Szerző: Lányi András | A cikk előzménye A kapitalizmus a hibás? címmel jelent meg lapunkban. A Fordulat szerkesztőségének válasza Ha túl akarjuk élni a klímaválságot, akkor nem elég megreformálni a kapitalizmust címmel jelent meg ugyanitt. Ebben az írásban a szerző első cikke kritikájára válaszol.
Bírálatuk tárgyát, az Xforest honlapon rövidített formában közölt nézeteimet, korábban bővebben kifejtettem a Magyar Hangban megjelent „És mi zöldek hova álljunk?” valamint „Miért nem vagyok ’antikapitalista’?” című írásaimban. Álláspontom ezekből talán jobban megismerhető.
Mindenekelőtt azért nem vagyok „antikapitalista”, mert a mostani, úgynevezett szabadkereskedelmi világrend, amit a globális ökológiai és társadalmi katasztrófa közvetlen okának tartok, lényeges vonásaiban jelentősen eltér a termelőeszközök magántulajdonán alapuló, nyereségelvű piaci versenygazdaság korábbi formáitól, melyeket általában kapitalizmusnak szoktak nevezni.
A világgazdaság mai rendjére inkább a magántulajdonosok számának rohamos csökkenése és a magántulajdon felszámolása jellemző: áttekinthetetlen tulajdonosi hálózatok, nemzetközi gazdasági birodalmak léptek a helyébe. A szereplők tipikus érintkezése pedig többé nem piaci, vagyis nem egymástól független felek (aszimmetrikus, de kényszermentes) kapcsolata jellemzi, és az árak sem post festam alakulnak többé, hanem politikai alkuk, kényszer, tudományos tervezés stb. következményeként; ráadásul az információhoz való hozzájutás lehetősége is szélsőségesen egyenlőtlenül oszlik meg közöttük. Nevezzük ezt globális kapitalizmusnak? Nem bánom, nevezzük. Azonban a politikai, gazdasági, kulturális és katonai hatalom eszközeit kombináló új multinacionális szereplőket (cégbirodalmakat, pénzügyi hálózatokat) még csak üzleti vállalkozásnak se nevezhetem jó szívvel, hiszen „üzleti” sikerük vagy kudarcuk nem értelmezhető a fent jelzett szélesebb kontextustól elvonatkoztatva.
Szerintem persze a klasszikus piaci viszonyokat is haszon és hatalom szerves (tehát nem külsődleges) összefüggése jellemzi. A természeti források és nyelők ingyenességéről vagy alacsony költségeiről, az olcsó munkaerőről korábban is piacon-kívüli eszközökkel, törvényekkel, háborúkkal, rablással, kalózkodással, nyers fizikai erőszakkal gondoskodtak. Legjobb példa erre a „harmadik világ” kifosztása, amire a Fordulat szerkesztői is hivatkoznak. A kizsákmányolás tehát alapvetően nem a munkahelyeken zajlott, ott már csak az erőszakos alávetettség és kiszolgáltatottság gyümölcsét aratta le a mindenkori munkaadó. Márpedig a hatalommal való visszaélés, a hódítás és a gyengébbek kifosztása nem tartoznak a polgári társadalom vagy a modern ipari állam vagy a kapitalizmus megkülönböztető sajátosságai közé. Az örök igazságtalanság elleni küzdelem lehet ugyan morális kötelesség, lehet és legyen is politikai cél, de miért szorítkozna pont a kapitalizmus elutasítására?
Egyáltalán, mit értsünk kapitalizmuson? Ha a termelőeszközök magántulajdonát és a szereplők között a kényszermentes, szerződés-szerű (piaci) érintkezést értjük alatta, akkor – bármennyi egyenlőtlenséggel és méltánytalansággal járjanak is ezek – nem utasíthatom el őket, mert ezektől elválaszthatatlan a polgárok anyagi és erkölcsi függetlensége az államtól – amit pedig, bevallom, szeretnék megőrizni, együtt a demokratikus jogállam intézményrendszerével. Ez utóbbit pedig csak az államtól független civiltársadalom képes megvédeni politikai és gazdasági hatalom összefonódásával szemben. Említett írásaimban nem idealizáltam a polgári társadalmat, csupán arra mutattam rá, hogy a piacgazdaság, a társadalmi önrendelkezés és a jogállam kölcsönösen feltételezik egymás létezését. A későmodern világrend ön- és környezetpusztító természetét éppen a három közötti egyensúly végzetes megbomlásával magyarázom: a társadalmi önrendelkezés fikcióvá lett, miközben a helyi piacok és a helyi társadalom ellenőrzésétől megszabadult, piackerülő globális pénzügyi hálózatok felfedezték a jogtipró államban rejlő komparatív előnyöket. Ennek az elrendezésnek a katasztrofális következményeiről meg vagyok győződve. Arról viszont egyáltalán nem, hogy a tulajdonformák sokfélesége, a magánvállalkozás szabadsága és a közjó szempontjai szerint szabályozott piaci verseny eleve összeférhetetlen volna az ökológiai politika céljaival:
-az életformák gazdag változatossága és az élet minősége védelmével,
-a tartós állapotú gazdasággal,
-a szabad technológiaválasztással
-és a jólét=pazarlás kényszerképzete alóli felszabadulással.
Ezek világos, jól értelmezhető és kellőképpen radikális politikai célok, ezzel szemben a vitapartnereim által emlegetett „zöld, feminista és szolidáris” gazdaságon nem tudom, mit kell érteni.
Lányi András
Vélemény, hozzászólás?