Milyen lesz a jövő? Mit látunk a filmekben, mik a reális várakozások?

Milyen lesz a jövő? – a kérdést azóta teszi fel az emberiség, amióta először felsejlett előtte, hogy az idő messzebb terjed a jelen pillanatnál.

Egyes spirituális irányzatok szerint ez hibás kérdés, mert csak a jelen létezik, de azért a követőik mégis felhúzzák az ébresztőórát, ha másnap menniük kell dolgozni.

Most azonban nem az idő természetét járjuk körül, hanem inkább azt a kérdést feszegetjük: milyen lesz a jövő? Tesszük mindezt a filmes alkotások tükrében, mert a mozi rendkívüli hatással bír a közgondolkodásra.

Mi határozza meg, hogy milyen lesz a jövő?

„Bárcsak azt mondhatnám, hogy meg tudjuk akadályozni a közelgő pusztulást. De nem tudjuk. Ma egyikünk sem számít idegennek. Ma egy család vagyunk, együtt lépünk a sötétségbe.” – Thomas Wilson (Danny Glover) elnöki beszédének részlete, 2012.

Abban szinte mindegyik film egyetért, hogy az emberiségnek van beleszólása abba, milyen legyen a jövő – az eltérést az okozza elsősorban, hogy ez a beleszólás milyen mértékű. Filmtől függ az is, hogy az emberiség csak sodródik az árral (mint szó szerint a 2012-ben vagy a Törésvonalban), vagy maga is aktívan alakítja a jövőt.

A közös eredő az energia, a kényelem és a hatalomvágy

Ami szinte minden, a jövővel foglalkozó filmben közös kiindulási pont, az az energia kérdése. Milyen lesz a jövő, amiben végére érünk az erőforrásoknak?

Végül is mindegy, hogy elfogy az üzemanyag és a víz és ezért omlik össze a civilizáció (lásd pl. Mad Max), vagy elzárják a gépeket az energiaforrástól és ezért lesz az emberből akkumulátor (Mátrix univerzum), esetleg a klíma változik meg drasztikusan (2012, Holnapután, stb.).

A mozifilmekben az emberi civilizáció mindenképpen aktívan közreműködik a saját végzetének előidézésében a kielégíthetetlen energiamohósága miatt.

A kényelem mint kiváltó ok elsőre furán hangozhat, pedig vitathatatlan a szerepe

Egy egész sor disztópiában éppen ez okozza a fordulópontot. Értelmessé válnak az eredetileg az emberiség kényelmét szolgálni hivatott főemlősök (Majmok bolygója), esetleg a robotok (Terminátor, Mátrix), vagy pusztán a kényelem megőrzése miatt nem teszik meg a szükséges lépéseket a katasztrófa elhárítására (Ne nézz fel!).

Eleve a fejlesztések nagy része a folyamatosan növekvő mértékű kényelmi igényt próbálja kiszolgálni.

Gondolj bele: mennyire természetes számodra, hogy gépek mossák ki a ruhád, tisztítják meg az evőeszközeid, hogy gombnyomásra melegíti egy doboz az ételed, vagy pusztán kimondod a telefonodnak, amire kíváncsi vagy, és pillanatokon belül ott a válasz?

Nem kell még csak a billentyűzeten se pötyögnöd, pláne nem kell vaskos lexikont lapozgatnod vagy könyvtárba menned. Olyan mértékű kényelem ez, amely könnyedén az emberiség vesztét okozhatja… legalábbis a mozifilmek szerint.

A mértéktelen hatalomvágy a társadalom vagy a szabadság pusztulását egyaránt okozhatja

Ha nem a mindennapi kényelem nyakló nélküli kiszolgálása okozza a pusztulást, akkor az emberek közügyek iránti restsége.

Számos disztópikus filmben az emberek nagy része egyszerűen lemond a szabadságjogairól, és cserébe kap egy túlszabályozott, kényelmesen élhető életet, amelyben a regnáló hatalom gondoskodik a „köz biztonságáról” (A Pusztító, Különvélemény, 1984, Gattaca).

Mivel az összes lehetséges apokaliptikus vízió bemutatása túl nagy falat lenne, a következőkben összpontosítsunk a klímaváltozásra építő filmekre, és tegyük félre a vírusok, zombik, zombivírusok, idegen fajok vagy felnagyított természeti katasztrófák okozta „mindmeghalunk” filmes alkotásokat.

Milyen energiaigénye van a modern társadalmaknak?

„Semmi sem maradt a Földön.” – A Sztalker (Aleksandr Kaydanovskiy), Sztalker.

A jövővel foglalkozó mozifilmekre általában jellemző, hogy túlbecsülik az emberi civilizáció energiaigényét, vagy olyan előrejelzésekből indulnak ki, amelyekről kiderült azóta, hogy téves számításokon alapulnak.

Gondoljunk csak az 1973-as Zöld szójára, ami a története szerint idén, 2022-ben játszódik, és olyan szinten túlnépesedett a világ (a filmbeli New York Cityben például 40 millióan laknak, míg a valóságban 8,5 millióan), hogy az átlagember nem jut érdemben más fehérjeforráshoz, csak szójához.

Az 1979-es Mad Max, ami elhozta az ausztrál színésznek, Mel Gibsonnak a világhírt, abból indul ki, hogy a huszadik század végére hozzáférhetetlenné válik az olaj: egy alternatív történelemszál szerint 1984-ben (bő tíz évvel a ténylegesen bekövetkezett 1973-as olajválság után) Irán és Szaúd-Arábia között háború robban ki, a Perzsa-öbölből nem érkezik több olaj, a pénzügyi rendszer széthullik és a világ az összeomlás felé sodródik.

Többek között arra alapozva, hogy felborul az energiamérleg.

Mit jelent az energiamérleg?

„Az éghajlatunk törékeny” – Jack Hall (Dennis Quaid), Holnapután.

A klimatológia tárgykörében az energiamérleg a Nap felől érkező és a világűrbe kisugárzott energia globális mérlegét jelenti.

Egyensúlyi helyzetről akkor beszélhetünk tehát, ha ugyanannyi energiát ad le a Föld, mint amennyit felvesz. Ilyesfajta tökéletes egyensúlyi állapot a legritkább esetben fordul elő, hiszen minden tényezője állandóan változik.

Leginkább azt mondhatjuk, hogy az energiamérleg elbillenésének ismerjük ciklikusan változó elemeit (pl. a Föld képzeletbeli tengelyének dőlésszöge, vagy a Föld Nap körüli pályájának formája, a Nap 11 éves saját ritmusa), illetve rendszertelenül változó paramétereit (pl. üvegházhatású gázok ember általi kibocsátása, vagy a magas légkörbe jutó vulkáni por és hamu mennyisége, kiterjedése, stb.).

Amikor az energiamérleg úgy mozdul el, hogy több energia érkezik, mint amennyi távozik, akkor globális felmelegedésről, fordított esetben pedig globális lehűlésről beszélünk. Természetesen mindkét változatról születtek katasztrófafilmek és posztapokaliptikus mozik egyaránt. 

Milyen lesz a jövő, milyen irányba billen majd el az energiamérleg?

„Csak a benzinért jöttem.” – Mad Max (Mel Gibson), Mad Max 2.

Jelenleg a világ globális felmelegedést él át, mert az energiamérleg tartósan kibillent a hőnyereség irányába. A különböző tudományos kutatóintézetek egy sor előrejelzést adnak évtizedek óta arról, mi vár az emberiségre és az egész bioszférára évtizedes vagy évszázados távlatban.

A különféle filmes alkotások pedig előszeretettel indulnak ki az előrejelzésekből, bár sokszor feláldozzák a tudományosságot a látvány és a pörgős történetírás érdekében.

Posztapokaliptikus filmek, amelyeket alig lehet komolyan venni

Kevin Costner ikonikus filmje, a Waterworld szándékosan lett „vízi Mad Max”, és a híresztelésekkel ellentétben nem bukott meg, mert sikerült végül pár millió dolláros profitot behoznia. Itt a végtelen homokpusztaság helyett sok tíz méter vízréteg borítja be majdnem a teljes Földet, mert elolvadt minden jégtakaró.

Aligha kell diploma hozzá, hogy észrevegye a néző, mekkora túlzásba estek Hollywoodban. Főként akkor válik ez láthatóvá, ha hozzávesszük, hogy 140 év alatt (amióta tudományos igénnyel követik nyomon) alig valamivel több, mint 20 centimétert növekedett a világtengerek vízszintje.

Szintén a ”túltoltuk Béláim” kategóriába tartozik a 2013-as, dél-koreai-amerikai-francia-cseh Snowpiercer, ahol egy vonat elnyomás alatt sínylődő utazóközönsége jelenti az emberiség maradékát az örök fagyba dermedt világban.

Hogy még messzebb űzzék a tudományt a tudományos fikcióból, a vonat immáron tizenhét éve fut megállás nélkül a hófehér-halott Földön. Ennek alapjául egy 1982-es francia képregény szolgál (Le Transperceneige/The Escape), sorozatot pedig a Netflix csinált belőle.

Persze, ha úgy tekint rá valaki, mint társadalmi allegóriára, – amely szerint egyfelől a kiváltságos elit luxusban él, elnyomják a szegény rétegeket a hadsereggel és rendőrséggel biztosítva saját hatalmukat, másfelől az egész társadalom valójában egy, az emberrel ellenséges és közömbös világban száguld a saját végzete felé, – akkor mondhatjuk, hogy ez a képregény/film egy próbálkozás az akció-művészfilm hibrid létrehozására, adrenalinfüggő filozófusok számára.

Ha viszont posztapokaliptikus sci-fiként próbáljuk beskatulyázni, akkor saját kategóriájában messze jobb filmes alkotásokat láthatunk, amelyek realista jövőképet mutatnak be.

Realista klímakatasztrófa Hollywoodban

Külön műfaja alakult ki a klímakatasztrófára építő sci-finek, amit egyre inkább cli-finek hívnak. Bár a klimatikus fikció furán hangzik, az éghajlatos-fantasztikum még borzasztóbb, ezért maradjunk egyszerűen a cli-fi rövidítésnél.

Az éghajlatváltozás az 1970-es években keltette fel érdemben Hollywood érdeklődését. A legelső közülük a már említett, és klasszikussá vált, 1973-as Zöld szója, amiben a túlnépesedett Föld szenved az üvegházhatástól és az egész évben tartó hőhullámoktól.

A 2000-es évektől kezdődött a cli-fi aranykora

A korábban említett filmeken túl mindenképpen ejtsünk pár szót a 2013-as Kolóniáról is, mert amennyi elsőosztályú ötlet-lehetőséget kínál a kiindulási alap (az időjárás szélsőségessé válása miatt beköszönt a jégkorszak, az emberek kolóniákon próbálják túlélni a mindennapok kihívásait), annyira zs-kategóriás lett a kivitelezés.

Az Interstellar inkább űr-dráma, de igazi kemény sci-fi is egyben

A 2014-es Interstellar esetében inkább a hátteret jelenti a klímakatasztrófáktól megtépázott bolygó – a film történetének alapjául szolgál az, hogy egyre inkább lakhatatlanná válik a Föld.

Habár a film többnyire a bolygónkon kívül játszódik, mindenképpen kiemelendő, mert Kip Thorne (az Interstellar ügyvezető producere, egyszersmind egyik szereplője) ragaszkodott hozzá, hogy nem sérülhetnek benne az ismert fizikai törvények.

A rendező (és főszereplő) Christopher Nolan ezt el is fogadta – elvégre Kip Thorne mégis csak elméleti fizikusként vált híressé, illetve az ő számításai révén válhatott hiperrealistává a filmben a féregjáraton keresztüli vagy az űrben történő utazás. Ja, és nem mellékesen a gravitációs hullámok felfedezéséért Nobel-díjat kapott, így volt némi súlya a kérésének.

Az Interstellar mellett, egyfajta kontrasztként az Űrvihart is meg kell említsük, mert bár alig van köze a tudományossághoz, az átlagos tudásszinttel bíró néző számára is tökéletesen átélhetővé teszi azt, hogy mivel jár, ha az ember belepiszkál a természet rendjébe.

Mit jelent a víz-élelmiszer-energia nexus? Mit hozhat a jövő ezen hármas tekintetében?

„– Utálok itt lenni.

– Akkor változtasd meg a helyet.” – Solara () és Eli () párbeszéde, Éli könyve.

A 2011-es Davosi Világgazdasági Fórumon hangzott el az a megállapítás, hogy a vízbiztonság az a láncszem, amely összeköti az élelmiszer-, energia-, éghajlati, gazdasági növekedési és emberi biztonsági kihívások hálóját, amellyel a világgazdaságnak a 2011 utáni két évtizedben szembe kell néznie.

A víz-élelmiszer-energia nexus, vagy más változatban víz-élelmiszer-energia-klíma nexus (WFE-nexus/WFEC-nexus) témájában született könyv fontos és átfogó munka, és itt tölthető le angol nyelven.

A kötet arra törekszik, hogy elmélyítse a víz kérdését átfogó viszonyok tudatosságát és megértését, és hatékony megoldásokat keressen az előttünk álló vízhiányos kihívásra. Akár 30-50 százalékkal is emelkedhet ugyanis a víz, az élelmiszer és az energia iránti igény globálisan.

Az OECD 2014-es megállapítása szerint 2050-re a világ népessége 9 milliárdra nő. Addigra a vízigény 55%-kal, az élelmiszerigény pedig 60%-kal fog nőni. Ráadásul a jelenleginél négyszer nagyobb világgazdaságnak akár 80%-kal több lehet majd az energiaigénye.

Ne nézz fel! – a valóságban

Egy bő tíz évvel később született tanulmány áttekintette, hogy mi valósult meg a globális összefogásból. A legújabb kutatások azt a tendenciát mutatják, hogy a társadalmak átfogó tervet dolgoznak ki az energia-, élelmiszer- és vízfogyasztás hatékony kezelésére. 

Az élelmiszer-, az energia- és a vízrendszerek úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy a rendszer egyik intézkedése gyakran kihat a többire is.

A koncepció megvalósításának fő kihívásai mindmáig a következők:

• a rendszerre vonatkozó integrált politika és jogszabályok hiánya,
• az adatok bizonytalansága és
• az alrendszerek nagyszámú adata,
• a rendszerhatárok,
• a megfelelő szabványok és jogszabályok hiánya,
• valamint a hatékony szoftverplatformok hiánya.

Habár 2011-ben megkongatták a vészharangokat, a mai napig nem történt érdemi előmenetel. Tisztára olyan, mintha a Ne nézz fel!-ben élnénk – illetve ezért is mondják egyre többen, hogy az a mozi valójában dokumentumfilm.

Hiszen ott is hiába teszik közzé a tudósok a bizonyítékokat, hiába mondják el, mi fog történni (napra pontosan), az embereknek fontosabb minden más, mint felkészülni az elkerülhetetlenre, a politikai és gazdasági elit pedig még a világvégéből is hasznot húzna.

Milyen lesz a jövő: milyen reális várakozásaink lehetnek?

„IQ teszt: Ha van 1 vödröd 2 gallon vízzel és még 1 vödröd 4 gallon vízzel, hány vödröd van?” – Idiocracy

Ha a cli-fi zsánert vesszük alapul, és kiszórjuk azokat a mozifilmeket, amelyek többre becsülik a látványt a logikánál, és úgy kezelik a természeti törvényeket, mint amik csak másokkal esnek meg, akkor jellemzően három fő jövőkép rajzolódik ki:

1. Fagyott világ
2. Forró világ
3. Kaotikus világ

Első irány: bekövetkezik az új jégkorszak

A 2004-es Holnapután (2004) a cli-fi jégkorszak-apokalipszis legkiemelkedőbb példája. Roland Emmerich rendező egy szuperviharokról szóló furcsa bestsellerből kölcsönzött néhány ötletet és szöveget, és olyan forgatókönyvet talált ki, amelyben a felmelegedő éghajlat egy új jégkorszakba fagyasztja a bolygót.

Habár itt inkább dominál a látvány és az akció, az alapfelvetés és a világ pusztulása erősen rávilágít arra, mennyire törékeny a bolygó klímája, és ha tartósan felborul az egyensúly, az extrém szélsőségessé váló időjárás eltörölheti az emberi civilizációt.

Második irány: a globális felmelegedés elkerülhetetlen

A korábban említett Mad Max mellett mindenképpen említsük meg a kevés cli-fi animációs filmek talán legjobbikát, a Wall-E-t.

A Pixar animációs alkotása egyszerre társadalomkritika és cli-fi film. A Földet elhagyta az emberiség, mert mindent elborított a szemét. Előtte azért legyártottak rengeteg szemétrobotot, hogy amíg az emberek egy luxus űrutazáson vesznek részt, a gépek feltakarítsák a szemetet.

Hétszáz év után egyedül egy kis Wall-E egység működik az egész bolygón, ami forró és kopár és látszólag nem maradt már semmilyen élet rajta, a csótányokat leszámítva. A szemét pedig még mindig, szó szerint, hegyekben áll.

Harmadik irány: lesz jövő, csak nagyon nyomorúságos

Talán a leginkább realista forgatókönyvek azok, amelyek arra alapoznak, hogy nem borul el egyik szélsőség irányába se a világ, viszont teljesen kiszámíthatatlanná válik.

Viszonylag kevés a pozitív, utópisztikus alkotás. Az emberek valahogy képtelenek elhinni, hogy mondjuk 2100-ban „minden szupi-szuper” lesz, tiszta víz, zöld mezők, kék ég, energiabőség és világbéke vár ránk.

Ezért hangozhat el a Mátrix 1-ben is, hogy az első szimuláció azért omlott össze, mert az emberek nem bírták elviselni a paradicsomi világot.

Érthető, hogy ahogy sötétülnek a kilátások a jelenben, úgy szaporodnak az összeomlott társadalomról és globális kataklizmákról készülő mozifilmek.

Az emberiség (majdnem teljes) kipusztulását gyilkos járványok, aszteroidák, klimatikus katasztrófák, háborúk, megszálló űrlények vagy elszabaduló mesterséges intelligencia okozza. 

Persze, nem feltétlen ér véget az emberiség a disztópikus filmekben. Látva (olvasva) az 1984-et, a Mátrixot, az Éhezők viadalát, vagy a Snowpiercer – Túlélők viadalát, felmerül a nézőben az a kérdés, hogy mi volna jobb: megélni az emberiség túlnyomó többségének pusztulását, vagy egy elnyomó politikai rezsim kiszolgáltatott tagjának lenni.

A felsorolt lehetőségek mellett és ellen is szólnak érvek – ám ismerve valamelyest az emberiséget, valószínűleg a cinikus-szarkasztikus hangoknak lesz igazuk, akik 2006-ban az Idiocracy (magyarul a Hülyék paradicsoma címet viseli), 2021-ben pedig a Ne nézz fel! filmekben vázolták fel a (közel)jövőt.

Kivéve, ha végre cselekszünk.

Hogyan tudjuk pozitívan befolyásolni, milyen lesz a jövő? Mit tehetünk ennek érdekében egyénileg, közösségi- valamint globális szinten?

„– Nem számít, bármit is teszel, annak sosem lesz nagyobb hatása, mint egy árva cseppnek a határtalan óceánban!
– De hát mi is az óceán, ha nem cseppek sokasága?” – Haskell Moore (Hugo Weaving) és Adam Ewing (Jim Sturgess) párbeszéde, Felhőatlasz.

Stílszerűen az egyik legszebb, több párhuzamos időszálon futó filmmel, a Felhőatlasszal válaszolhatjuk meg azt a kérdést, hogy tehetünk egyáltalán bármit a világért? A Mátrixot is jegyző Wachowski testvérek és Tom Tykwer rendezte Felhőatlasz a valaha készült egyik legambiciózusabb film.

A film hat főszereplő szövevényesen összefüggő történetének elbeszélése 1849 és 2346 között. Végigkövethetjük, ahogy a múltban hozott, apró morális döntésekből globális hatású társadalmi változások születhetnek.

Az időben és térben eltérő történetszálak kiválóan bemutatják azt a természeti vagy épített környezetet, ami jellemezte, jellemzi, vagy esélyesen jellemezni fogja a világunkat.

Habár az alkotás nem a klímáról vagy a természetvédelemről szól, mégis hangsúlyos szerepet kap, hiszen az ember még akkor sem válhat függetlenné a Természettől, ha végletekig szabályozott, épített környezetben él.

Amikor pedig szélsőséges klímaváltozás következik be, sosem a civilizáció van nyerő helyzetben.

(A filmes idézetek saját fordítások az angol eredeti szövegkönyvek alapján)

Dr. Rónay P. Tamás | Korábbi egyetemi oktató, szövegíró. Főként humán, illetve természettudományos cikkeket ír. Otthonosan mozog az okostechnológiák és megújuló erőforrások, zöld technológiák világában.