Válasz Lányi Andrásnak
A klímaváltozás tüneteinek végeláthatatlan taglalása mellett szerencsére egyre több szó esik arról is, hogy vajon mi van a tünetek hátterében, azaz mi okozza pontosan a klímaválságot. A Fordulat folyóirat klímaváltozásról szóló tematikus számában fordítások és eredeti magyar tanulmányok segítségével amellett érveltünk, hogy a válság gyökereit a végtelen növekedésre épülő és ennek a természeti és társadalmi környezetet is alávető gazdasági rendszerben, azaz a kapitalizmusban kell keresni. Lányi András azonban ezt másként látja. Szerinte ugyanis “nem maga a kapitalizmus, hanem a piac logikáját szabályozó társadalmi keretek (fékek és korlátok) közül kiszabadult tőkefelhalmozás vezet katasztrofális természeti és társadalmi következményekhez.” Mindebből pedig azt a következtetést vonja le, hogy “a zöldeknek éppen nem a kapitalizmus eltörlését, sokkal inkább annak helyreállítását kellene követelniük.” Az alábbiakban megpróbálunk röviden válaszolni ezekre a fölvetésekre.
A jó kapitalizmus mítosza
Lányi egy olyan rendszert ért kapitalizmus alatt, amelyben a piac, az állam és a civil társadalom kölcsönösen ellensúlyozzák és kontrollálják egymást, így alakítva ki egyfajta törékeny egyensúlyt. Lányi implicit módon azt is állítja, hogy ez az egyensúlyi rendszer jóval kevésbé környezetszennyező mint a napjainkban ismert, gátjaitól megszabadult tőkefelhalmozás. A gond csak az, hogy ha végigtekintünk a kapitalizmus történetén, akkor azt látjuk, hogy ez a mindent maga alá gyűrő felhalmozási kényszer nem a kivétel, hanem maga a szabály.
Ez nem jelenti azt, hogy a történelemben soha ne alakult volna ki valami hasonló ahhoz, amit Lányi egyensúlyi állapotnak nevez: jellemzően a második világháború utáni nyugat-európai jóléti államokat szokás ilyenkor példának felhozni, ezekben ugyanis a piac – a társadalom és kisebbrészt a természeti környezet védelme érdekében – szigorú keretek közé volt szorítva. Ez a korszak azonban mind időben, mind térben rendkívül szűkös volt. Egyrészt a jóléti kapitalizmus csupán harminc évet élt meg, mivel a hetvenes évekre különböző okok miatt súlyos profitabilitási válság alakult ki, amit a rendszer többek közt a piacszabályozások újbóli leépítésével, a termelés olcsóbb országokba szervezésével, a jóléti szolgáltatások lebontásával és a szakszervezetek, valamint a civil társadalom szétzilálásával orvosolt. Ennél is fontosabb azonban, hogy még ez a sokszor és sokak által idealizált harminc év sem tekinthető példaértékűnek: a nyugati jóléti államok sikere és széles középosztályaik jóléte ugyanis jelentős részben annak volt köszönhető, hogy a kapitalista gazdaság olcsón, sőt sokszor ingyen tulajdonította el a termeléshez szükséges nyersanyagokat, energiaforrásokat és élelmiszert a fejlődő világban és az egykori gyarmati országokban – mondani sem kell, hogy katasztrofális környezeti károk árán. Ezzel párhuzamosan pedig az az anyagi jólét és fogyasztás, amelynek alapja a “harmadik világ” ökológiájának és társadalmainak alávetése és kiszipolyozása volt, szintén rendkívüli mértékben járult hozzá a klímaválság kialakulásához.
Az elmúlt két-háromszáz évben kialakult ritka “egyensúlyi állapotok” nem voltak zárt rendszerek: fontos tudatosítani ugyanis, hogy a kapitalizmus tényleges története csak földrajzilag kiterjedt, egyenlőtlen viszonyrendszerként – azaz világrendszerként – érthető meg. A nyugati jóléti államok beágyazódtak ebbe a világrendszerbe, ennek következtében pedig hiába regulázták meg a piacot a saját határaikon belül, mérhetetlen nyersanyag-, energia- és élelmiszeréhségüket a világ maradékával csillapították, természetesen minden szabálynak fittyet hányva.
Az olcsó természet ára
Lányi András cikke végén azt jelöli meg az ökológiai politika céljaként, hogy “a piac szolgálja ismét a közösség céljait”, és hogy “a helyi társadalom ellenőrizze a decentralizált, emberi léptékű gazdaságot.” Mindez első ránézésre szimpatikusnak tűnhet, azonban a kapitalizmus keretei között a piac valójában soha nem a közösség érdekeit szolgálta elsősorban, hanem az értékteremtést és a felhalmozást. Ez ugyanis maga a kapitalizmus: adott mennyiségű értékből még több értéket létrehozni. Hogyan? Egyfelől úgy, hogy az értéket megtermelő dolgozók csak az általuk előállított érték egy részét kapják meg fizetésként, a bevétel maradéka a tulajdonosoknál marad és részben profitként realizálódik – a hagyományos marxizmus ezt nevezi kizsákmányolásnak. Ahogy azonban arra az ökofeminizmus, illetve több kortárs társadalomkutató is rámutat, ez önmagában nem elég a rendszer profitabilitásának fenntartásához. Emellett arra is szükség van, hogy a kapitalizmus számára nélkülözhetetlen erőforrásokat – a különféle nyersanyagokat, az energiát, az élelmiszert, illetve a társadalmi újratermeléshez szükséges, nagyrészt nők által végzett munkát – a rendszer ingyen, vagy legalábbis nagyon olcsón elsajátítsa. A folyamatos növekedést tehát a bérmunka kizsákmányolásának és a természet elsajátításának ez a kombinációja biztosítja (erről bővebben lásd a Fordulat folyóirat vonatkozó lapszámában Jason W. Moore és Szigeti Attila cikkeit).
Ez a dinamika pedig ugyanúgy igaz a globalizált nagyvállalati kapitalizmusra, mint a kis- és középvállalatok által uralt piacgazdaságra. Ebben a kérdésben ugyanis nem a méret számít: akár nagyvállalatról, akár kisebb cégekről beszélünk, kapitalista gazdaságban mindkettő célja az értékfelhalmozás és a növekedés lesz, amit mindkettő a munka kizsákmányolásával és a természet kizsigerelésével fog elérni.
Emiatt gondoljuk azt, hogy a klímaváltozás érdemi kezeléséhez már nem elég a kapitalizmus megrendszabályozása, hanem ehelyett a tőkés gazdasági logikát meghaladó rendszerekben kell gondolkodnunk. Abban természetesen messzemenőkig egyetértünk Lányi Andrással, hogy nem az állam túlhatalmára épülő és a kapitalizmushoz hasonlóan a növekedésre optimalizáló államszocializmus az alternatíva. Ehelyett egy olyan zöld, feminista és szolidáris gazdaságra lenne szükség, amely a tőke újratermelése helyett az élet újratermelését tekinti elsődleges feladatának.
Ezt azonban lényegéből fakadóan már nem kapitalizmusnak fogják hívni.
– a Fordulat folyóirat szerkesztői
Vélemény, hozzászólás?