Normális, ha fáj az idei nyár

De hogyan lesz a nehéz Föld-érzelmekből cselekvő remény?

Az idei nyár még abban is felszította az ökoszorongást, aki eddig az ilyesfajta érzelmek létezéséről nem is tudott. Ha kimentünk, szomjazó fákat, összepöndörödő leveleket, kiégett füvet láttunk. Saját bőrünkön érezhettük a levegő szárazságát, talpunk alatt a forró, porló földet. Ha a hűs szobából próbáltunk kapcsolódni a világhoz, rögtön szembejött velünk a Duna vízállása, az energetikai válság (még ha csak az lenne…), ivóvízellátási problémák és a gyorsan fellobbanó, pusztító tüzek. Nem is folytatom, mindannyian tudjuk, miről van szó.

Érezhetjük torkunkban, mellkasunkban a tehetetlenség fojtogatását. Karjainkban, lábainkban a bénultságot. Szívünkben a dühöt, gyomrunkban a szorongást. Már ebből is kiderül: ezek nem elszigetelt problémák, amik elől elég behúzódni a klimatizált szobába és tölteni egy jeges limonádét. Az ökológiai válság és egyéni jóllétünk szervesen összefügg, és nemcsak azért, mert a Duna vízszintjének apadása ivóvíz- és energiaellátásunkra is közvetlenül hatással van, hanem azért is, mert mi, emberként sem tudunk jól lenni, sem fizikailag, sem mentálisan, ha körülöttünk a táj és millió élőlénye szenved és pusztul.

Bár most, ahogy ezeket a sorokat írom, épp esik, tudjuk, hogy öt balatonnyi víz hiányzik Magyarország talajából – ezt nem néhány nap csendes eső és nem is egy-két árvíznyi zuhé fogja megoldani. Nem is emiatt ragadtam billentyűzetet, hiszen látszik, hogy vízügyi szakértőkkel Dunát lehetne rekeszteni (az persze most nem nagy szó). Még ha ez a kis eső csillapítja is intenzív Föld-érzelmeinket, akkor is felszínre kerültek: talán egyre többen érezzük, hogy ezzel valamit kezdenünk kell. És ahogy minden krízis, ez is új lehetőségeket nyithat meg előttünk.

Struccpolitika helyett

Amikor nehéz érzelmek bukkannak fel tudatunk horizontján, hajlamosak lehetünk elfordítani fejünket. Igyekszünk megtenni mindent, hogy elhessegessük őket: figyelemelterelőket vethetünk be, például a képernyők különböző formáit, könnyed szórakozási módokat, színes-szagos élményeket, na meg egy sor elhárítási mechanizmust, csak hogy ne kelljen együtt maradni negatív érzéseinkkel. “Van elég bajom, nehogy már még a spanyol erdőket is én sirassam?!”, “Aggódjanak a Duna vízállásán a paksi mérnökök!”, “Francba a kertemmel, majd megveszem a zöldséget az Aldiban!” – mondhatnánk, és félig-meddig igazunk is van. Nem igazságos, hogy ezek a mi problémáink, hogy ezekkel foglalkoznunk kell. De közben mégsem dughatjuk homokba a fejünket, mert ezek velünk vannak és hatnak ránk. És valójában nem ezek a problémák, ezek a valódi problémáknak csak a tünetei. Még inkább: egy szelete a valódi problémák tüneteinek. A többi tünet – és a problémák maguk – pedig közvetlenül érintenek minket, családunkat, jelenünket és jövőnket. És ezt többé nem söpörhetjük szőnyeg alá, még akkor is, ha rettentő frusztráló, hogy tudjuk, baj van, mégsem tudjuk, mit tegyünk.

“Jó, de akkor mit csináljak?”

Érthető, hogy most mindenki a cselekvést sürgetné. De hibát követünk el, ha rögtön belevetjük magunkat abba, hogy kizárólag az eszünkkel, logikus problémamegoldás útján akarnánk javítani a helyzeten. Mert hogy pontosan ez, a tünetek kezelése juttatott minket ide. Kiválóan értünk a komplikált problémák megoldásához, de a komplex problémákkal szembesülve már bajban vagyunk. A rossz alkatrész cseréje működik akkor, amikor otthon nem folyik a víz a csapból, de a Duna nem vízcsap: a táj, az éghajlat, a talaj, a gazdálkodás mind összeér benne, és még valami: mindez élőhely, millió élőlénytársunk otthona. Mindezeket egyben kell látnunk ahhoz, hogy hosszú távon működő, az életet támogató megoldási folyamatot alakítsunk ki.

Ezzel együtt még mindig él a kérdés, hogy akkor most mit csináljunk, ha nem azonnal esővizet gyűjtsünk, fát ültessünk, madarat itassunk? (Ezeket persze mind lehet, sőt, hajrá!) De, amit én javaslok, az eggyel mélyebbre megy. Ne fordítsuk el a fejünket, maradjunk együtt ezekkel a Föld-érzelmeinkkel akkor is, ha nehéz.

Élő rendszerek vagyunk mi is

Bármennyire meglepő, a negatív érzelmek nem azért vannak, hogy nekünk rossz legyen. Ugyanúgy működnek, mint amikor fázni kezdünk és felvesszük a kabátunkat, vagy amikor egy fülledt szobában valaki kinyitja az ablakot: vészjelzők, amik arra késztetnek, hogy cselekedjünk, mert valami nincs rendben. Az ökoérzelmek is pontosan erre szolgálnak: hogy észrevegyük, veszély fenyegeti élőhelyünket – és erőt adnak, hogy változtassunk. Éppen ezért a Föld-érzelmek – szorongás, düh, tehetetlenség, gyász – pontosan azt mutatják meg, hogy mi is az élet szövedékének szerves részei vagyunk. Érezni őket normális, sőt, szükséges – és talán nem is érdemes őket “negatívnak” címkézni, mert akkor rögtön elkerülnénk őket. Maradjunk inkább a “nehéz” jelzőnél.

Ráadásul nemcsak vészjelzőként szolgálnak, hanem azt is rögtön megmutatják, hogy mi az, ami fontos nekünk, ami értéket képvisel számunkra. A fájdalom mögött ott van a szeretet; a tehetetlenség mögött a vágy, hogy hassunk a világra; a düh mögött az igazság iránti elkötelezettség; a szorongás mögött a gondoskodás. Ezért érdemes ott maradnunk egy kicsit, akkor is, ha épp nehéz, hogy meglássuk mindezeket az értékeket, és erőt merítsünk belőlük a változáshoz.

Közel a segítőnk

A mesékben mindig akkor érkezik a segítő, akkor mutatja meg magát a jótevő, amikor a legnagyobb szükség van rá. Amikor már tényleg úgy tűnik, innen nincs tovább – például a mesehős keresztúthoz ért, összetört csontokkal fekszik a kút mélyén, vagy a sárkány fölébe kerekedik.

Hiszek benne, hogy az idei Világeleje Ünnep ez a segítő lesz sokak számára. Ez az éppen jókor megmutatkozó támogató tér, ahol értelmet kap az elmúlt nyár, az elmúlt évek küzdelme. Ahol végre helye lesz annak, hogy ne csak észérveket és szakmai megoldásokat sorakoztassunk fel, hogy ne csak a fejünkkel szálljunk szembe az ökológiai válsággal, hanem megmutathassuk végre, hogy mi van a szívünkben. Hogy rájöhessünk: nem vagyunk egyedül mindezekkel az érzésekkel, és mindebből ne azt lássuk, hányan ülünk a kút fenekén, hanem azt, milyen sokan vagyunk készek összefogni, hogy együtt alakítsunk egy, az életet tisztelő jövőt. Így válik a nehézből erőforrás, így mutatkozik meg a cselekvő remény útja.

Október 3-án nem nézőnek, hanem résztvevőnek hívunk: a rövid, jövőutazós előadásokat követően a délutáni műhelyeken Minden Lények Tanácsán vehet részt bárki, aki vállalkozik rá. Itt közösségben élhetjük meg Föld-érzelmeinket és új szemekkel láthatjuk a világot – és ez két olyan lehetőség, aminél kevés fontosabbat tudok elképzelni az idei nyár után.

Várunk titeket szeretettel az újrakapcsolódásra!

További infó: https://www.vilagelejeunnep.hu/

Michaletzky Luca