Tartalom
Ez az év sem múlhatott el a szokásos nyári rovar-armageddon nélkül. A csapadékos idő különösen kedvezett a szúnyogoknak: a lakosság vakarózott és háborgott, az illetékesek pedig megértették a nép szavát. Júniustól augusztus végéig 800 ezer hektáron folyt a kémiai szúnyogirtás („szúnyoggyérítés”) – holott évek óta lehet tudni, hogy ez a szúnyogok számát alig csökkenti, viszont óriási károkat okoz. Ha idén már nem is sikerült, jövőre meg kell akadályozni az ipari mértékű környezetpusztítást.
„Több mint százezer hektáron gyérítik a héten a szúnyogokat” – adta hírül még július elején a Katasztrófavédelem. Mint minden évben – tehetnénk hozzá. Az indokok is régről ismerősek: „Az elmúlt hetek csapadékos időjárása miatt mostanra az ország legnagyobb részén szúnyoginvázió alakult ki.”
A hatóság – a szúnyoginvázió leküzdésért felelős Katasztrófavédelem – harcba is szállt az ellenséggel: július – augusztusban
összesen 800 ezer hektáron végeztek kémiai szúnyogirtást.
De még a nyár legvégén, augusztus utolsó hetében is 46 ezer hektáron folyt a „földi kémiai szúnyoggyérítés”.
Az érintett területeken élők vagy az éppen ott nyaralók persze ilyenkor örülni szoktak, mert „már megint sok a szúnyog, végre irtanak”. Vajon mennyiben szolgálja a helyiek és a nagyobb közösség érdekeit a méreggel való permetezés? Lássuk az objektív és szubjektív érveket pro és kontra!
Miért merül fel egyáltalán a szúnyogirtás?
Mert csípnek, és betegségeket terjesztenek – legalábbis ez a hivatalos álláspont. Bár ez utóbbi érv – mint látni fogjuk – elég gyenge lábakon áll.
Az érdeklődőt az egykori ÁNTSZ – ma már Nemzeti Népegészségügyi Központ – szúnyogos oldalára irányítja a Katasztrófavédelem honlapja, ha a szúnyogok által terjesztett betegségekről kíván tájékozódni. Itt megtudhatjuk, hogy „A hazánkban előforduló szúnyogok által terjesztett legfontosabb betegség a nyugat-nílusi láz.”
Az ijesztő nevű egzotikus betegségről az oldal a következőket mondja: „A legtöbb (…) fertőzés tünetmentesen zajlik. A fertőzött személyek néhány százalékánál 3-14 nap lappangási idő után enyhe, influenzaszerű tünetek jelentkeznek.” Kicsit tovább bogarászva a honlapon megtudhatjuk, évente hány fertőzést regisztráltak Magyarországon.
Nos, a helyzet nem éppen drámai: az elmúlt öt évben összesen 365 esetet jelentettek a szolgálatnál. Vagyis nagyjából
évi 70 enyhe lefolyású, influenzaszerű megbetegedés jelenti azt a népegészségügyi kockázatot, ami miatt rovarok és más élőlények milliárdjait kell évről-évre elpusztítani.
Merthogy az egyéb, szúnyogok által terjesztett betegségekről maga a népegészségügy mondja, hogy a szerepük „járványügyi szempontból nem számottevő”. (A Magyarországon megjelent új szúnyogfajokról, az általuk potenciálisan hordozott betegségekről és egy lehetséges járvány esélyeiről itt olvashatja Darvas Béla professzor kiváló cikkét.)
Az ellen nem véd
Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy a klímaváltozással a Földközi-tenger felől Magyarországon is egyre inkább terjedő invazív szúnyogfajok terjeszthetnek (járványos) trópusi betegségeket – csakhogy ennek a helyzetnek a kezelésére éppen a kémiai szúnyogirtás a legkevésbé megfelelő eszköz. (Az MTA illetékes tudósainak a most alkalmazott eszközökre, illetve a felkészülésre vonatkozó állásfoglalása itt olvasható.)
Vagyis a betegségeket terjesztő szúnyogok inváziója – egyelőre legalábbis – nem jelent olyan konkrét fenyegetést, ami indokolná a vegyi fegyver használatát. Marad tehát a csípés.
És a csípés bizony viszket, ez pedig jelentősen rontani tudja az ember komfortérzetét. Mérgekkel viszont egy csapásra elhallgattathatók a bosszantó zümmögők. Vagy legalábbis lehet egy ilyen illúziónk. Sajnos csak illúzió, mert korántsem biztos, hogy a szúnyoginvázió ellen bevetett kémiai fegyver nem visszafelé sül el.
A szúnyog, fajunk fő ellensége (vagy mégsem?)
Az egész bolygón elterjedt lények még a sarkvidéken is tömegesen fordulnak elő. A szubtrópusi, trópusi tájakon valóban veszélyes betegségeket terjesztenek, például a sárgaláz vagy a malária kórokozóit. Nálunk, mint láttuk, nem ez a helyzet – igaz, a hobbiállataink egy részére (lovak, kutyák) veszélyes lehet a szúnyogok által terjesztett szívférgesség.
Magyarországon csaknem 50 szúnyogfaj él, de közülük csak néhány keseríti meg az életünket. A fő bűnös a gyötrő szúnyog vagy tócsaszúnyog – rajtuk kívül csak néhány faj, például a településeken aktív dalos szúnyog házi szúnyognak is nevezett alfaja szakosodott az emberre.
A rövid életű, vegetariánus hím szúnyogokkal nemigen találkozunk. Növényi nedveket szívogatnak, legfeljebb a zümmögést róhatjuk fel nekik, pedig sok más örömük nem nagyon van: párzás után hamar el is pusztulnak.
A nőstényeknek ugyanakkor a peterakáshoz melegvérű állatok vérére van szüksége – így tápláljuk a vízi élővilágot a vérünkkel. A gyötrő szúnyogok nőstényei a tócsák szélén növényekre vagy a nedves talajra rakják le apró, sötét, orsó alakú petéiket. A lárva 2 hét alatt fejlődik ki a héjban, de ha kiszárad, lehet, hogy csak évek múlva bújik elő.
Elszaporodnak-e az árvizekkel a szúnyogok? – örök kérdés. Nem és nem. A szúnyoginváziók mértéke, a közhiedelemmel ellentétben, nem arányos a kiáradó víz mennyiségével: több méteres vízben nem tudnak szaporodni. Igaz, a csapadékos idő viszont kedvez nekik: a peték számára a 20-30 cm-es vízmélység a legmegfelelőbb. Hogy hogyan kapcsolódnak a szúnyogok egy nedves táj életközösségébe, arról bővebben alább szólunk.
Miért ne irtsuk őket akkor?
Bár egy ökológiai rendszer fontos eleméről van szó, egyelőre hagyjuk, miért jó, ha van szúnyog. Közelítsünk a szúnyogirtás végső oka felől, hogy tudniillik a csípésért, viszketésért, zümmögésért halál jár.
Vajon a halált a saját fejünkre szeretnénk mérni, netán a gyerekeinkére? Ha nem is azonnalit, csak nyaranta néhány cseppnyi adagokban, ránk csupán „picit mérgező” anyagok formájában – akarjuk-e ezt? Ja, és ha felhőtlenül akarunk örülni a szúnyogirtásnak, akkor felejtsük el azt az apróságot is, hogy ha többet nyelünk ezekből a szerekből, már nálunk is tapasztalhatóak lesznek bizonyos kellemetlen hatások.
Magyarországon a leggyakrabban használt szúnyogirtó szer a deltamethrin. Ez a szer nagyobb dózisban ránk is veszélyes idegméreg.
A deltamethrin minden állat – így az ember – idegrendszerét károsítja, amíg a szervezet le nem bontja az anyagot.
Ráadásul addig az anyatejjel is átadható. A szúnyogirtás-marketing persze nem győzi hangsúlyozni, hogy az anyag néhány óra alatt lebomlik – az meg már a személyes pechünk, ha pont akkor megyünk a gyerekkel sétálni, mikor fél órával korábban permetezték végig deltamethrinnel a parkot.
A rutinszerűen alkalmazott mérgek általános életellenes hatásairól sok cikk született az elmúlt hónapokban, nyár elején az Akadémia érintett kutatóintézetének tudósai is állásfoglalást adtak ki az ügyben.
A szúnyog haszna
Kanyarodjunk tehát vissza a Természet rendszerszintű megközelítéséhez. A rendszer részei az ember és a különféle szúnyogfajok nőstényei mellett például a szerves törmelék, illetve az algák – amelyeket aztán a szúnyoglárvák elfogyasztanak. Vagyis a szúnyoglárvák az élővizek tisztaságát őrzik: nélkülük az algák és a szerves törmelék felszaporodása akár a vízi élővilág pusztulását okozhatná.
Szintén részei az ökoszisztémának azok a halak, teknősök, békák, ebihalak, szitakötőlárvák, akik a szúnyoglárvákkal laknak jól. Vagy a denevérek, madarak, pókok, ragadozó szúnyogfajok, fürkészdarazsak és mások, akiknek meg a kifejlett szúnyog a tápláléka.
Amint látjuk,
a kis vérszívó bennünket zavar ugyan, de közben mások számára az életet jelenti.
Ugorjunk át most ezen az „aprócska” tényen, és nézzük, mi történik, ha deltamethrinnel, vagy más, nem szelektív rovarirtóval permetezünk le egy élő tájat.
A szúnyogirtás „járulékos kárai”
Ha elég mérget használunk megfelelő időben, valóban pusztulnak a szúnyogok. Csakhogy velük pusztul a többi rovar is: szúnyogevő rovarok, pókok, ragadozó katicák, fátyolkák, kertünk őrei; ritka kérészek – amilyen például a híres tiszavirág -; fürkészdarazsak, imádkozó sáskák és más ragadozók; tücskök, szöcskék; védett és szépséges szarvasbogarak, cincérek; díszes lepkék, és szintén ragadozó, vagyis biológiai kontrollt megvalósító színjátszó szitakötők; csodálatos szentjánosbogarak és a többiek.
Az elmúlt fél évszázad alatt Európa rovarállományának 60 százaléka pusztult el.
Csak tavaly, Magyarországon eltűnt a méhek 30 százaléka. Az egyik fő ok a vegyszerek használata – a klímaváltozás és a kizsákmányoló környezethasználat az egyik legsúlyosabb hosszú távú következménye a beporzó rovarok eltűnése lehet.
Ezzel pedig elég komoly gondjaink adódhatnak az élelmiszerellátásban: mert nemcsak méznek maradnánk híján, de számtalan gyümölcsnek is. Ezen túlmenően sok, fajunk számára fontos növény is kipusztulna a beporzók nélkül. Érdemes elgondolkodni azon, ezek után mi meddig maradnánk életben.
Irtással szaporodnak?
De ne álljunk meg az áldozatok összeszámolásával a rovaroknál, pókoknál! A fent emlegetett vízi élőlényeket – békákat, halakat, teknősöket, ebihalakat – szintén elpusztítják ezek a szerek. Tehát ha a következő csapadékosabb periódus nyomán újabb szúnyoglárvák érkeznek, jóval kevesebb velük táplálkozó vízi élőlény marad.
Így a permetezés után kialakuló új szúnyogpopuláció növekedésének jóval kevesebb természetes akadálya lesz.
Csodálkoznunk még, ha az ilyen „szúnyoggyérítések” után, ahelyett, hogy kevesebb lenne a szúnyog, még több zümmög és csíp?
Tegyük hozzá, a kémiai irtás a teljes szúnyogállomány 1, azaz egy százalékát éri el – vagyis egy-egy ilyen rovararmageddon, ha a teljes képet nézzük, nem több, mint politikai marketing. Nem történik más, mint hogy a település vezetői vagy éppen az irtásért felelős Katasztrófavédelem mintegy jelzi a lakosságnak, hogy értik, és kezelik a „szúnyogproblémát”.
Lassan közhely, hogy az elmúlt félmilliárd év öt nagy kihalási hulláma után saját tevékenységeinknek köszönhetően elérkezett a hatodik kihalás gyászos kora, az Antropocén. Egymillió növény- és állatfaj áll a kihalás szélén. Nemcsak a Természet drámai ütemben csökkenő sokfélesége, hanem – e sokféleséggel is szorosan összefüggő – saját jól felfogott érdekünk diktálja, hogy határozottan elutasítsuk a mérgek használatát.
Marad akkor a viszketés?
A biológiai szúnyoggyérítés is belepiszkál egy összetett rendszer kifinomult működésébe, ugyanakkor jóval szelektívebb és finomabb módon. Ez hazánkban is évek óta rutinszerűen alkalmazott eljárás. Sajnos a kémiai irtáshoz képest töredék területen használják: az idei szezonban például mindössze 1-2 ezer hektáron gyérítették így a szúnyogokat.
A szúnyog elleni biológiai védekezés legismertebb alakja a Tisza tájának szülötte, a csantavéri származású Yoel Margalith professzor, akit világszerte Mr. Moszkitónak neveznek. Az 1970-es években, az izraeli Nagev-sivatag pocsolyáiban elpusztult szúnyoglárvák testében egy ismert baktérium új változatát fedezte fel.
E baktérium a lárvára mérgező fehérjét termel, a lárva így néhány nap alatt elpusztul.
A módszer előnye, hogy szinte csak a csípőszúnyog lárvákra hat, nem mérgező sem emberre, sem más állatokra.
A táj rendszerszintű működésében benne van, hogy egyes fajokat más fajok elfogyasztanak. Ahogy írtuk, egy vizes élőhely rengeteg szúnyoggal táplálkozó élőlény otthona. A szúnyogok ettől még persze csípnek.
Ez ellen ugyanakkor magunk is védekezhetünk akár természetes, növényi illóolaj tartalmú, akár házilag, olcsón előállított készítményekkel is, ha nem tartanánk elegendőnek azt a biológiai gyérítést, ami a célzott hatásmehanizmus miatt a szúnyogok számát is hatékonyabban csökkenti. A mérgek használata, ahogy mostanra beláthattuk, és amint azt a tapasztalat is mutatja, valójában inkább növeli a szúnyogok számát.
Rachel Carson az 1962-ben megjelent Néma tavasz utószavában a természet és tudomány, természet és gazdaság sajátos kapcsolatára figyelmeztet – különös tekintettel a vegyiparra és az azt kiszolgáló tudományos tevékenységekre. „Az ember uralma a Természet felett kevély elbizakodottság alkotta jelszó. A biológia és a filozófia ‘neandervölgyi’ korából maradt ránk, amikor még tényként fogadták el azt, hogy a természet másra sem való, mint arra, hogy szolgálja az embert, és kellemessé tegye életét (…) ijesztő, hogy egy ennyire primitív tudomány, mint a miénk, a legmodernebb és legfélelmetesebb fegyverekkel vértezte fel magát, veszélybe sodorva a világot”.
Talán csak nem tudják, mit tesznek
A biológusból lett ismeretterjesztő-író hatalmas tiltakozási hullámot indított el könyvével. Carson először írt, méghozzá megkapó szemléletességgel bizonyos „növényvédőszerek”, például a DDT káros hatásairól. Munkája ma Magyarországon éppolyan aktuális, mint több mint fél évszázaddal ezelőtt.
Különösen szomorú, hogy olyan városokban és kerületekben is folyik a nagyüzemi rovarpusztítás, ahol a városvezetés elvileg elkötelezett a zöld értékek mellett.
Óbudán például, ahol külön társadalmi megbízatású alpolgármester vigyáz a Római-partra, és a klíma- és környezetvédelem saját alpolgármesterrel dicsekedhet. De irtottak már idén Újbudán, a Ligetért foggal-körömmel harcoló Zuglóban vagy éppen Szentendrén.
Biztosak vagyunk abban, hogy a városvezetés mindenütt jószándékkal és szakértelemmel kezeli a környezeti ügyeket – talán csak nincs elegendő információjuk a „kémiai gyérítés” valódi hatásairól, és azt érzékelik, hogy továbbra is jelentős az igény az irtásra.
Arra bíztatjuk tehát olvasóinkat, hogy keressék a város/kerület illetékeseit, emailben, telefonon, vagy akár személyesen, és próbálják elérni, hogy hagyjanak fel a kémiai szúnyoggyérítés káros és értelmetlen gyakorlatával.
Alább mellékelünk egy sablont általános használatra. Küldjük el minél többen, hátha jövőre kevesebb deltamethrin folyik le a Dunán, Tiszán és a torkunkon!
„Tisztelt Képviselő!
Kérem, hogy településünk / kerületünk lakossága, az Ön választói, családjaik, gyermekeik egészsége, az élővilág épségének megőrzése érdekében minden lehetséges fórumon, és minden lehetséges eszközzel lépjen fel azért, hogy a kémiai szúnyogirtás/szúnyoggyérítés gyakorlata helyett térjünk át a biológiai gyérítésre. (Az MTA, illetve az MTA Ökológiai Kutatóközpontjának vonatkozó állásfoglalását itt, illetve itt olvashatja.)
Tisztelettel:
…………………………
Választópolgár, kerületi lakos.”
Kezdjük el most..
Maria Gradzikiewicz | biológus
Vélemény, hozzászólás?