A globális erdőirtás fenyegető árnyékában Dél-Korea története az egyik legfigyelemreméltóbb ökológiai és gazdasági sikertörténet. Az 1950-es években, a koreai háborút követően az ország a világ egyik legszegényebb állama volt, ahol a hegyvidékek és erdők több mint fele teljesen elpusztult. Csupán fél évszázad alatt azonban a távol-keleti ország úgy érte el a gazdaság felvirágoztatását, hogy közben újjáépítette a természetes környezetét. Ez a páratlan bravúr a határozott állami stratégia és a társadalmi összefogás egyedülálló ötvözetének köszönhető, áll egy dél-koreai egyetemi tanulmányban.
A katasztrófa gyökerei: a kopár hegyek kialakulása
A dél-koreai erdők pusztulása hosszú évszázadok folyamán halmozódott fel. A Csozon-dinasztia (1392–1910) idején a területek állami kézben voltak, de a lakosság szabadon gyűjthetett tűzifát és építőanyagot. A népességnövekedéssel szinte teljesen megszűnt a kontroll. A helyzetet a japán megszállás (1910–1945) tovább rontotta a gátlástalan erőforrás-kihasználással, ami súlyos eróziót, pusztító áradásokat és szárazságokat eredményezett.
A második világháborút és a koreai háborút követő társadalmi zűrzavar, a menekültek tömeges visszatérése, valamint az újjáépítés fatartalék-igénye miatt az illegális fakitermelés tetőfokára hágott. Az 1950-es évek végére a koreai erdők 58%-a kopár, fátlan területté vált, ami közvetlenül fenyegette a mezőgazdaságot – azt az ágazatot, amely ekkor a hazai bruttó össztermék (GDP) több mint 45%-át adta és a foglalkoztatottság 65%-áért felelt.
Szigorú törvények és átfogó állami stratégia
A gyökeres fordulat az 1960-as években, Park Chung Hee elnök kormányzása alatt kezdődött. Az állam felismerte, hogy a környezeti katasztrófa megelőzése és a gazdasági talpra állás nem választható el egymástól. Megalkották a legfontosabb jogszabályokat:
-
Erdészeti Törvény (1961): intézményesítette a falusi szintű lakossági részvételt és erdővédelmi szövetkezeteket hozott létre.
-
Talajvédelmi és Eróziókontroll Törvény (1962): felhatalmazta az államot a veszélyeztetett területek beavatkozási zónává nyilvánítására.
1967-ben megalakult a Koreai Erdészeti Szolgálat (KFS), amelyet 1973-ban a Belügyminisztérium alá rendeltek, így a fakitermelést és -telepítést közvetlenül összekapcsolták a helyi közigazgatással és a vidéki fejlesztési programokkal.
Az 1973-ban elindított I. Tízéves Erdőrehabilitációs Terv (1973–1982) elképesztő eredményeket hozott. A program célja 1 millió hektár újraerdősítése volt 2,1 milliárd facsemete elültetésével. A tervet a szigorú szervezésnek köszönhetően a határidő előtt, mindössze 6 év alatt sikerült teljesíteni: 1,08 millió hektáron több mint 2,96 milliárd fát ültettek el. A stratégia kezdetben a gyorsan növő fafajokra összpontosított a talaj mielőbbi megkötése érdekében, majd fokozatosan átállt a nagy gazdasági értékkel bíró ipari fafajokra.
A társadalom mozgósítása: a Saemaul Mozgalom szerepe az erdőtelepítésben
Dél-Korea sikerének kulcsa az volt, hogy a felülről érkező állami utasításokat sikerült szervesen összekapcsolni a lakossági önkéntességgel. A hagyományos közösségi kaláka („Durae”) szellemiségére építve a falusi erdészeti szövetkezetek közvetlen felelősséget kaptak a helyi erők védelmében, a tűzmegelőzésben és a tűzifa-erdők telepítésében.
Ezt a folyamatot katalizálta a Saemaul (Új Falu) Mozgalom, amely a vidéki lakosság életszínvonalának növelését és a közösségi összefogást tűzte zászlajára:
-
Közvetlen részvétel: 1973 és 1978 között a nemzeti erdősítési projektek 43%-át, míg az erózióvédelmi munkák több mint 70%-át a Saemaul Mozgalmon keresztül a lakosság végezte el.
-
Saemaul Csemetekert Projekt: Az állam pénzügyi támogatást nyújtott a falvaknak csemetekertek létesítésére, és garantálta a megtermelt csemeték felvásárlását. A profit felét munkabérként kifizették a lakosoknak, a másik feléből pedig falusi mikrohitel-alapokat hoztak létre. Ez a rendszer biztosította a nemzeti csemeteigény csaknem 35%-át.
A siker pillérei és a globális tanulságok
A nagyszabású telepítések mellett az állam radikális, évszázados problémákat megoldó lépéseket is tett:
-
A tűzifahiány felszámolása: külön tűzifa-erdőket hoztak létre, miközben a hatékonyabb falusi tűzhelyek bevezetésével mintegy 30%-kal csökkentették a fafelhasználást, míg végül a szén váltotta fel a fát.
-
Az irtásos-égetéses földművelés felszámolása (1966–1978): a kormány támogatásával és áttelepítési programjaival mintegy 300 000 háztartást (a gazdálkodók 12%-át) szoktatták rá a fenntartható gazdálkodásra.
-
Háromlépcsős minőségellenőrzés: a tavaszi ültetések túlélési arányát ősszel szigorúan ellenőrizték, ami a korábbi 70% alatti arányt 1986-ra 93,3%-ra emelte.
Dél-Korea példája bizonyítja, hogy a környezetvédelem nem a gazdasági növekedés akadálya, hanem annak egyik legfontosabb alappillére. Az ország, amely egykor nemzetközi segélyekre szorult, ma a Koreai Nemzetközi Kooperációs Ügynökségen (KOICA) keresztül erdészeti fejlesztési támogatásokkal (ODA) segíti a fejlődő országokat saját zöldítési programjaik megvalósításában.
(Fotó: Pexels)
Hasonló bejegyzések:
Szép szavak a semmiről – mi a baj az aktuális nemzeti klímastratégiával, de leginkább az erdőkre vonatkozó megállapításaival?
Akkumulátorgyárak Magyarországon: a nagy körkép
Fentről miért nem látják a fától az erdőt?
Kisebb lakótér – nagyobb mozgástér?
Erdőszeretet, életigen – Állítsuk le együtt az erdőpusztítást Magyarországon!
Mi a natúrpark? Hol van ilyen Magyarországon?
Mi a Rainforest Alliance tanúsítvány?
Hová és hol tart az „Erdőszeretet, életigen” elnevezésű országos erdővédelmi kampány?
Vélemény, hozzászólás?