Mennyire eltökéltek az uniós döntéshozók a zöld fordulat végrehajtásában? Hogyan készül Magyarország a klímaváltozásra? És Budapest? Jávor Benedeket, ökopolitikai szakértőt, Budapest brüsszeli lobbistáját, a Párbeszéd Magyarországért volt EP-képviselőt kérdeztük.
Xforest: Greta Thunberg haragszik. Az uniós agrárreform miatt. Mennyiben jogos ez a csalódottság?
Jávor Benedek: Nemcsak ő, elég sokan haragszanak. Az európai agrárszektor az egyik legjelentősebb üvegházgáz (ÜHG)-kibocsájtó a kontinensen, az összkibocsátás kb. harmadáért felelős. Az eddig követett európai agrárpolitika olyan struktúrákat erősít meg és tart életben, amelyeknek kifejezetten negatív hatása van a környezetre. Nemcsak az ÜHG-kibocsájtásra, de a biodiverzitásra vagy a vízgazdálkodásra is.
Xf: Szóval nemcsak, hogy szinten marad ez a környezeti lábnyom, de még növekedni is fog?
JB: Az biztos, hogy érdemben nem fog csökkenni. Pedig ez elengedhetetlenül szükséges lenne ahhoz, hogy a 2030-as klímacélokat és a 2050-es klímasemlegességet az EU el tudja érni.
Xf: Konkrétan miben nyilvánul meg ez a kudarc?
JB: Már a Bizottság által előterjesztett javaslat is messze volt attól, amire valójában szükség lenne, de azért érdemi lépéseket tett a nagyipari mezőgazdaság finanszírozása felől az ökológiai gazdálkodás, a kibocsájtás-csökkentési intézkedések támogatására. Az EP-ben viszont a mezőgazdasági lobbi, illetve a tagállamok ellenállása láthatóan felülírta a más ügyekben progresszívebb hozzáállást: gyakorlatilag teljesen eltörölték a Bizottság tétova reformelképzelésit is. Óriási a csalódottság.
Xf: Ha jól sejtem, ennek a lépésnek nemcsak környezeti következményei lesznek: az EP éppen azt az agrárközéposztályt hagyja cserben, amelyiktől inkább várható a helyi piacra termelő, ökológiailag fenntarthatóbb gazdálkodás. Hiszen az átállás elmaradásának a következményei ezt a réteget sokkal súlyosabban fogják érinteni, mint a nagybirtokosokat.
JB: Pont ez a probléma a jelenlegi rendszerrel. A területalapú támogatások lényegében a környezeti hatásoktól függetlenül támogatják a tulajdonost vagy a bérlőt. Ez nem segíti az átállást. A másik negatív hatás, hogy a nagyipari mezőgazdasági rendszereknek – éppen az intenzív vegyszerhasználat és a gépesítettség miatt – nagyon alacsony az élőmunka igénye. Ez nyilván a vidék népességmegtartó erejét is jelentősen csökkenti – miközben az agrártámogatásoknak épp az volna az egyik célja, hogy a vidék társadalmi-gazdasági stabilitását erősítse.
Xf: Néhány évvel ezelőtt a francia gazdák még McDonalds-okat gyújtogattak, ha az érdekeiket sérelem érte. Most viszont, miközben az egzisztenciájuk kerül veszélybe, semmi. Ez hogy lehet?
JB: Nem követtem nagyon közelről ezt a folyamatot, de úgy tűnik, ez az agrárközéposztály, ezek a vidéki gazdák részben maguk is átálltak az európai agrárpolitika által preferált modellre. Olyan termelési struktúrákat alakítottak ki, amelyek már nem a vidéki közösség megerősítésére vagy az egészséges élelmiszer termelésére optimalizáltak, hanem a minél hatékonyabb unióstámogatás-lehívásra.
Xf: Ebben az ügyben melyik társadalmi csoport érdekeit képviselte a magyar kormány?
JB: Amennyire én tudom, a Fidesz-képviselők a Néppárt egészével együtt leszavazták a reformot. A Fidesz utoljára Ángyán József idején támogatta a fenntartható agrárpolitikát. Aztán az agáripari lobbi kerekedett felül, Ángyán távozott, és maradt ez a vonal.
Xf: Az agrárpolitikában tehát elbukott a klímaszempont, de mi a helyzet a többi területtel?
JB: Bár összességében messze vagyunk attól a csapástól, amin elérhetnénk a 2030-as klímacélokat és a 2050-es dekarbonizációt, sok területen a helyzet ennél azért lényegesen jobb. Az energetikában például, dacára annak, hogy ott is óriási az ipari szereplők lobbiereje, úgy tűnik, hogy az átállás sokkal jobban halad, mint amire számítani lehetett. Ebben nyilván nagyon fontos a civil szervetek szerepe, a politikai nyomásgyakorlás, meg az, hogy a ’19-es EP-választáson a Zöldek előretörése miatt a mainstream politikában is követni kellett a zöld fordulatot. De mindezeken túl ott volt a felismerés az iparági szereplők fejében, hogy az átállás így is, úgy is be fog következni, és azok lesznek a nyertesek, akik időben elindulnak ebbe az irányba. Ez a felismerés, hogy az átállás egyben üzleti lehetőség, az agrárszektorban sajnos elmaradt.
Xf: Mi a helyzet az autóiparral?
JB: Az autóipar nagyon az elején tart még az átállásnak. Ugyanakkor egyre több gyártó ismeri föl, hogy a hagyományos autóipari modellnek befellegzett. Ezek a cégek nagyjából ugyanazt a stratégiát követik, mint a progresszív energetikai szereplők, mert ugyanúgy belátták, hogy aki most megpróbálja megúszni az átállást, az a közlekedés dekarbonizációjának a vesztese lesz. A szektorban folyó innovációs versenyben az európai autóipar sajnos erősen le van maradva, és ebben a német autóiparnak különösen súlyos a felelőssége. És a probléma messze túlmutat az egyes autógyártók sorsán: számos ország – köztük Magyarország – erősen kitett a német autóipar teljesítményének. Ha a nagy európai autógyártók lemaradnak a globális innovációs versenyben, azt a tőlük függő országok nagyon meg fogják szenvedni.
Xf: Ez a felismerés mennyire jelenik meg az uniós támogatáspolitikában?
JB: Szerintem elkezdték felismerni, hogy ez nemcsak fenntarthatósági, hanem versenyképességi probléma is. Ugyanakkor a német autóipari lobbi borzasztóan erős, elég csak a dízelbotrányra gondolni. Tulajdonképpen a német kormány közreműködésével évekig el tudták tusolni az ügyet, és nyomást tudtak gyakorolni a Bizottságra, hogy ne történjenek lépések. Ugyanakkor részben a dízelbotrány, részben az egyre nyilvánvalóbb technológiai lemaradás nagyon megtépázta a német autógyártók nimbuszát, és ennek komoly következményei vannak. Jól tudjuk, hogy az elmúlt évtizedekben az volt a gyakorlat, hogy amit egy német autógyártó sóhajtott, az rövid időn belül az uniós szabályozás részévé vált. Ez mostanra megváltozott, erős a szándék, hogy az autógyártók közvetlen érdekeit alárendeljék az unió stratégiai céljainak. De még a folyamatnak nagyon az elején járunk.
Xf: Nézzük akkor a magyar kormány szerepét ebben a folyamatban.
JB: Sajnos a magyar kormány a legretrográdabb, legkárosabb álláspontot képviselő csapat oszlopos tagja. A reménytelen kategória, szinte minden területen.
Xf: Kik vannak még ebben a csapatban?
JB: A lengyelek mindenképpen: a klíma- és energiakérdésekben a lengyel kormány még a magyarnál is rosszabb álláspontot képvisel. De klímacélok tekintetében a cseh kormány is nagyon hasonló állásponton van – a visegrádi országok közül talán Szlovákia lóg ki ebből leginkább. De például a vitatott növényvédő szerek (neonikotinoidok, glifozát) korlátozását célzó törekvések egyik leghangosabb ellenfele is épp a magyar kormány volt.
Xf: És a GMO-tiltás? Ebben a magyar kormány álláspontja következetesen zöldnek tűnik.
JB: Az egy teljesen más terület, és ebben az unó maga is erősen megosztott. Kicsit hasonló a helyzet az atomenergia megítéléséhez, ahol a frontvonalak kevésbé politikailag meghatározottak, sokkal inkább a tagállamok között húzódnak.
Xf: Az adaptációs stratégiák tekintetében hogy látja Magyarország helyzetét? Ez már aztán tényleg nem az a kérdés, aminek lenne különösebb politikai dimenziója.
JB: Hát sajnos van politikai dimenziója. Az adaptáció az nem egy ilyen aranyos dolog, hogy majd ültetünk szép fákat meg virágokat. Az adaptáció ugyanolyan rendszerszintű változásokat igényel, mint a mitigáció, vagyis a kibocsájtás-csökkentés. És sajnos azokon a területeken, mint például az agrárium, ahol égetően szükség lenne modellváltásra az adaptáció érdekében, ott nagyon súlyos lobbiérdekek akadályozzák ezt. Ez a fajta agrárnagyipari modell, amiről az előbb beszéltünk, nagyon érzékeny a klímaváltozás hatásaira. Vagyis a fenntartható, a helyi viszonyokhoz alkalmazkodó ökológiai modell klímaadaptációs szükségszerűség is. Az, hogy ez a modellváltás Magyarországon nem megy végbe, nagyon sérülékennyé fogja tenni a mezőgazdaságot. De a vízgazdálkodás reformja is elengedhetetlen lenne. Például, hogy a Kárpát-medencébe érkező vizeket ne kivezessük az országból, hanem megpróbáljuk benntartani. Vagy hogy az élővizek ökológiai funkcióit előtérbe helyezzük – ez lenne az adaptáció egyik legfontosabb eszköze.
Xf: A Tisza mentén évek óta épülnek árapasztó tározók.
Xf: Ez igaz, de ezek a létesítmények alapvetően a nagy árvízkárok megelőzését szolgálják, viszont a projekthez nem kapcsolódik semmiféle tájgazdálkodási koncepció. Ennek akkor lenne értelme, ha a nagy folyóink völgyében a tavaszi-nyári árvizeket szétterítenénk, és aztán a nyári aszályos időszakban hasznosítanánk. De itt van, ami például mostanában a Balatonnal történik: a nádasok irtása, az egyre intenzívebb beépítés, a mesterséges partszakaszok növekedése. Miközben a klímaváltozás amúgy is stresszhelyzetet fog előidézni a Balatonon. Ez sem éppen a klímaváltozás hatásaira való felkészülés iskolapéldája. De említhetjük az erdőgazdálkodást, ahol szintén modellváltásra van szükség.
Xf: Melyek azok a területek, ahol a legsürgetőbb lenne elkezdeni a felkészülést?
JB: Magyarország egészét az átlagnál jobban fogja érinteni a klímaváltozás. A mezőgazdaság szempontjából a Dél-Alföld a leginkább kitett térség, a súlyos aszályok ott fognak a legelőbb jelentkezni. De a nagyvárosok is a leginkább érintett területek közé tartoznak. Persze áltathatjuk magunkat azzal, hogy az Északi-középhegységet vagy a Bakonyt nem fogja a klímaváltozás olyan súlyosan érinteni, de ez sajnos nem igaz. Gondoljunk csak arra, hogy az előrejelzések szerint Magyarországon a bükkerdőknek – néhány kisebb területet leszámítva – nagyjából 30-40 éve van. Jó lenne nem megvárni, míg ezek az ökoszisztémák a klímaváltozás következtében egyszerűen összeomlanak, és hatalmas irtásterületek alakulnak ki – tehát itt is óriási feladatok vannak. Vagyis szerintem nem lehet beazonosítani egy-két területet, ahol a klímaváltozás nagyot fog ütni – gyakorlatilag alig van olyan terület az országnak, amit ne érne valami drasztikus hatás.
Xf: Beszéljünk Budapestről. Egy ilyen alapvetően klímaszkeptikus politikai közegben, ahol ráadásul láthatólag az új városvezetés ellen játszik a kormány, mit lehet csinálni, és csinálja-e azt a főváros?
JB: Budapestnek korábban is volt már klímastratégiája, igaz, nem túl ambiciózus célkitűzésekkel. Ami a nagyobb baj, hogy ezekből szinte semmi sem valósult meg. A korábbi vezetés által elfogadott stratégia például kifejezetten a zöldterületek megóvását és növelését irányozza elő – hát, láttuk, hogy mi zajlott Budapesten az elmúlt években. Most folyik a klíma- és környezetstratégia megújítása, ezt az új vezetés abszolút prioritásként kezeli. Azt gondolom, hogy még egy ilyen politikai közegben is lehet eredményeket elérni.
Xf: Biztos, hogy megvan ehhez a városvezetés mögött a szükséges politikai hátország? A minap a 18. kerület DK-s polgármestere szólította fel Karácsony Gergelyt, hogy adja vissza az autósoknak a körutat. Miközben épp a körúti bringasáv lett a zöld várospolitika szimbóluma.
JB: A politikai hátországot azok a budapestiek adják, akik megválasztották Karácsony Gergelyt főpolgármesternek. És a közgyűlésben egyértelmű többsége van ennek a programnak. Hogy Szaniszló polgármester mit mond, az egy dolog, de a közgyűlésben nincs semmi érzékelhető szándék, hogy ettől a programtól a városvezetés térjen el.
Xf: Szóval a közgyűlés elkötelezett abban, hogy a korábbinál radikálisabb klímaadaptációs célok mellett kiálljon?
JB: Nyilván minden intézkedés okoz konfliktusokat, ezeket kezelni kell. A klímaadaptációnak elengedhetetlen része a főleg a belső kerületeket érintő forgalomcsillapítás, ezt nem lehet megspórolni. Hogy ez milyen lépésekben, milyen ütemezésben történjen, arról lehet, sőt kell is vitázni.
Xf: Ez hogyhogy nem téma a koalíciós pártok között? Vagy miért nincs egy deklaráció erről?
JB: Mert nincs igazi konfliktus.
Xf: Dehogynem, pont a belvárosi bringasávok kapcsán lett nyilvánvaló, hogy a DK meg az MSZP olyan nagyon azért nem szeretné ezt az autómentesváros-projektet. Nyilván népszerűségi megfontolások meg a szemlélet miatt sem. Ha egy skálán el kellene helyezni a főpolgármester koalíciós partnereit, akkor azt mondanám, hogy közelebb állnak a Fideszhez, mint Karácsonyhoz – ebben e tekintetben legalábbis.
JB: Ezzel én hivatalból sem érthetek egyet. De abban igaza van, hogy ez a konkrét program nem egyes MSZP-s vagy DK-s politikusok legbelső meggyőződéséből született, nyilván. De mindkét frakciónak vannak olyan képviselői, akik nagyon elkötelezettek a program mellett. Egy koalíciós kormányzás nyilván állandó belső vitákat is jelent, ezek zajlanak most – de ez korántsem jelenti azt, hogy változott volna a városvezetés szándéka.
Xf: Ugorjunk egyet az időben. Mire számít, milyen lesz Budapest 2035-ben?
JB: A tavalyi választással Budapest esélyt kapott arra, hogy érdemben és időben reagálhasson a 21. század kihívásaira. Abban bízom, hogy 2035-ben egy kulturálisan gazdag és fenntartható városban élhetünk majd. Konkrétan arra számítok, hogy például a jelenleginél sokkal több zöldfelület lesz; aztán arra, hogy forgalomcsillapított zónák domináljak a belvárost; hogy a gyalogosok és a kerékpárosok számára kedvező körülményeket kínál Budapest – és nemcsak a belvárosban; hogy Budapest a társadalmi bevonás, a részvételi demokrácia egyik zászlóshajója lesz.
Xf: Szóval utolérjük Bécset?
JB: Én soha nem szerettem az ilyen képeket, hogy kit kell utolérnünk. Senkit nem kell utolérnünk. A saját adottságainkból kiindulva kell a várost élhetőbbé alakítani. De az tény, hogy Budapest a mostani vezetéssel sokat léphet előre azon az élhetőségi listán, amit már évek óta Bécs vezet.
Xf: Nem sok jót mondtunk eddig a magyar kormány klímapolitikájáról. Tud mondani pozitív kezdeményezéseket?
JB: A kormánnyal kapcsolatban azért lennék óvatos, mert az ördög a részletekben rejlik, és látjuk, hogy sokszor még jó ötletek is az utolsó pillanatban eltérülnek, és a végén inkább a korrupciót, mint az eredeti célokat szolgálják. De két pozitív dolgot azért említenék, egy múltbeli lépést és egy ígéretet. A napenergia-termelés támogatása mindenképp dicséretes, és fontos, hogy végül megtörtént az átállás a sokkal költséghatékonyabb METÁR-rendszerre (a megújuló energiaforrásból termelt villamos energia kötelező átvételi és támogatási rendszere; a szerk.) Persze kár, hogy mindez a szélerőművek tilalma és Paks2 erőltetése mellett történt. Sajnálatos továbbá, hogy nem kap elég figyelmet és segítséget a háztartási szintű beruházások kérdése, de ez akkor is egy pozitív fejlemény. A másik az év elején belengetett „Zöld busz” program: várjuk ki a végét, de az biztos, hogy a közösségi közlekedés dekarbonizációja a helyi és helyközi személyszállításban nagyon fontos.
Xf: És civil oldalon?
JB: Nagyon nehéz ma a civil szervezetek dolga Magyarországon. Én mindenkinek rettenetesen szorítok, aki bármilyen kicsiben is változást próbál elérni. De számomra példaértékű a WWF Magyarország erdővédelmi tevékenysége, ami a jogszabályi, minisztériumi egyeztetésektől a rendszerszintű változtatásokon át a helyi környezeti konfliktusokban való részvételig terjed. Személyesen is sokat jelent a Greenpeace aktív fellépése Paks2 és általában a klímavédelem és energiapolitika területén. És nagy szimpátiával figyelem a „10 milló Fa” – kezdeményezést, a környezeti aktivizmus társadalmasításában, szemléletformálásban szerintem óriási szerepük van.
Terveink szerint az interjú egy beszélgetéssorozat első darabja, amit a többi parlamenti párt ökopolitkusával folytatott beszélgetés követ.
Becker András | az Xforest egyik alapítója, újságíró
Vélemény, hozzászólás?