angolul dumálunk.

Délután 4-re sikerült beérnem. Addigra már megcsapott mindkettőnket a nap, nem ment valami fényesen a tekerés. Ilyenkor amikor valami probléma van, mindig viccesen megkérdi, hogy “Fasza?”. Fasza. Azon röhögünk, hogy kettőnknek összesen 2 ujja van, amit érzünk, de sajna mindkettő az ő jobb kezén. Fasza.

Egész nap zen hangulatban tekertem. Egyedül egyszer borított ki a világ összes legye, amikor egy katlanban beléjük futottam. Kb 20 percen keresztül zümmögtek a fejem körül. Na, az nagyon idegesített. Egyébként zen van. Ma találkoztam több ismerőssel is, nagyon jól esett, hogy figyelnek és tartják bennem a lelket. Ma már idegenek is jönnek és gratulálnak, beszélgetnek velünk, és mondják hogy követnek, néznek minket, hogy ki hol jár.

Megyünk olyan poros úton, hogy bokáig süppedünk benne, most jó hogy ilyen széles gumival jöttem, mert mással biztosan perecelnék. Szembe jön egy traktor, persze a szél felőli oldalon. Olyan porvihart kavar az arcunkba, hogy centi vastagon ragad rá az izzadt testünkre. Fasza? Fasza.

Tíz perccel később Michal olyat taknyol a homokban hogy röhögünk. Biztosan megütötte a két sör, amit a bácsi adott neki, aki minden évben követi a Divide-osokat mióta Michal egyszer bement a teraszára aludni 4 évvel ezelőtt. Felugrik a porból, indulhatunk tovább. Fasza.

A CP3-at nem sikerül ma elérni, mert Csesznek előtt befáradok, kinézek egy zárva lévő benzinkutat, inkább itt alszom, mint az erdőben összetörjem magam. Michal filozofál és úgy dönt, ő sem indul útnak sötétben az erdőbe. Körbenéz, aztán bivakol, és már itt horkol mellettem. Fasza.

 8. nap, Dudar – Hidegkút (1170 km):

Szóval este jött a vihar, a hálózsákom tartója meg ment. Legalább ezt sem kell cipelnem, úgy mint a kulacsomat sem hátulról, mert negyedszerre véglegesen elhagytam valahol. Hajnal 4-kor elindultunk, mert a vihar odébbállt. Csak egy helyen volt sáros a talaj, így ott toltuk, a többit tekertük. 6:30-ra értünk a CP3-ra. Michal továbbment, én viszont lepihentem. 9:30-kor keltem, majd 10-kor indultam.

Jól haladtam, mikor is egy hegy tetején elvesztettem a trackert, ami mutatja a szervezők és a Divide után érdeklődők felé a pozíciómat. Szerencsém volt, mert 400-500 m után gyanús lett, hogy az előző pakolásnál nem tettem vissza a helyére. Megnéztem, és tényleg nincs meg. Még az a jó, hogy a GPS-jeladót egyszerű megtalálni. Csak fél órámba került.

Valahogy ma az embereknek beszélhetnékjük volt. Két bringás is elkísért egy-egy darabon, többen odaköszöntek nekem útközben, érdeklődtek, hogy  bírom, mennyit készültem a versenyre, nehéz volt-e eddig, stb. Biztattak, hogy a nagyján már túl vagyok, ezután már csak ez és ez következik, az nehéz lesz, ez nem annyira, vagy éppen felhívták a figyelmemet, hogy hol lehet trükkös a terep.

Most többed magammal Böbe házában vagyok a CP unofficial-on vendégül látva, aki éppen akkor ért be a célba, amikor én a házukhoz értem. Nem ismerjük egymást, de nagyon szépen köszönöm a többiek nevében is a szíves fogadtatást. Holnap korán kelés, és szeretnék olyan 60-70 km-t hagyni vasárnapra, hogy biztos legyen a célba érkezésem.

 9. nap, Hidegkút – Zalaszántó (1330 km):

A CP unofficial-t reggel 6 felé hagytam el. Kb 1 perc gurulás után kisbolt, gyors bevásárlás, kajálás és tovább. Kezdetben elég jól éreztem magam, de kb. 2 óra múlva már nem haladt a bringa, nem volt sok erőm. Jött a napsütés és a meleg, én pedig lassultam, de kegyetlenül. Michal kb 2 órával hamarabb indult, és egy kicsit sem hoztam rajta. A srácok a CP-ről pedig beértek, mivel szinte minden egyes árnyékos helyen elidőztem, minden csapnál megálltam, minden boltnál vásároltam. Hozzájuk csapódtam, és mentünk együtt.

Azt mondták a Sztupáig akarnak elérni, így ha kell, akkor este is tekernek. Onnan már csak 60 kili lesz vasárnap a cél. A Balaton-felvidék egy rémálom volt. Állandóan a tavat nézni, elkanyarodni, majd vissza hozzá. Nem csak ez a kanyargás, de a feltámadó orkán erejű szél is kezdett kicsinálni. Alig vártam már, hogy hátam mögött tudhassam az egészet. Habár ez a szakasz a tavalyi Derby-ről ismert volt, egyáltalán nem szerettem.

Este 9 felé vásároltunk be Balatongyörökön és onnan sötétben, egy majdnem nyílegyenes úton elindultunk felfelé a zalaszántói Béke sztupához. Aznap talán ekkor kezdtem el élvezni a tekerést. Napközben a kezeim zsibbadtak, a talpam fájt, a derekam is rosszalkodott, a nyakam teljesen elgémberedett, és a jobb térdembe is párszor belenyilallt, nem győztem nyújtani, lazítani a testrészeimet. Estére mindenen túltettem magam. Hajnal 1 felé értünk a Sztupához, előtte kb 10 km-rel aludt Michal egy bódéban. Mi a fiúkkal bevackoltuk magunkat a Sztupa első szintjére, és percek alatt elaludtunk. Így visszaemlékezve ez volt a Hungarian Divide-on a legjobb alvásom. Meleg beton, csillagos ég, halk ciripelés, talán 2 percet ha volt időm nézni a csillagokat és az elhúzó villogó repülőket, aztán aludtam is. Az utolsó napra 67 km maradt. Sima liba.

 10. nap Zalaszántó – Vasvár (1400 km):

Reggel mire megébredtem, egyik társunk elhagyott minket. Fájdalom, de felbomlott a csapat. Viszont mire összepakoltam és körbejártam a sztupát, megérkezett Michal, így újra négyen voltunk. Elindultunk, hogy délig letudjuk a maradék 67 km-t. Szépen haladtunk, meg-megálltunk vízért, kajáért, vagy csak pihenni. Ezen a szakaszon elég sok aszfalt volt, örültem neki, mert bekönyökölve aero pózban tudtam kímélni a kezeimet. Mondjuk 2 napja már terepen is aero pózban megyek, annyira fájnak a kezeim.

Az egyik buszmegállóban zabáljuk a maradék cukrot-csokit-kekszet, amikor megkérdezzük a buszra várakozó nőt, hogy van-e itt valahol kék kút, vagy bolt a környéken. Itt? Hétvégén? Még hétköznap sincs! Egyébként van bolt, három faluval arrébb, mutatja azt az irányt, ahonnan jöttünk. Köszi. Megyünk tovább.

A következő faluban csak szerencsénk lett és találtunk egy nyitva lévő boltot. Nagy zabálást rendezünk a szemben lévő buszmegállóban, ahol luxus körülmények között (földön ülve, kuka karnyújtásnyira, hogy a szemetet kidobni se kelljen felállnunk) faljuk az aznapi cukor adagunkat. Visszaterelődik a beszélgetés a szerencsétlen kezeinkre, mert a csomagolásokkal annyit bénázunk, hogy csak na. Michal kérdi, mivel foglalkozok és klimpírozik a kezével mutatva, hogy ő úgy gondolja valamilyen számítógépes munkát végzek. Nem, nem vagyok zongoraművész, válaszolok. Tíz percig visítva nevetünk.

Elindulunk és ismét felbomlik a csapat. 30km-rel a cél előtt otthagy minket az egyik társunk. Maradunk Gergő, akinek meghúzódik a jobb combhajlítója, így nyöszörög pár km-en keresztül, Michal, aki szegény sör nélkül csak meredten tolja-tekeri a bringát és én, aki fel van dobódva, mert tudom, hogy 30 km-t féllábbal, bringát tolva is megteszek 8 órán belül, még akkor is ha kétszer napszúrást kapok. Nincs az a helyzet, hogy ne érjünk be. Tartom bennük pár km-en keresztül a lelket, de hamar összekapják magukat és rájönnek ők is, ezt a teljesítményt már nem veszi el tőlünk senki!

Dividerek lettünk! 10 nappal ezelőtt elindultunk a Zemplénből, majd jött a Cserehát, Aggteleki-karszt, Bükk, Mátra, Salgó, Cserhát, Börzsöny, Visegrádi-hegység, Budai-hegység, Pilis, Gerecse, Vértes, Bakony, Balaton-felvidék, Zalai-dombság, és itt a Vasi-hegyháton befejezzük a túrát. 1400 km megtétele után, kb 23000 m szinttel a lábunkban boldogan gurulunk be hármasban a célba. Anno 70-en neveztek, ebből 64 indult el, akikből 37 ért célba. Azt hiszem ezzel is úgy leszek mint a többi ultratávos versenyeimmel. Megcsinálom egyszer, aztán soha többé. Jövőre is van egy ilyen tervem, az UB egyéni teljesítése. Kb annyira érzem lehetetlennek, mint ezt a Divide-ot az indulás előtt.

A Hungarian Divide 2025 teljes útvonala itt megtekinthető.

Pongrácz János