– Dehát nem is biztos, hogy Elza ette meg őket! – bizonygatom Adél lesújtó pillantásától kísérve. – Lehet, hogy csak kirepültek a fiókák. Vagy a macska volt… – teszem hozzá bizonytalanul.
– A macska, mi? Amelyik a kert környékére sem mer jönni, mióta Elza megvan?
– Jó, akkor kirepültek, a madarak nem 18 éves korukig kötelesek a családi fészekben maradni. – Érzem, ezt nem kellett volna. De nem hátrálok meg, a bátorság a legtöbb helyzetben bejön. De ez most nem olyan, mint a legtöbb helyzet. Adél kifakad:
– És a tollak, Nimród, mi van a tollakkal?
Hiába, erre tényleg nincs észszerű magyarázatom. Nem lenne szellemileg becsületes valami koholt elmélettel próbálkoznom, de Adél igen eszes és kitartó lány, úgysem hinné el, hogy a szél véletlenül fújt a teraszra egy csomó tollat, pont a fészek alá, vagy hogy vedlenek a gerlék.
Adél megorrolt, már egy hete külön szobában alszunk, három napig nem is szóltunk egymáshoz. Nem bírom tovább, reggel teával kínálom Adélt, majd együtt esszük meg a müzlit. Választásokról meg a cégről beszélgetünk, Elza bűntette nem kerül szóba. Már mindketten abba a csalóka reményben kezdjük ringatni magukat, hogy el van felejtve a dolog, és egy jó héttel a feltételezett bűntény után együtt nézzük szombat este a filmet. Utána „random” visszaköltözöm a hitvesi ágyba, s láss csodát, reggelig olyan jóban vagyunk, mint az első 2-3 szerelemmámoros hónapban.
Ám ekkor hirtelen kétszeres erővel tör ki a vihar. Ráadásul teljesen váratlanul. A napsütéses tavaszi reggelen reggelizünk a verandán. Vasárnap, a szomszédok még nem mutatkoznak. Pizsamában, egymásra figyelve kevergetjük a teát, amikor Elza teljes erőből ásni kezd a kert sarkában. Adél egyből lecsap:
– Na látod, Nimród, most ássa ki a tetemeket! Amit nem tudott megenni, azt elásta. Most eszébe jutott a spájz. Ezért nem találtuk meg a maradékot! Javíthatatlan. Gyilkos!!!
A bűneset tényleg bizonyítottnak látszik, bár tárgyi bizonyíték nem kerül elő. Elzára iszonyatosan ráripakodunk, az okos állat fülét-farkát behúzva sunnyog a házába, az ígéretes gödör félbemarad. Azóta a kaparás közelébe se mer menni, teljesen logikusan levonta a következtetést, hogy az ásás, az PFUJ! Pavlov rendkívül büszke lenne rá. Ezek után egyikünknek sincs kedve a további exhumáláshoz. Akár találnánk valamit, akár nem, a dolog ezzel nem jutna nyugvópontra. A vasárnapi idill végleg elpárolog, az események felgyorsulnak. Maradok ugyan a közös hálóban, elmegyünk este valami buliba is, de nem egymással foglalkozunk, hanem a társasággal. Adél ritkán iszik alkoholt, ilyenkor vakmerő lesz, amit később sokszor megbán. Hazafelé sétálva valami apróságon kirobban a hurikán, és Zeuszként mennydörgi el az ítéletet:
– Elzát el kell altatni! Javíthatatlan. Hiába neveltem annyit. A vérének nem tud parancsolni.
Annyira megdöbbenek, mint még talán soha életemben, de még így is több megsemmisítő ellenérv jut eszembe. Szerencsés versenyzői típus vagyok, mindig is pozitívan motivált a stressz. Ráadásul tudok tízig számolni, ezt Adél mellett tanultam meg.
Szeretem Adélt. A Corvinuson ő volt az évfolyam egyik legvonzóbb lánya. Göndör fekete haj, fotogén arc, futóreklámba illő alkat, nagy kék szem. Persze voltak más gyönyörű lányok is az egyetemen. Adélnak talán a megközelíthetetlenség adta a nimbuszát, ami a vonzás és taszítás furcsa keveréke volt. Sok fiú próbálkozott nála a legtalpraesettebbek közül, de ahogy fürkésző tekintettel, egész enyhe mosollyal nézte magabiztosnak induló fellépésüket, valahogy a legnagyobb dumagépek is elbizonytalanodtak. Adél állítólag még nem járt senkivel az egyetemen, amit többen több módon magyaráztak. Volt szó otthoni barátról, fogadalomról, mások szerint Adél egyszerűen szórakozik, s felsrófolja az árat. Egy ideig mindenki nála próbálkozott, aztán elmaradtak a kérők, könnyebb pályákra terelték magukat.
Bár nekem is nagyon tetszett, nem különösebben törődtem a pletykákkal, de a versennyel sem. Egyszerűen utálom a tolakodást. Inkább megvárom a következő buszt. Eredményes versenyző voltam az egyetemen, triatlonistának sem utolsó, de sosem kerültem be az élvonalba. Mérhetetlenül utáltam a rajtnál a verekedést a vízben, meg a helyezkedést a sípszó előtt. Nem úsztam lábvizen, próbáltam a bringán tisztességesen bolyozni, sosem mentem „más zsírján”. Még a futáson sem, még a legnagyobb kánikulában sem. A sprint távon az első helyek általában már a rajtnál elkeltek. Ám Adélnál mégis befutó lettem.
Isten besegített. Kicsit hollywoodi filmbe illő, szinte megrendezett, majdnem giccses helyzet volt. Szakkolis kirándulás, gyönyörű táj, jó nagy zuhé, elveszés, szürkület, már csak a vonyító farkasok vagy három-négy megverendő erőszakoskodó hiányzott. Még ebben is mázlim volt, Adélt egészen prózai módon meg lehetett menteni egy mobilos zseblámpával, zabszelettel, és persze egy hagyományos térképpel. Ahogy beszélgettünk, azonnal és végleg belezúgtam. Nemcsak szép volt és okos, de voltak elvei is. Még hozzá micsoda elvei! Meg akarta menteni a világot, s ehhez ragaszkodott. Én is messiás típus vagyok. Ez már szinte soknak látszott a kémiából.
Petőfi és Szendrey Júlia szerelme lehetett ilyen, lángolóan emésztő, de bombabiztos barátság is. Sőt, ha lehet ma még ilyet mondani, egyfajta legnemesebb elv-társiasság kötött össze minket. Egymást túllicitálva termeltük a zéró hulladékot, sportszerűen kerültük a belsőégésű motorokat, elköteleződtünk a vegán életmód mellett. Önkéntesként dolgoztunk néha az állatmentőben, mellette általános iskolásoknak tartottunk rendszeresen bábelőadást a fenntarthatóságról a történelemben. Zöld Ödön és Beton Egon Ádám-Lucifer párosként jelentünk meg a különböző korokban. Nem csak tiszteljük, de imádjuk is az állatokat. A kis labrador hathetes korában került hozzánk, viccesen babucinak, majd kiscsajnak hívtuk.
Elza egyébként AIK. Az Ideális Kutya. Először is olyan ari-bari, hogy még a legmérgesebb idős bácsikat, a legmérgesebb törpekutyákat, és a legkiégettebb postásokat is két percen belül meghódítja. Mindenkihez odahízeleg, igazi talpnyaló, szemérmetlen szeretetkoldus. Soha nem bánt más kutyákat, magát sem hagyja bántani, mégsem verekedett életében egyszer sem. A macska- és hattyúűzés ugyan káros szenvedélyei közé tartozik, ám utolérve e zsákmányállatokat, mellettük lohol, fülükbe liheg, de igazából nem bántja őket. Pedig a macska- és hattyúnyak könnyen roppanó falat lenne… Elza szereti a gyerekeket, a többi kutyát, de a felnőtteket és más állatokat is. Alapvetően a legéletvidámabb és legviccesebb lény, amivel Adél valaha is találkozott. Én hoztam neki a kiskutyát karácsonyra. Tavasztól Elza kerti kutya lett, miután házat építettem neki. Adél az első pillanattól közös gyermeknek tekintette az ebet, és többnyire ajnározta. Ezért sem értem most ezt a hirtelen pálfordulást.
Az első másfél év persze nem volt könnyű, ahogy a nagykönyv írta, s ahogy mindenki figyelmeztetett minket. A szétrágott tárgyak listáján szerepelt a cipők és labdák mellett gumislag, három külső-belső bicikligumi és az összes (újonnan vett, USB-ről tölthető) bringalámpa, a festő 80 ezer forintos fúrógépe, a szomszéd műemlék kertitörpéje és kapunyitó motorja. Elza valamelyik őse ugyanis bizonyára zerge vagy majom volt, mert a kamaszodó kutyus játszi könnyedséggel jutott át a két méternél magasabb kerítéseken is, mintha fordított tériszonya lett volna. Fogcsikorgatva, de fizettem a károkat, pótoltam a kutyaamortizációs alkatrészeket, úgy kértem elnézést az ügyvéddel fenyegető szomszédoktól, mintha legalábbis én rágtam volna szét a kerti giccset. Elza két év alatt duplán drága kutyává vált, s lassan leszokott a mindentrágásról. Már csak néha-néha, mintegy szimbolikusan evett szintetikus tárgyakat, alapvetően áttért a keményfára. Persze a vastagabb fenyőágakat sem vetette meg, de ezek csak bemelegítésnek számítottak nála, kedvencei a bútorrestaurátorok által is használt legkeményebb fafajták voltak. Ezekkel néha hetekig is elbíbelődött, miközben egy műcsontot egy óra alatt felére fogyasztott. A kert úgy nézett ki, mint egy kicsi, de rendkívül dinamikusan fejlődő fűrésztelep, ahol nem annyira figyelnek a szelektív hulladékgyűjtésre. Minden nap újabb faforgács halmok és félkész munkadarabok díszítették a gyepet.
Elza tehát jó kutya lett, sőt AIK. Alig ás, és teljesen kiiktatta étrendjéből a pumpákat, székeket, a szerelők szerszámait. És ebbe a csodálatos, idilli állapotba jött a madárfióka-eset, melyre ugyan elégtelen tárgyi bizonyíték állt rendelkezésre, ámde az ősbizalom megrendült Adélban.
Lassan reagálok:
– Elaltatni? Megőrültél?
Adél maga is érzi, hogy halálbüntetéssel fenyegetni egy „madárgyilkosság” feltételezett gyanúsítottját nem teljesen fér össze a vegán filozófiával, szeme megrebben, én folytatom:
– Elza nem gyilkos. Csak azt nevezzük gyilkosnak, aki embert öl. Az állatoknál ez amúgy sem értelmezhető, mert a gyilkosság tevőlegességet és akaratot feltételez. Valamint emberi erkölcsöket. De még nálunk is: ha véletlenül rátolatsz egy ott alvó részegre, nem vagy gyilkos!
Ez magas labda, Adélba visszatért a harci kedv:
– Kímélj meg a jogi csűrcsavartól, a furfangos eszeddel és érveléseddel elég, ha a cégnél villantasz. Mindegy minek nevezzük, a kutya megölte a madárfiókákat! Nem szükségből, adunk neki eleget enni. Élvezetből, alantas állati ösztönből, vagy mit tudom én. Egyszerűen ilyen. Pedig a húsmentes kutyatáp teljesértékű!
– Lehet, hogy nem nézte a reklámot, és asszem az angol leírást sem tudta kibetűzni. A kutya ragadozó állat, mondtam már, hogy nem lehet vegán tápon tartani!
– De lehet! Akkor miért van vegán táp?
– Hogy kétszer annyiért el tudják adni a magunkfajta hülyéknek!
– Hülyéknek? Eddig még sosem mondtál ilyet. Azt hittem, egyetértünk az erőszak-mentességben. De ezek szerint mindez részedről csak színjáték volt.
Megijedek. Nem akarom elveszteni Adélt, s bár kicsit kevésbé vagyok elkötelezett a vegánságban Adélnál (azelőtt ettem néha halat, s a bőrcipőkről is nehezen mondtam le), alapvetően komolyan gondolom a dolgot. Ráadásul Adél mellett elmélyült a zöld életmódom: nagy anyagi, erkölcsi és időbeli áldozatokat hozok, hogy megfeleljek saját világnézetünknek, és nyugodtan tudjak a tükörbe nézni. Sokat térítjük barátainkat és családtagjainkat is a jó út felé, már csak ezért is kínosan vigyázok, hogy nehogy a vizet csak prédikáljam. A hús már régóta nem hiányzik, a bőrcipő és a méz sem jelent többé komoly csábítást. Egyedül azt kezdem furcsállni, hogy a várt szelídség helyett vagy mellett, egyre többször támadnak erőszakos gondolataim. Nem, ez rossz szó. Inkább úgy fogalmaznék, hogy némileg tárgyiasítom a világot és annak előlényeit is. Az embereket és az állatokat (Elzát és néhány személyes ismerőst kivéve) teljesen absztrakt megmentendő dolgoknak tekintem. Emellett – és az alapvallásom szerint is ez fő baj – a gőg bűnébe kezdek esni. Minden igyekezetem ellenére elkezdtem felsőbbrendűnek, tisztábbnak érezni magamat a többi, ragadozó vagy vegyes étrenden lévő embertársaimnál. Adéllal nem merek erről beszélni, s fogalmam sincs róla, hogy ő is így van-e ezzel. De az Elzára meggondolatlanul kimondott halálos ítélet szöget ütött a fejemben. Azért engesztelőleg fordulok szerelmemhez:
– Ne haragudj, nem úgy gondoltam. De átverésnek tartom az olcsóbb alapanyagból lévő, dupla árú termékeket. És azt gondolom nem vitatod, hogy a kutya húsevő állat, akármit is gondol erről a 21. század etikus fogyasztója.
– Igen, ezt belátom. – Adélt hamar meg lehet békíteni. – De azért ez mégiscsak tarthatatlan. Elzát elajándékozzuk. Fel is rakom a Facebookra. Menjen egy olyan családhoz, amelyik maga is eszik húst. Mindenkinek jobb lesz így!
Igyekszem, de nem tudom többé tudatalattimba visszaszorítani a régóta ágaskodó gondolatot, ami ráadásul azonnal kétely nélküli, teljes és végleges bizonysággá lett: szakítok Adéllal. Nagy levegőt veszek, tízig számolok, majd kilépek a kertbe. A veranda szélén egy műanyag tollaslabda maradékára lépek. A fej szétrágva, de azért még egyben. Viszont az élethű műanyag tollak hiányoznak. A villanyvezetéken ülő hét fiatal gerlére leszek figyelmes. De a gerlék nem szoktak villanyvezetéken ülni! Kerti ágyon még kevésbé! Márpedig a napozón kétségtelenül a gerlemama és gerlepapa üldögél, kényelmesen hátra dőlve, kéz a kézben. Megismerem őket, a mi gerléink. Gerlepapa a villanyzsinóron ülő fiókákra mutat szárnyával, és mosolyog: „Megvan mind a hét!” Gerlemama a szárnyával a szétrágott tollaslabdára, a bűnjelként félretett műanyag tollakra, végül a napon békésen melegedő Elzára mutat. Rám kacsint, majd Adél felé intve megcsóválja a fejét. Bekap egy kukacot.
TG
Vélemény, hozzászólás?