Polikrízisben vagyunk: a vízhiány csak töredéke a nagyképnek

A Magyar Hidrológiai Társaság és a Nem Víznek Való Vidék szervezésében, a Milestone Intézetben megtartott „Vízválságtól a polikrízisig?!” című szakmai pódiumbeszélgetés világos és felkavaró képet festett a Magyarországot fenyegető ökológiai és gazdasági kihívásokról. A Litkai Gergely humorista és fenntarthatósági menedzser által moderált kerekasztal-beszélgetésen dr. Gelencsér András légkörkutató, dr. Baranya Sándor hidrológus, Lukács Ákos klímaszakértő és Stumpf-Biró Balázs összeomlás-kutató vettek részt. A szakértők egyöntetű konklúziója szerint a nyár végére rendszeresen tapasztalható aszály és vízhiány nem egy elszigetelt, újonnan keletkezett válsághelyzet, hanem évtizedes hibás döntések, a halogatás és az alkalmazkodás hiányának törvényszerű következménye.

A vízválság mint az összetett rendszerek összeomlása

A beszélgetés központi tézise az volt, hogy jelenleg nem pusztán szárazságról vagy átmeneti csapadékhiányról beszélhetünk, hanem úgynevezett polikrízisről. Ez azt jelenti, hogy az éghajlatváltozás, a fenntarthatatlan gazdasági beruházások, a hibás vízgazdálkodási struktúrák és az energiaforrások szűkössége egymást felerősítve fejtik ki hatásukat.

A jelenlegi vízgazdálkodási és gazdasági modellünket olyan éghajlati és természeti viszonyokra tervezték, amelyek ma már nem léteznek. A klímaváltozás hatására a szélsőséges időjárási események felerősödtek, miközben a döntéshozók továbbra is a korábbi, elavult logikát követve próbálják kezelni a felmerülő problémákat.

A folyószabályozás öröksége és az ipari vízigények

A szakértők rámutattak a hazai vízgazdálkodás történeti ellentmondásaira és a jelenlegi gazdaságpolitika kockázataira:

• A folyószabályozások árnyoldala: ami száz évvel ezelőtt a mocsarak lecsapolásával és a termőföldek növelésével jó megoldásnak tűnt, az mára a legnagyobb problémává vált. A folyók medrének mélyülése, a hullámterek beszűkítése és a csatornázás miatt a víz túl gyorsan lefolyik az országból ahelyett, hogy a tájban maradna.

• Ipari vízigények és akkumulátorgyárak: Dr. Gelencsér András éles kritikával illette azokat a gazdasági döntéseket, amelyek rendkívül nagy vízigényű ipari létesítményeket (például akkumulátorgyárakat) telepítenek egy egyébként is vízhiánnyal küzdő régióba. A probléma nem csupán az, hogy az adott gyár számára biztosítható-e a víz, hanem az, hogy ez a csapolás milyen mértékben rombolja a környező térség teljes vízháztartását egy száradó klímában.

• Érdekütközések a folyóinkon: a vízkészletek megosztása komoly érdekütközéseket szül. Baranya Sándor kiemelte, hogy a folyók túlzott szabályozása a hajózhatóság érdekében kedvezőtlen ökológiai hatásokkal jár. Egy szélsőséges nyári alacsony vízállás idején felmerül a kérdés: a hajózhatóságot, a mezőgazdaságot vagy az olyan kritikus infrastruktúrákat részesítjük előnyben, mint például a Paks hűtéséhez szükséges vízmennyiség?

Nem foltozgatásra, hanem rendszerszintű váltásra van szükség

A kerekasztal résztvevői hangsúlyozták, hogy a tudományos ismeretek és adatok már most is rendelkezésre állnak, a valódi lemaradás a politikai és társadalmi döntéshozatalban van. A meglévő, fenntarthatatlan struktúrák vízhez juttatása helyett gyökeres szemléletváltásra lenne szükség.

A szakemberek szerint a legfontosabb feladatok a következők:

1. Víztartás a tájban: meg kell állítani a víz mielőbbi kivezetését az országból, és előnyben kell részesíteni a természetes vízmegtartó megoldásokat.

2. Ágazatok közötti párbeszéd: a vízgazdálkodás nem kezelhető elszigetelt műszaki kérdésként; az energetika, az ipar, a mezőgazdaság és a természetvédelem érdekeit egységben kell modellezni.

3. Nemzeti Reziliencia: állami és társadalmi szinten is fel kell készülni a tartós hiányállapotokra és a kiszámíthatatlan klímahatásokra.

A rendezvény záró üzenete szerint a vízhiány nem a végső katasztrófa, hanem csupán az első komoly figyelmeztető jele – az előszobája – egy sokkal mélyebb, a teljes társadalmi és gazdasági berendezkedésünket érintő polikrízisnek.

Fotó: Nem víznek való vidék/Facebook