szelektív szemetem akár a szelektív memória csak véges gyógyír

Posta Marianna Kétéltű című kötetéből válogattunk néhány verset. Ez az első alkalom, hogy lírai szöveget közlünk az xForest oldalán – és talán nem is lesz belőle hagyomány. De ezek a versek különlegesek. Nemcsak azért, mert jól megírt, elgondolkodtató szövegek, hanem mert – ha nem is közvetlenül – kapcsolódnak ahhoz, ami minket is foglalkoztat: a természethez való viszonyhoz, a világ változásaihoz, és ahhoz, hogyan próbálunk ezek között valahogy emberként jelen lenni.

A táj itt belső táj is. A környezeti és lelki folyamatok összefonódnak – sokszor kimondatlanul, de érezhetően. És bár ezek a versek nem akarják megmondani, mit kellene gondolnunk vagy tennünk, segítenek más szemmel nézni arra, ami körülöttünk és bennünk zajlik.

Nem terveztük, hogy verseket közlünk az xForest.hu-n. De néha egy tényszerű dolgokkal foglalkozó magazin szerkesztőjének a fejében is összekapcsolódik a lírai belső világ a prózai, külső természethez való viszonnyal, ha elolvas pár klassz verset.

Zsolozsma köztes létben
Antal Balázsnak

 oltalmad alá futok mindent-átható tehetetlenség
könyörgésemet ne vesd meg szükségem idején

 életemből az emlék emlékből az érzés
érzésből a kedv elszivárgott árnyékká vált árnyékomat
magába égette az út végig velem tartottál mit vársz tőlem
hogyan hálálhatnám meg a bizalmadat oltalmazóm

 gondoskodtál rólam az anyaméhben könnyek nélkül
jöttem a világra te segítettél üvölteni
álmatlan éjszakákon át te növesztettél fogakat a számban
és te tanítottál meg rágás nélkül lenyelni mindent

 tőled kaptam az első pofont amikor
kíváncsiságom túllépett a játékon sötétedés után
te indítottál világgá ötévesen hogy aztán hatévesen az iskolában
ugyanígy elszökjenek előlem a szavak

 a lámpalázamért cserébe az első versmondón
némaságot majd dadogást bocsájtottál rám
amikor magányos voltam elküldted mellém kistestvéredet
a dühöt aki próbált túlnőni rajtad is

 jó gyereket faragtál belőlem neked adtam a bátorságomat
ami ahhoz kellett volna hogy megszegjem mások szabályait
egyenként fejtetted le az ujjaimat a kötélről tornaórán
hogy lássam te vagy a gravitáció nem küzdhetek ellened miért tenném
neked köszönhetem hogy nem kellett felelősséget vállalnom semmiért

 egyedül úgy sem állíthatom meg az erdőirtást
szelektív szemetem akár a szelektív memória csak véges gyógyír
nem tehetek semmit másokért magammal is nehezen bírok

 mindig megjelentél amikor kacérkodott velem a tettvágy
időben szóltál hogy ne vágjak bele semmi bizonytalanba
neked adtam a kitartásomat és te megtanítottál a pillanatnak élni
neked adtam a szenvedélyt cserébe közönnyel takartál be
megértés helyett félreértett szavakat kaptam tőled
hány és hány csalódástól kíméltél meg ezzel

 tenyeremben zsákutcák futnak mióta
velem tartasz nem vakítanak célok vágyak
lehetőségek nem szédítenek

 bőr vagy a bőröm helyett örökléted fényéből
nekem is jut mert ezer esztendő előtted annyi
mint póknak az újraszövendő háló és tudom óvni akarsz
ma is és a holnap sem tántoríthat mellőlem
kihez máshoz fordulhatnék ha nem hozzád

 mindent-átható tehetetlenség, oltalmad alá futok,
féltékeny testvérem, hűséges védelmezőm,
könyörgésemet ne vesd meg szükségem idején

 kérlek egyszer csak egyszer hagy nőjek fel nélküled

 Írmag

 a földemen sétálok, cuppan
a sárban a gumicsizmám,
sétálok a földemen, felveri
a gaz, álmomból felver
a félelem, sétálok
a földemen, porzik,
semmi lábnyom, nem hagyok
magam után, felverem.

 sétálok, a talpam alatt
föld, a kezemben mag, elvetem,
elvetem a magokat
a földemen esőt várni, várni
esőt, hogy megterem-
jen a föld, a földem learatni

 szeretném, ami megterem, teremjen
meg aratni a földemen, a mag
a kezemben még nem
terem, nemtelen
a félelem,

 elvetem, ha elvetem,
öntözöm, majd magterem.

 Rezervátum

 Legyen ez a vers most erdő, ölén tekergő patakkal.
Itt legyen a télnek vége, talpunk verje fel a port.

 Az éhség vigyen az erdőbe, és a félelem vigyen be együtt.
Ne ismerjük a növényeit, és egymást is csak alig.

 Torpanjunk meg az első fánál, nevezzük el az összeset.
Hívjuk őket tölgynek, bükknek, de ne tápláljon egyik se.

 A patakot használjuk iránytűnek, a kövein feküdjön moha.
Faljuk fel a halait, játsszunk csak a túlélésre. 

Ezért hoztalak ide, hogy csodálkozz, és a félelemben megerősödj.
Visszafojtott lélegzettel kerülgesd a vadakat.

 Verdessen egy kolibri a bal mellemben, csőrével karcolja véresre
a belső falat. Omoljon le reggelre. Szabaduljanak a szelídek.

 Pikareszk 3

 Talán itt kellene maradnom.
Egy köszönésnyire vagyok a hogyvagytól,
és mindig csak kevésen múlik a barátság. Keveseken.
Annyira könnyű ellenséget gyűjteni,
mint platánfát számolni a parkban.
Itt maradhatnék, ahol a boldogság kék és senkinek
nem jut eszébe ugyanígy nevezni a szomorúságot.
Ahol anya a méh, a tejút, a föld, a könyv, a nyelv,
a jegy, a hajó, a csavar és az vagyok én is.
Ahol nem mindegy, hogy ízetlen vagy íztelen,
egyhangúlag vagy egyhangúan telik a délután.
A szabadság hegy, a leves lehet korhely, a hétnek feje van,
és ha úgy alakul, a birtokrag elhagyható.
A csuka hal, de cipő is; ahol csak két betű a különbség
ölés és ölelés között.
Talán maradhatnék itt, ahol a föld az anyám, és apám anyámért
ég. Az Orion Kaszáscsillag, a nap tarhonyaszárító,
a tavasz harmatlegeltető, árpaérlelő a nyár.
Ahol, ha kilépek a kapun, mindig van hová belépni, minden sorban van
hely, mintha rám várnának a sorok, pedig még csak nem is szerepel
a nevem a száz leggyakoribb magyar családnév között.
Nem menni sehová. Nézni, ahogy minden más megy. Tudni, hogy te is
a sorban állsz, a tömegvonzás része vagy. Nem téveszthetsz
pályát, mint a Jupiterhez küldött űrszonda, ami ötvenhárom nap alatt
kerüli meg és a legelőnyösebb oldaláról fotózza a gázóriást.
Maradni egyhelyben. Nem vonni el külső-, állandó szinten tartani
a belső energiát. Örökké mozgásban mégis. Törvényként
tisztelni az energiamegmaradást.
Itt kellene maradnom, ahogy nagyapám hóvirághagymái,
burokról burokra nőni bele a földbe, és kihajtani a halálom után.

 Harmatpont

 Az éjszaka és a hajnal közötti résben
az erdő kivonul a tájból. Táplálékláncot
húz maga után, elfirkálja
a vadőr lábnyomát.

 Először a mohák, zuzmók,
aztán a gyep, a cserjék, a lombok,
végtagindák: gyökerek meg ágak.

 Egyre több lesz a fény, egyre ritkább
a levegő, hajszálrepedések futnak a talajon.

 Egy atlaszcédrus marad. Önkéntes
jelölt a rengetegre. Nem tudja,
hogy nem szokás a magányos
fákat erdőnek nevezni.

 Vákuum helyett

 Ez egy olyan bolygó, ahol meghalnak a költők,
köldökzsinór nélkül születnek a gyerekek,
szorongunk a hétfőktől az örökvasárnapon,
mindennap van Isten nélkül is istentisztelet,

 a kiszámíthatóság, mint a fegyelmezés,
ne mássz korhadt ágra, letörik, eltörik a karod,
elesel, lassíts, ahhoz ne nyúlj, nem szabad.
Ez a bolygó unalmas.

 Ez a vers se meglepetés, oda vezet, ahol jártál már,
vagy járni fogsz még. Ott állít meg, ahol más is megáll,
kijelölt panoráma-helynél nézhetsz körül,
nem akar újat mondani, nem akarja, hogy ellenállj,

 szeretné, ha belesimulnál, mint télbe a fehér törzsű fák,
ezekre karcoljuk fel az útvonal semmivel össze nem téveszthető jelét,
itt már mindent bejártak, téged is,

 a közösség nem divat, ahogy a többesszám első személyt sem ismerik,
itt nem lehetsz első semmiben. Vezess
óvatosan, a kereszteződésekben lámpa segít, nincs érintkezés,
ami félreértéseket okoz, se lehetőség, ami különbséget tesz.

 Köztünk nincs semmi. Szoros vákuum helyett csak üres térfogat.

A fenti verseket Posta Marianna Kétéltű című kötetéből válogattuk. A szerző írói Facebook oldala itt található.

Békés Zoltán | az Xforest egyik alapítója és szerkesztője