Hogyan viszonyuljunk szülőként a klímaváltozáshoz?

A klímaválság témája az élet legnehezebb, egyben alapvető kérdéseivel szembesít bennünket. A Föld bolygót, a minket éltető életteret fenyegető változások a minket tápláló források elapadásának szorongató lehetőségét jelzik előre. Azaz végső soron nem mást, mint az emberiség szenvedését és pusztulását.  Ráadásul a szenvedést és pusztulást ígérő vég megteremtésében mi magunk aktív cselekvők vagyunk. Nap mint nap hozzájárulunk minden olyan változáshoz, mely esetleg az emberiség létének végéhez vezet.

A klímahelyzet egy olyan tény, mely folytonosan, megkerülhetetlenül figyelmeztet halandóságunkra. Arra, hogy minden elmúlik. Hogy anyagi életünk véges. A testünk és a Föld maga is, jelenlegi körülményeivel egész biztosan. Hogy itt ebben az anyagi létben csak átutazók vagyunk.

A legmélyebb szinten a halálfélelmünket mozdítja meg. A felelősség, a cselekedni akarás, az összefogás iránti vágy mélyén ott munkál az élet akarása és a halálfélelem együtt.

Az élet folytonosságának vágya

A szaporodás vagyis a szexualitás egyike az ösztönkésztetéseinknek. Az élet utáni vágy, az élet akarásának és fenntartásának elemi kifejeződése. A gyermek utáni vágy alapja. Amikor gyermeket nemzünk, azt nem a gyermekért önmagáért tesszük, hanem saját magunkért és a bennünk megnyilvánuló életért. A gyermek ebben bizonyos értelemben eszköz. A mi jövőnk letéteményese. Magában hordozza a saját halhatatlanságunk utáni vágyat. Az élet folytonosságának ideáját. A gyermekeinkben és általuk mi magunk élhetünk tovább.

Az élet és halál kérdései gyermekeink tükrében

A klímaválság ezt a folytonosságot is megkérdőjelezi. Emellett pedig szenvedésteli, nehéz jövőt ígér a gyermekeink egész generációjának. A szülőkkel való munkám során tapasztalom, hogy mennyire váratlanul csapja arcon a szülőket, főleg az édesanyákat, a szülés utáni időszakban a gyermek életben tartásának felelőssége. Hirtelen az életre szóló, 24 órás és visszavonhatatlan feladat, a gyermek életéért való felelősség óriási súlyként tud a vállukra nehezedni. Ami végsősoron nem más, mint a gyermek törékenységének, sebezhetőségének felismerése. Az együttlét azzal a tudattal, hogy a kisbaba és a majdani felnőtt meghal és szenved, mint emberként bárki. Hogy végső soron a halálra és a szenvedésre is született. Életben maradását és jóllétét pedig pillanatról pillanatra a szülőnek kell biztosítania. A felelősség az övé. Mindez pedig mi másra emlékezteti az újdonsült szülőket, mint saját halandóságukra, saját halálfélelmükre és saját testi és lelki fájdalmaikra? Valamint annak átérzésére, hogy emberként mélyen egymásra vagyunk utalva.

Amikor tehát szülőként gondolunk a klímaválságra és a Föld jövőjére, akkor megkerülhetetlenül a következő kérdéssel kell szembesülünk: mi magunk hogyan viszonyulunk a halálhoz, életünk kontrollálhatatlan tényezőihez és az emberek egymással való összekötöttségéhez? Hogyan kezeljük a saját halálfélelmünket és szorongásainkat? Mennyire félünk saját sebezhetőségünket és kiszolgáltatottságunkat megérezni és kimutatni embertársaink? Merjük-e magunkat másokra (is) bízni? Tudatában vagyunk-e saját felelősségünknek mások felé?

A gyermek a szülő tükrében ismeri fel önmagát. A szülő pedig hogyan máshogy tudna viszonyulni a gyermekhez, mint ahogyan önmagához és az élethez viszonyul. A gyermeket érintő hétköznapi nehéz helyzetekben is csak akkor tudunk valóban jól jelen lenni a gyermekünk számára, ha mi magunk képesek vagyunk a gyermek által átélt nehéz érzéseket önmagunkban is érezni és kezelni. Csakis olyan mértékben tudunk neki segítséget és mintát adni a félelem, a fájdalom, a harag de akár az izgalom, lelkesedés és öröm kezelésére, amilyen mértékben el merjük ismerni magunkban ezen élmények létjogosultságát és amilyen mértékben képesek vagyunk magunkon segíteni az adott érzelmek átélésekor.

Ha mi félünk, elítéljük és távol tartjuk magunkat ezektől az érzésektől, akkor egész biztosan félni, ítélkezni és távolságot tartani leszünk csak képesek akkor is, amikor a gyermekünk él át hasonlót. Különösen igaz az olyan szélsőséges érzelmekkel telített helyzetekben, amikor gyermekünket nehezen kezelhető hiszti önti el. De ugyanez történik a sírás, a dacolás, az életöröm, a kötődés és határszabás minden hétköznapi pillanatára. És igaz ez a klímaválság keltette helyzetben is. A klímaválásg által felvetett összes kérdés, és az általa keltett félelem, szorongás és felelősség érzése először is saját magunkra kell, hogy irányítsa a figyelmünket. És tükröt kell tartson arra nézve, hogy hogyan állunk az életünk alapvető kérdéseivel.

Kontroll versus bizalom

A klímaválság rákényszerít arra is, hogy számba vegyük hogyan viszonyulunk a kontrollálható és a kontrollálhatatlan tényezők befolyásához az életünkre. Hogy mennyire érezzük magunkat a körülményeink áldozatának, mennyiben pedig azok teremtőjének. Melyek az élet azon területei, ahol a bizalmunkat, önmagunkat valami nálunk hatalmasabbnak át tudjuk adni és melyek azok a területek, ahol aktívan cselekednünk, változtatnunk és teremtenünk van lehetőségünk, sőt feladatunk?

A megkülönböztető képességünk kifejlesztése a válaszokhoz nélkülözhetetlen. Ez segíthet abban, hogy készek legyünk magunkat áldozatiság nélkül elfogadással megadni annak, ami nem rajtunk múlik, miközben aktívan, a felelősséget felvállalva és akaraterőnket mozgosítva tudjuk tenni a dolgunkat minden olyan területen, ami rajtunk áll. Azt gondolni, hogy minden csak és kizárólag rajtunk múlik, ugyanolyan bénító és nyomasztó, mint abban élni, hogy teljességgel tehetetlenek vagyunk.

A trauma keltette lefagyás a cselekvőképesség ellentéte

A trauma fő ismérve a halálfélelem és a tehetetlenség együttese. Aki félelmet él át, de aktívan tud cselekedni és reagálni, az nem traumatizálódik. Aki azonban lefagy, lebénul és cselekvésképtelenné válik, az megreked a trauma állapotában. Igaz ez személyes életünk válságaiban és igaz ez az emberiséget érintő nagy krízisek idején, mint amilyen a járványhelyzet vagy a klímaválság.

Traumáink nagy része gyermekkorban ér minket, hiszen a gyermek még sokkal kiszolgáltatottabb az őt körülvevő felnőtt világnak. Életünk sok felnőtt nehézsége éppen abból adódik, hogy korai traumáinkat a jelen élethelyzet aktiválja és újra és újra lefagyási reakciót vált ki belőlünk. Vagy a traumatikus élményeink elkerülését célzó belső megoldásaink késztetnek arra, hogy a végletekig ne vegyünk tudomást a világméretű (és személyes) nehézségekről. A (járvány- és) a klímahelyzet emberek milliárdjainak erősítheti fel múltbéli traumáit. Ezáltal az egész emberiség szintjén növelve a tehetetlenség és félelem összetett élményét.

A rettegés és trauma elkerülésének egy módja a tagadás és a biztonság illúziójának fenntartása. Ezt össztársadalmi szinten a klímahelyzet kapcsán is megéljük. Amíg a napi életünket a látszólagos biztonság medrében kiszámíthatónak tapasztaljuk, addig lehetőségünk van a tagadásra és arra, hogy ne vegyünk tudomást a közeledő krízisről. Az élet valójában végtelenül törékeny, a biztonság egy szükséges de mégis valótlan illúzió a fizikai szinten. Bármikor meghalhatunk, megsérülhetünk. Az igazi bizalom és biztonság az, amikor a valóságot teljes mértékben látva és elfogadva a bizonytalanságok közepette vagyunk képesek bízni és cselekedni.

Az életbe vetett bizalmat és a belső nyugalmat minden korban igaz módon az adta meg az embernek, ha rátalált arra a nála nagyobb erőre, arra a szellemi rendező elvre, ami az életet irányítja. Ami az anyagi valóságon túl van és a földi létezéssel ellentétben múlhatatlan. Ha a Föld, az emberiség, a társadalmunk, a kultúránk, a családunk és a saját létünk ebbe a nagyobb egészbe belehelyezhető, akkor talán nem uralkodik el rajtunk sem a rettegés, sem a tagadás. Az egész részének érezni magunkat felemelő, biztonságos és értelemmel töltheti meg az életünket bármilyen körülmények között.

A belső munka, ami a fenti kérdésekre személyes válaszokat ad, hozzásegít ahhoz, hogy a klímaválságban (vagy bármilyen egyéb személyes és társadalmi szintű krízishelyzetben) a hétköznapi dolgok szintjén megtehető dolgok megtétele bizalommal, reménnyel, belső békével és a cselekvés örömével töltsön el. Akkor is, ha az általunk megtett lépések nem tudják garantálni a válság megakadályozását, a Föld és a jövő megmentését. Ha pedig ilyen belső lelkülettel vagyunk képesek élni, az a gyermekeink számára a legfontosabb útmutató.

A cselekvő, aktív, bizalommal teli és az élet mélyén pozitív szándékot feltételező ember lesz csak képes a világméretű nehézségek közepette is pozitív maradni önmaga és mások felé is. Az ilyen alapokon álló felnőtt képes igazán a gyermekeinek valódi és hiteles kapaszkodókat adni egy bizonytalan jövőjű világban.

A klímaválságban gyerekkel

A gyermek biztonságának alapja a szülővel való kapcsolat

Sokan mondják, hogy ilyen világba nem érdemes gyereket szülni. Bár talán sosem volt olyan világ, amitől ne lehetett volna félteni a gyermekeket. Ők azonban mégis születnek. Jövőjüket nem tudjuk előre, az egyetlen amit tehetünk, hogy a velünk való kapcsolatukban biztonságot adunk nekik. A gyermek biztonságérzete a szüleitől való kapcsolatában gyökerezik. Sokkal kevésbé a külső körülményekben. Ezek leginkább közvetve, a szülők érzelmi állapotain keresztül hatnak rájuk.

Szegénység, háború, természeti katasztrófák közepette is képesek gyermekek magukat biztonságban érezni, ha a szüleik érzelmileg és fizikailag elérhetőek a számukra. A halál témájával és a bizonytalansággal is képesek szembe nézni, ha a számukra fontos felnőttek látják és elfogadják őket mindenestül. A kötődés biztonsága az, ami az önmagukról, a világról és a kapcsolatokról való belső mintáikat hosszútávon felnőtt életükben is meghatározza. Ha ez a belső minta (ön)bizalmat, biztonságot, intim és közeli kapcsolódásokat tartalmaz, akkor ezt nehéz külső körülmények között is képesek lesznek megőrizni és használni.

A szülő tehát a szűrő, melyen át a világ megérkezik a gyermekhez. Minél kisebb, annál intenzívebben. Ami igazán számít ebből a szempontból, az sokkal inkább a szülő megélése, belső beállítódása és az élethez való valós viszonyulása, és kevésbé a szavai.

A gyermek össze van kötve a szülő lelki élményeivel

Ma már a kötődéselmélet, a családdinamikai megközelítések, a transzgenerációs hatásokat kutató vizsgálatok, a csecsemőmegfigyelés valamint a szülő és gyermek közötti interakciók megfigyeléseiből levont következtetések mind azt bizonyítják, hogy a gyermek

a szülő minden érzésével és belső élményével mélyen össze van kötve. Azokkal is, amelyeknek a szülő nincs tudatában. A szülő feldolgozatlan, integrálatlan múltbéli élményeivel és az azokból származó hiedelmekkel is.

A szülő ezen élményei és lelki megélései a mindennapi helyzetek ismétlődő szülői reakciói által a gyermekre vetülhetnek. Játszmák és meghatározó családi dinamikák jöhetnek így létre. Ezek a gyermeket terhelik, egészen addig, amíg a szülő nem emeli be az ezen reakciók mögötti integrálatlan élményeit saját tudatos részébe.

Ez az alaptézis képezi az alapját a pszichoanalízis elméleti talaján(Winnicott, Selma Fraiberg) létrejött és a csecsemők viselkedési nehézségeit a középpontba helyező szülő-gyermek terápiáknak.

Amikor a szülő félti a gyermeket

Minden szülő félti a gyermekét. Ez természetes, hiszen a félelem életünk része. Ugyanakkor érdemes ránéznünk, hogy mik a félelmeink és ezek hogyan és milyen mértékben irányítják reakcióinkat a gyereknevelés területén is. A félelem mindig valaminek az elkerülésére irányul. A félelem tárgyát állítja ugyan tagadó formában de mégis a tudat, az érzelmek és a cselekvések középpontjába.

• „Csak nehogy őt is úgy bántsák az óvodában, ahogy engem gyerekként.”
• „Csak nehogy önző/irigy/behódoló/hazug ember váljon belőle.”
• „Nem fogja megállni a helyét, ha most nem tanul meg alkalmazkodni.”
• „Nem akarom, hogy ő is eltávolodjon majd tőlem, ahogy én annakidején a szüleimtől.”

Félelmeink nagy része saját integrálatlan élményeinkből tálplálkozik. Amitől a gyermeket féltjük, azt a gyermek hajlamos fokozottan tükrözni, erősebben megjeleníteni. Ezáltal tesztelni a mi reakciónkat. Aki a saját agressziójától fél, mert sosem mutathatta ki gyerekként, annak a gyereke esetleg fokozottan haragos, agresszív lesz. Ez a szülő pedig pedig vagy csírájában akarja elfojtani vagy képtelen lesz szeretettel határt szabni a gyermeki kitöréseknek. Aki fájdalmasan veszített el gyerekként számára fontos kapcsolatot, annak a gyereke esetleg különösen érzékeny lesz az elválást jelentő helyzetekben. A szülő saját fájdalmát elviselhetetlennek érezve talán meg akarja óvni a gyermekét minden ilyen helyzettől, vagy távolságtartóan fog tudni csak reagálni.

Aki integrálta a saját haragját, az nem fog megijedni a gyermeke impulzív viselkedésétől, képes lesz azt konstruktív mederbe terelni és elfogadni. Aki feldolgozta saját veszteségélményét, az nem akarja mindenáron megmenteni a gyermekét az őt érő fájdalmaktól, hanem valódi jelenléttel képes lesz támogatni a fájdalom megélésében.

Minél kevesebb a feldolgozatlan, a szülő számára kerülendő érzés, tehát minél inkább integrált a szülői elme, annál biztonságosabb kötődést lesz képes a gyermek felépíteni vele. A biztonságos kapcsolatban pedig nem a félelmet keltő élmények elkerülése, hanem a pozitív minőségek és lehetőségek keresése lesz a meghatározó. Ez pedig globális szinten a klímahelyzetben is a megoldások, lehetőségek és a pozitív kimenetelre való koncentrálás esélyét adja meg.

Ebből az alapállásból tudjuk a gyermek figyelmét például a természetben való lét örömére, a pénzt, tárgyakat, sok utazást nem igénylő időtöltésekben való elmerülés élményére, a kreatív megoldások felfedezésének élvezetére, a régi dolgok felújításának értékére, a másokkal való együttműködés és a mértékletesség megelégedettséget adó érzéseire irányítani. Olyasmikre, amik a klímaválságban felnövő gyermeknek nagyon is szüksége lesz.

A gyermek nem mi vagyunk

A gyermeket sajátunknak érezzük. Kihordtuk, megszültük, neveljük. Fontos azonban tudatában lennünk a gyermek önmaga jógán való létezésének. Hogy egy tőlünk független ember, aki mást gondol, érez és máshogy cselekszik, mint mi. Egy olyan jövő vár rá, amiben nekünk már nem is lesz részünk. Olyan feladatokat kell megoldania, amiket mi talán el sem tudunk képzelni. Saját életfeladata és sorsa van. Ha a vele való együttérzés párosul ezzel a differenciáltság élménnyel bennünk, akkor az segít nekünk szülőknek, hogy saját félelmeinket és vágyainkat kevésbé mossuk össze gyermekeinkével.

A klímahelyzetben tehát ugyanazek a választási lehetőségeink vannak szülőként. Felfedezni, hogy mitől félünk mi magunk és mitől féltjük a gyermeket. Megnézni, hogy képesek vagyunk-e a félelem keltette érzéseket és helyzetet (halál, betegség, veszteség) mint lehetséges megélést beemelni és elfogadni az élet részének. Képesek vagyunk-e a gyermekeinket nem birtoknak, hanem küldetésnek tekinteni. Magunkat csupán útnak az ő sorsukban.

Ez óriási feladat. Talán egy egész életút kell hozzá. Lépni azonban mindig lehet felé. Mindenképpen érdemes.

A rugalmas ellenállóképesség mint a nevelés célja

A félelem keltette elkerülés helyett a rezíliencia, a rugalmas ellenállóképesség az, ami a gyereknevelés egyik célja lehet. Hogy a gyermek és a majdani felnőtt nyitottan és kíváncsian legyen képes fogadni az élet adta új helyzeteket és élményeket. Azokban megtalálja a megoldást és egyensúlyt. Mindeközben pedig képes legyen empátiával fordulni embertársaihoz és együttműködni velük.

A kreativitás, a cselekvőképesség, az együttműködés, a tanulás és a figyelem koncentrált irányítása a félelem állapotában blokkolva van. Csak a rugalmas és nyitott elme az, amelyik a nehéz helyzetekben képes belső és külső erőforrásokat mozgósítani önmaga és a többi ember számára. A biztonságos kötődés, a szülő saját érzelmi befogadóképessége és az ebből jövő, a gyermek minden érzelmi, gondolati állapotát tartalmazni bíró szülői reakció az, ami ezt a rezílienciát a gyermekben felépítik. Ezáltal pedig felkészítik akár egy kiszámíthatatlan jövőben való életre és végső soron a múlandóság és halál elfogadására is.

Mit lehet mondani a gyermeknek?

Fontos kérdés, hogy milyen életkorban milyen mértékben terhelhető meg egy gyermek. Mit bír el? Nyilvánvalóan minél kisebb, annál kevesebbet. Minden témát, amelyet megosztunk a gyermekkel érdemes átgondolni több szempontból.

• Fontos-e, hogy tudjon a témáról?
• Mit fog belőle megérteni és ezt mit okoz benne?
• Hogyan tudjuk az ő szintjén megfogalmazni?

Mai világunkban a gyermekeket rengeteg olyan tartalommal terheljük meg, melyek nem emészthetőek a számukra. Ennek részben a technikai eszközeink felelősek és a felnőttek meggondolatlansága. Sokszor a gyermekeink feje felett intézünk telefonokat, bekapcsolva hagyjuk a tévét, számítógépet. Sok olyasmit hallhatnak, láthatnak és olvashatnak, amelyeket nem nekik szánunk. Ezen tartalmakról gyakran mi magunk sem tudunk, nincs alkalom beszélgetni a gyermekekkel, hogy milyen kérdések és érzések merültek fel bennük. Egyszerűen magukra maradnak mindezzel. Egyedül pedig nem képesek megbirkózni velük. Ezáltal csak szorongást keltőek.

Az is előfordul, hogy minket feszít egy téma, és mivel éppen a gyermekünkkel vagyunk együtt, megosztjuk vele. Saját megkönnyebbülésünk ilyenkor a motiváció, de valójában túlterheljük vele a gyermeket.

A trauma és félelem témájából kiindulva már érthető, hogy azok a tartalmak, amik félelmet keltenek, ráadásul tehetetlenséggel párosulnak, azok megterhelőek és feleslegesek a gyermeknek. Olyasmit mesélni a gyermeknek, amihez nincs meg a megfelelő kognitív és érzelmi érettsége szintén felesleges. A képi megjelenítés, a katasztrófák felvételei, animációk pedig növelik a negatív hatást. A gyermeki fantázia és a felnőttnek a gyermek megélésére való kíváncsisága teszi emészthetővé az információkat. A filmek, képek ezt bizonyos életkorig nagyban nehezítik.

Ami a napi megélés szintjén, a szokások, a szülők cselekedetei révén ér el egy kisgyermeket, az be tud épülni a személyiségébe. Az ő életétől elvonatkoztatott, a világ egészére, nagy távolságokban vagy a jövőre vonatkozó állításokkal kiskamasz korig nem tud mit kezdeni.

Minél kisebb a gyermek, annál inkább igaz, hogy nincs szüksége sok információra a világról. Megélésekre és saját élményeink a megosztására van szüksége. Kisiskolás korig bőven elég, ha a klímahelyzet kapcsán sokkal inkább az ő kérdéseire, fantáziáira vagyunk mi kíváncsiak, ezeket fogadjuk el, értjük meg, mintsem, hogy helyes és baljós információkkal akarnánk ellátni.

Az életünk részét képező cselekedeteket, mint a szelektív gyűjtést, a csomagolásmentes boltba járást, az autózás mellőzését pedig jobb pozitív célok és aktív cselekvési lehetőségeink megvilágításával megfogalmazni. Vigyázunk a földre, segítünk a fáknak a friss levegő megőrzésében, hagyunk a rászorulóknak is a forrásokból, stb.

Ha a gyermek maga kérdez és a halált is felhozza, akkor fontos nem tagadni és elhárítani a témát. Ez csak növelné az ő zavarodottságát. Nyilvánvalóan a saját félelmei, szorongásai és felfedező vágya hajtják, most még nem a globális megoldásokon gondolkodik, tehát nekünk is így kell rá figyelnünk. Segít neki, ha elsősorban őrá vagyunk kíváncsiak és érzelmileg jelen vagyunk a számára.

Kamaszkor elején érnek meg rá a gyermekek, hogy ítéletalkotó képességüket valóban használni kezdjék. Ekkor van létjogosultsága a részletes és reális információ átadásnak. Minden olyan élmény, amiben megtapasztalhatják a felnőtt mérlegelni képes, pro és kontra érveket beemelő, nem ítélkező véleményét, az segíti autonóm gondolkodási készségük fejlődését.

Az oktatási rendszer nagyban hozzájárul(hatna) a kreatív, egyéni meglátásokat és megoldási utakat felfedező és vállaló fiatalság nevelésében. Az olyan tanulási formák, amiben nem a tanultak memorizálása és visszamondása, hanem a gondolkodási készségek fejlesztése a cél, fontos eszköz lehetne az új megoldási utakat igénylő válságos világhelyzetek megoldására.

A kamasz immár tervezni képes elméjével a feltáruló jövő igencsak sok félelmet kelthet és megkérdőjelezheti a személyes életmód, a napi rutin értelmét és hasznát. Fontos tehát, hogy saját jövőképében, személyes terveiben felmerülő kétségei közepette érzelmileg is támogatni tudjuk.

Az életmód mint a nevelés legfőbb eszköze

A szülőnek az élethez, önmagához való viszonyából épül fel a szülő – gyerek kapcsolat biztonsága mellett az életmód is. Az életmód, amely a napi szokásink összessége szintén személyiségformáló hatással bír. Ahogyan bánunk magunkkal, az időnkkel, a minket körülvevő környezettel, ahogyan ünneplünk és eszünk, ahogy tisztálkodunk és öltözködünk, ahogyan a napunkat indítjuk és lezárjuk, mind tükrözi legmélyebb valónkat.

A gyermek elemi késztetése az utánzás. Abból tanul. Az őt körülvevő felnőtteket utánozza. A mozdulatokat, a hangsúlyt, a szerepeket, a szokásainkat. Ez hatalmas tanulási forrás. Ha ennek tudatában vagyunk, akkor tulajdonképpen plusz erőfeszítés nélkül, csupán a saját cselekedeteink által taníthatjuk a gyermeket mindazokra a készségekre, amikre a világnak és neki magának is szüksége van a klímahelyzettel de valójában az élet nehézségeivel való megküzdésben is.

A családi szokásain ritmusa és hangulata mélyen a gyermek lényébe ivódik. Naponta magába szívja ezeket. Ha tisztelettel, mértékletesen mégis örömmel viszonyulunk az étel fogyasztásához, a saját testünkhöz, a használati tárgyainkhoz, akkor ez az üzenet átmegy a gyermeknek. Tudni fogja, hogy az őt támogató és életető tárgyi és természeti környezetre vigyázni érdemes, ahogyan önmagára is. Bátran képes lesz élvezni és használni is, ugyanakkor figyelemmel bánni velük.

Az egyszerű gesztusok, mint az étkezések előtt elmondott áldás vagy köszönet, a szemét szétválogatása, a madarak téli etetése, egy fa elültetése és locsolása, a kertben a virágok körüli gaz kihuzigálása, egy palánta felnevelése segít a gyermeknek, hogy hálával és élévezettel tudjon a saját szükségletei kielégítésére elvenni a világból, közben pedig adni is. Segít neki átérezni, honnan és hogyan születnek a minket életető források, hogy munka és gondos figyelem illeti meg ezeket is. Hogy idő, energia és mértékletesség szükséges az ember részéről ahhoz, hogy ezek a források ne apadjanak el. Ha ezek a cselekedetek a mindennapjai részévé válhatnak, akkor ennek tudatában és gyakorlatában nő fel.

Akkor nem a bűntudat, hogy ha a saját vágyai kielégítésével árt a világnak, fogja vezérelni, hanem sokkal inkább az életet támogató cselekedetek öröme lesz a vezérfonala.

Fokozatosan bizonyos dolgok ápolásában ruházhatunk rá felelősségeket. Lehet saját palántája, csíráztathat magokat, vállalhatja egy háziállat etetését. Az életkornak megfelelően és szülői támogatással, biztatással vállalt feladatok segítik az akarat kitartó használatának és a felelősségérzetének kifejlődését. A negatív következmények vállalása, például a virág kiszáradása, még ha fájdalmas élmény is, mégis hosszútávon támogatóak. A sikerélmény pedig jutalmazó és motivációt ad a számára.

A nagyobb gyermek bevonása az olyan egyszerű, hétköznapi ám a mai világban készen kapott dolgok elkészítésébe vagy megjavításába, mint egy tál megfaragása, egy kerítés ácsolása, egy elektromos eszköz megszerelése, egy sál megszövése vagy egy ruhadarab megvarrása, mind hozzásegíti őt saját teremtő- és cselekvő ereje megtapasztalásához és a világ dolgainak értékeléséhez.

A másokkal való együttműködés bármilyen formája, a támogató közösségekben való részvétel, a versenyzés helyett egymás segítése akár az otthoni, akár az iskolai környezetben, a hosszabb folyamatok közös tervezése, kitalálása és véghezvitele mind olyan tapasztalatokat ad, melyek akár a globális méretű együttműködésre és világméretű problémák megoldására alkalmas felnőtteket nevelnek.

Mit tehet tehát a szülő?

1. szembenézés az emberi múlandóság tényével, saját félelmeivel
2. őszinte, nyílt, biztonságot adó kapcsolat felépítése a gyermekkel
3. pozitív, a Földet óvó szokások beépítése a család életmódjába
4. a gyermek életkorának megfelelő információk átadása és közös megbeszélése

Cselekedeteink nagy része szokásokra épül, szokásaink mélyen gyökerező hiedelmeinkre, hiedelmeink pedig múltbéli tapasztalatainkra épülnek. Mindezt megváltoztatni kitartó és hosszas munkával lehet csak. Ha mi szülőként elkezdjük a változás nehéz belső munkáját, akkor gyermekeinknek biztosabb és a Föld jövője szempontjából is gyümölcsözőbb tapasztalatokat, hiedelmeket és szokásokat adhatunk át.

Összeségében elmondhatjuk, hogy a klímahelyzet alapvetően ugyanazokat a kérdéseket teszi fel nekünk, amiket életünk személyes krízisei. Tulajdonképpen ’csupán’ egy kiélezett, az egész emberiséget érintő válság, amely az életünk fő témáit, a kiegyensúlyozott és elégedett élethez szükséges alapvető érzelmi, kognitív és szociális képességek szükségességét kürtöli világgá, többek között nekünk szülőknek is.

Verdes Dóra | szülő-csecsemő konzulens, laktációs szaktanácsadó