A saját kertemről fogok beszélni. Ebben az első cikkben leginkább arról a tudásról, amivel ezt a kertet formálni kezdtem, illetve arról, amire a kerttel való munka megtanított.
Nagyjából húsz éve sikerült a családunknak szert tennie egy nagyobbacska elhagyatott földdarabra a Mátra nyugati lejtőin. A kökénybokrokkal benőtt korábbi dohányföld belesimult a mozaikos, ligetes tájba – sajátos kisugárzása rögtön megragadott, és erős kapoccsal fűzött magához a továbbiakban is.
A hely egyrészt lehetőséget adott nekem, hogy a környezetet alakító emberként a saját elképzeléseimet is megjelenítsem a tájban, másrészt, hogy tanuljak: hagyva a helyi erőket hatni, figyeljem és megértsem, hogyan működik, hogyan dönt a természet.
Az nem volt kérdés, hogy a nagyobbra nőtt vagy cseperedőfélben lévő, különböző fajú fákat – juharok, tölgyek, kőrisek – és a galagonyacserjéket megőrizzük. Ez afféle ökológiai gesztus is volt, például a beporzó rovarok irányában. Ugyanakkor ezek a fák mintegy határkőként ki is jelölték a telek egyes részei közti határokat. Az embernek szüksége van arra, hogy igazodásként a kert egyes részeit fákkal, bokrokkal elhatárolja egymástól, másrészt e téralakító entitások – a fás növények – maguk is jelentős hatással bírnak a kert működésére. Mint egy jobban sikerült városkép esetén, ahol a jellegzetes, ám egymással harmonikus viszonyban lévő épületek tagolják a látványt, miközben maguk is viszonyítási pontokként működnek, meghatározva szűkebb környezetük hangulatát, jellegét.
Erdőtől a gyepig
Bár ez a tájrészlet kifejezetten ligetes jellegű, más társulástípusokban is fontos a fák által uralt terek és a környező, nyitottabb borítottságú élőhelyek viszonya. Sajnos a modern erdőgazdálkodás hatása nyomán az erdőről alkotott képünk eléggé eltér attól, ahogy egy természetes erdő kinéz: az egyenkorú, egészséges bükk-törzsek szabályos rendje helyett mozaikosabb erdőképet kell elképzelnünk. Egy természetes erdőben az idősebb, nagy fák körül szabálytalan eloszlásban kisebb és közepes korú fákat találunk – ez a mintázat a fény egyenlőtlenebb eloszlása miatt a biodiverzitás kiteljesedésének is nagyobb teret enged. Így az itt élő állatvilágban is teljesen más dinamika alakulhat ki, mint a kultúrerdőkben. Ráadásul a természetes erdő nemcsak látványként harmonikusabb, de – épp a változatossága miatt – erősebbnek is bizonyul a negatív környezeti behatásokkal, így a kártevőkkel vagy a szélsőséges időjárási hatásokkal szemben.
A mozaikosság megnyilvánulása egy ligetes tájban még kifinomultabb, könnyebben meg is figyelhető.
Egy lazább, ritkásabb borítottságú földrészletben – lehet ez egy fákkal tagolt kert vagy cserjeszinttel bíró park – a fény nagyobb felületen érheti a fotoszintetizáló zöldfelületet, így itt nagyobb a lehetősége különféle mikro-élőhelyek kialakulásának a maguk sokszínű élővilágával, illetve ezek egymásra hatásának is.
Ez a mikro-élőhely lehet egy kisebb fa napos vagy éppen árnyékos oldalán, vagy cserjék és különféle jellegű gyepfelületek találkozásánál. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy ligetes táj értékesebb lenne egy természetes jellegű erdőnél, hiszen az erdő hűtő- és vízvisszatartó képessége sokszorosan felülmúlja egy mozaikosabb területét. Inkább azt mondhatjuk, hogy az erdőhöz mint zárótársuláshoz képest a ligetek és kertek másfajta, azt kiegészítő élőhelyek, amelyek átmenetet képeznek a nagyrészt gyepes, réti, mezei élőhelyek felé. (Zárótársulás: az adott körülmények közt lehetséges stabil növénytársulás, például bükkerdő.)
Minden élőhely az adott területen a lehetséges zárótársulás elérése felé törekszik. De éghajlati vagy egyéb adottságbéli korlátok miatt – ilyen a talajréteg vastagsága – megrekedhet az efelé vezető úton. Vagy talán helyesebb egy egyensúlyi helyzet beállásáról beszélni. Ugyanilyen „megrekedt” egyensúlyi helyzet áll elő az ember tájalakító tevékenysége nyomán is.
Az összhang helyreállítása
Az ökoszisztémába való emberi beavatkozásnak többnyire negatív következményei vannak – de nem feltétlenül volt ez mindig így. A múlt század második feléig még Magyarországon is sok helyütt képesek voltak a kisgazdaságok vagy akár a nagyobb birtokok harmonikusan együttműködni a környezettel. A kemikáliák használatának terjedésével, a kollektivizálással és a technológiai fejlődéssel azonban ennek a harmonikus együttélésnek az alapjai bomlottak fel.
Amikor az ember a kisgazdaságokban végzett mezőgazdasági tevékenységével még csak mérsékeltebb hatást gyakorolt a környezetére, az kifejezetten kedvezően hatott a biodiverzitásra is. (Székelyföldön, Kalotaszegen vagy az Alpokban még most is sok jó példát láthatunk az emberléptékű és fenntartható tájhasználatra.) Az egymás mellett művelt növénykultúrák, gyümölcsösök, termesztett gyógynövények beleillettek a környezet nagyobb egészébe – és hulladék sem igazán keletkezett.
A ligetes tájban elhelyezkedő fákhoz hasonlóan, itt az ember is mintegy “kondenzációs magként” szolgált a biodiverzitás kiteljesedéséhez. Vagyis épp az ember jelenléte segítette a környezetben rejlő sokféleség megnyilvánulását és fennmaradását – ebben rejlett a modell fenntarthatósága. De az ember alakította tájban való gazdálkodás mellett ott kellett lennie a természetes “zárótársulás” tiszteletének is – ez a gyakorlatban a (környező) erdővel való kíméletes gazdálkodást jelentette, hiszen az erdő biztosította a megfelelő csapadékhoz szükséges víz tárolását, és gondoskodott a levegő hűtéséről is.
A közép-ázsiai pusztai népeknek vagy az észak-amerikai indiánoknak ugyanígy tisztelniük kellett a végtelen gyepes pusztaságokat, azok élővilágával együtt, ahogy Brazília, Indokína vagy Indonézia trópusi népeinek az őserdőket vagy a mangrove-partokat. Ha a szabályokat és az arányokat figyelmen kívül hagyták, annak mindig súlyos ökológiai-társadalmi következményei voltak – hogy egy magyar példát mondjunk, ez történt Tisza szabályozásának esetében is.
Gazdálkodás a tájjal összhangban
Az optimális tájhasználat minden esetben feltételezi a növényismeretet és bizonyos társulástani jártasságot. A megfelelő gazdálkodás megvalósítása folyamatos megfigyelést és tanulást kíván. Amennyiben az ember komplex módon tapasztalja meg a természet működését – például egy biokert elindítása, majd működtetése során -, ez a tanulás nagyrészt spontán történik, vagyis a szükséges ismeretek megszerzése nem szükségszerűen fáradságos munka, inkább szinte észrevétlen folyamat.
A kulcs az öntevékeny megvalósításban és a közösségi elvben keresendő, és a korábbi generációk tapasztalatainak felhasználása is elengedhetetlen.
2020 kritikus éve után az eddig megszokott világunk nagy valószínűséggel megváltozik, és a már változó klímaviszonyok mellett, de nagy- és dédszüleink gazdálkodási elveit figyelembe véve kell a korábbi kizsákmányoló működésmód helyett új utakra lépnünk, mely szükségszerűséget egyre többen ismerik fel.
Persze a korábbi gazdálkodási tapasztalatok egy az egyben nem lesznek hasznosíthatóak a csapadékhiányos, forró nyarú, hóborítottság nélküli viszonyok között. Éppen ezért nagy szükség lesz az elméleti tudásra, a kulturális kreatívok hozzáállásának ötvözésére az évszázados tapasztalatokkal, az akkor működött elvekkel. Csak így tudunk majd működőképes, hatékony és fenntartható gazdálkodási módokat kitalálni, amelyekben meghatározó lesz a vegyszerhasználat minimalizálása és a permakultúra – a növényeket egymással megfelelően társító gazdálkodás – elvének alkalmazása. Ezen új termelési mód és szemlélet a városi közösség javára és az ő bevonásukkal valósítható majd meg, egészségesebb élelmiszerhez juttatva nagyobb tömegeket és remélhetőleg visszakapcsolva őket ezúton is a természethez.
Másként nem lesz lehetséges az élő környezetünk, tájművelési kultúránk, végső soron saját magunk megmentése.
A feladat tehát a kertem esetében az volt, hogy visszataláljak a természet működésével lehető leginkább arányos részvétel módjához.
(folytatjuk)
Visnyovszki András | kertészmérnök, civil környezetvédő
Vélemény, hozzászólás?