Szép szavak a semmiről – mi a baj az aktuális nemzeti klímastratégiával, de leginkább az erdőkre vonatkozó megállapításaival?

Ukrajnával vagy a közös migrációs politikával kapcsolatban lehet taktikázni, de a klímaváltozással kapcsolatos globális erőfeszítésekből nem lehet kimaradni. A magyar kormány tehát nagyjából határidőre le is gyártja a különböző vállalásokat és jelentéseket tartalmazó dokumentumokat – nagy kérdés, hogy ezeknek mennyi a realitása, illetve a valóságalapja.
Az alábbi, viszonylag hosszú dolgozatban (olvasási idő: 28 perc) a szerző, a Bükki Nemzeti Park 2021-ben eltávolított, ergo volt munkatársa a különböző dokumentumokban rögzített magyar vállalásokat veszi górcső alá, különösen azoknak a hazai erdők jövőjét meghatározó passzusait.
Kezdve az alapokkal: szerzőnk szerint már az erdővel kapcsolatos fogalomhasználat is problémás, a helyzetet – a vizsgált dokumentumok minőségét, relevanciáját – pedig tovább rontja az absztrakt, gyakran metaforikus, a lényegi kérdéseket elfedő nyelvhasználat.
Ha például erdőnek értjük az olyan, erdő művelési ágba sorolt, ámde ökológiai értelemben értéktelen ültetvényeket, azaz ökoszisztémának nem nevezhető fás területeket is, ahol ipari faanyagtermesztés folyik, akkor erősen kétséges, hogy a vállalt erdőterület-növelésnek van-e bármilyen ökológiai/klímavédelmi szempontból értelmezhető haszna.
Az ördög a részletekben lakik: górcső alá kerül milyen szabályozási, támogatási eszközökkel próbálja a kormány ösztönözni a klímabarát, ökológiai szempontú erdőgazdálkodást. Már ha egyáltalán.
Egyáltalán, kié az erdő, és mik prioritások?
Abban talán nincs vita, hogy az ökológiai értelemben is erdőnek nevezhető erdők kritikus helyzetben vannak – de vajon igaz-e az az állítás, hogy ezért a klímaváltozás a felelős?

A helyzet ijesztően rossz, de nincs még veszve minden: szerzőnk öt pontban tesz javaslatokat a helyzet javítására. Ezek közt van adminisztratív jellegű – konkrétan a természetvédelmi területek erdőkezelési terveivel kapcsolatos-, van, ami a tulajdonosi joggyakorlásra vonatkozik – erdőgazdaságok vs. nemzeti parkok-, és van, ami szervezeti-stratégiai jellegű: „ki kell szabadítani a természetvédelmet az agrárlobbi fogságából”.
Mindezek a kritikák és javaslatok mögött pedig az az alapgondolat áll, hogy a még megmaradt, de egyre rosszabb állapotban lévő, többé-kevésbé természetes erdőkben haladéktalanul föl kell hagyni a haszonelvű erdőgazdálkodással, és át kell térni az ökológiai szempontú erdőművelésre.

„A Nemzeti Energia- és Klímaterv (NEKT) – összhangban a Nemzeti Energiastratégia céljaival – legfontosabb célkitűzése az energiaszuverenitás és az energiabiztonság megerősítése, a rezsicsökkentés eredményeinek fenntartása, valamint a dekarbonizáció.” – ezzel az erős felütéssel kezdődik a Magyarország klíma- és energiastratégáját a következő évtizedekre meghatározó, a Nemzeti Energia- és Klímaterv (2023. évi felülvizsgálati változat) címet viselő dokumentum.  Az egyszeri olvasó már ebből az egyetlen hangzatos mondatból sejtheti, hogy az egyébként imponáló mennyiségű adatot felvonultató szöveg leginkább gigantikus semmitmondás – és nem fog csalódni.

A 267 oldalas dolgozat jelentős része frázisok végeláthatatlan sorozata, „zöld” közhelyek, illetve hamis kontextusok és állítások szép gyűjteménye.

Az egyik tételmondat szerint például: „A gazdasági növekedés és a klímavédelem céljai nem ellentétesek.” Nos, a témának elég komoly irodalma van, és nyugodtan mondhatjuk, az antropogén korszak e két legfontosabb tényezőjének viszonyát sokkal inkább antagonisztikus ellentétként írhatjuk le helytálló módon. Amúgy lenne itt még tere a klímamarketingnek: ha a gazdasági növekedés elé odaillesztették volna a „fenntartható” jelzőt – a fenntartható kifejezés egyébként negyvenszer szerepel a szövegben -, akkor megszületett volna az igazi, trendi parasztvakítás, vagyis: a tökéletes bullshit.

Jónéhány hasonló, értelmetlen „absztrakció” van a NEKT-ben, erős idegzet kell a szöveg végigolvasásához. Mármint a logikus és szigorúan konkrét magyar nyelvet beszélők számára. Mi ugyanis megszoktuk az anyanyelvünk szabályrendszerét, a fogalmaink konkrét jelentéstartamát, nyelvünk gazdag szókincsét, így nehezen boldogulunk a germán nyelvek elvont, sokjelentésű, nehezebben értelmezhető fogalmi világával. Annak ellenére, hogy ez vált „trendivé”, ez a mindent elöntő absztrakció vált uralkodóvá a „nyugati” civilizációban, így nálunk is. (Zeitgeist.) Lásd például később az örökerdő és a szálalás esetét.

Nos, hagyjuk az energiaszuverenitás és a rezsicsökkentés délibábos világát, tegyünk inkább egy sétát a „dekarbonizáció dimenziói” közt, és koncentráljunk az erdőre: miképpen jelenik meg ez a legfontosabb és legsérülékenyebb ökoszisztéma a NEKT-ben.

Mit értsünk „erdő” alatt?

Elsőként az „erdőtelepítés” várható éves alakulását bemutató táblázattal és annak szöveges értelmezésével találkozunk (49. oldal), ami – mármint az erdőtelepítés kifejezés használata – előrevetíti az erdő abszurd helyzetét a NEKT világában, szerepének bizonytalan kormányzati megítélését. Hogy mi itt a probléma? Hol itt a tévedés?

Nos, az erdővel sok mindent lehet kezdeni, de telepíteni pont nem lehet. Még akkor sem, ha van ilyen szavunk.

Az erdő jellegű növénytársulás a szukcesszió révén kialakul – mármint abban az esetben, ha az adott területen azt megelőzően fátlan társulások – például gyepek – léteztek. Erdő helyén erdő természetes körülmények között, például természeti vagy antropogén katasztrófát követően alakulhat ki, de leginkább: újra.

Helyesebb lenne a „megtelepített erdőterület” azaz erdő művelési ágba sorolt terület, az erdészettudományban használatos faanyagtermesztő hely kifejezést használni, mint ahogy azt a Pallas nagy lexikona is tette több, mint száz évvel ezelőtt: „A megtelepített vagy felújított erdőterület csemetése vagy fiatalosa magára hagyatva, növekedésében sokszor nagyon hátramaradna, vagy fejlődése s alakulása az erdőgazdaság céljainak nem felelne meg. Az erdőt tehát nevelni, ápolni, gondozni kell, hogy a még nem záródott fiatalost el ne lepje a gyom, be ne fészkeljék magokat a különféle cserjék, közbe ne tolakodjanak az értéktelenebb fanemek stb.” Ez pedig nem az erdőtelepítés, hanem az erdőnevelés (erdőfenntartás) definíciója – a 19. század végéről. A potenciális erdő (erdő jellegű fás növénytársulás) bizonyos erdőciklusok révén változik („fejlődik”), mígnem biológiai értelemben erdő (zárt fás növénytársulás) lesz, azaz erdőklímával rendelkező olyan élőhely, amit ökoszisztémának tarthatunk. Hasznos volna az erdő, mint ökológiai jelenség és az erdőterület (faanyagtermesztő hely, ültetvény, erdő művelési ágba sorolt földfelület stb.) között különbséget tenni!

Az erdőt tehát „nevelni”, gondozni, alakítani, formálni lehet, sőt kell – telepíteni nem.

Az „erdőtelepítés” kifejezés egyébként többször felbukkan a NEKT-ben. A 9. táblázat az erdőtelepítések jövőbeli helyzetét vizionálja, annak faállomány-típusonkénti várható éves alakulását. Ezek rettentően fontos és kétségkívül egzakt adatok – 2030-ra vonatkozóan.

Egy másik idézet a NEKT-ből: „a CO2-elnyelő kapacitások fokozása érdekében – összhangban a Nemzeti Erdőstratégiával, és figyelemmel a »Do Not Significant Harm« elvre – jelentősen növeljük az erdővel és egyéb faállománnyal borított területek arányát ott, ahol ez nem okoz más irányú, pl. a vízháztartást, talajerőt és a biodiverzitást érintő kedvezőtlen hatásokat.” (28. o.)

Elismerésre méltó ez a fajta törekvés, mármint az erdővel és egyéb faállományokkal borított területek arányának növelése, de a társadalom értő része annak is örülne, ha a meglévő erdőket (a valódi ökoszisztémákat) meg tudnánk tartani.

Minek növelni az erdőterületet (értsd: az erdő művelési ágba sorolt területeket), ha a valódi erdő (ökoszisztéma) mennyisége rohamosan csökken, minősége pedig végzetesen romlik?

Bátorkodom jelezni, hogy a kvantitatív statisztikák közül csak egyetlen alkalmas a hazai erdőállomány minőségi helyzetének megítélésére, ez pedig a hazai erdőgazdálkodás „üzemmódjaira” vonatkozó területadatok évenkénti kimutatása. Erről ebben, a Lithosphera.hu honlapon megjelent esettanulmányban értekeztem Tájseb a Tar-kőn címmel.

A NEKT 10. táblázata szintén projekciót tartalmaz: az erdők jövőbeli szénegyenlegét vizionálja a fakitermelés (m³/év) viszonylatában. Erről annyit, hogy kormányunk – a terv megrendelője, készíttetője – kívánalmakban és feltételes módokban verhetetlen.

Még egy gyöngyszem a „megújuló energiaforrások” kapcsán a „tartamos” és „fenntartható” jelzőkkel illetett erdőgazdálkodásról: „A hazai károsanyag-kibocsátási célok elérése és megtartása érdekében a hatékony biomassza fűtési megoldások és a gyártás ösztönzése indokolt a fenntartható erdőgazdálkodás kritériumának megtartása szerint.” Tessék ízlelgetni ezt a lózungot – értelmet lehelni a mondatba már kissé nehezebb. A fenntartható erdőgazdálkodás kritériumának megtartása pedig szinte lehetetlen, különösen annak fényében, hogy mindenki másképp konkretizálja e kritériumot. Ezért is marad elvont, elvonatkoztatott a „fenntartható erdőgazdálkodás kritériuma” ebben a szövegben éppúgy, mint az egyéb narratívákban.

Az erdő a Nemzeti Energia- és Klímaterv „kínálatában”

1 – Kié az erdő

„Hazánk erdeiben a körzeti erdőtervezés keretében határozzák meg a fenntarthatóság követelményét szem előtt tartó haszonvételi lehetőségeket (kivéve szabad rendelkezésű erdők). Az állami erdők döntő hányada az Agrárminisztérium tulajdonosi joggyakorlása alá tartozó állami tulajdonú erdészeti részvénytársaságok kezelésében van. Az állami erdőgazdaságok éves fakitermelési volumenének meghatározása ökológiai kérdés. Az erdőfenntartás és az erdőnevelés céljainak megfelelő, valamint ezek forrásigényét előteremtő, az erdőgazdálkodás tartamosságát biztosító fakitermelések tervezése több lépcsőben készül. Az alapot a tízéves időtartamú erdőtervek képezik, ez alapján hároméves stratégiai tervek, illetve az éves tervek készülnek.” (NEKT 48.o.)

Az állami tulajdonú földterületekhez kapcsolódó vagyon értékű jogok pontos definiálásába, ne adj Isten, természetjogi szempontú értelmezésébe nem kívánok belemenni, csupán azt emelném ki, hogy a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvényben nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű nemzeti vagyonként meghatározott védelmi és közjólétű elsődleges rendeltetésű állami tulajdonú erdő, valamint a gazdasági elsődleges rendeltetésű természetes, természetszerű és származék erdő stb. a kincstári vagyon részét képezi, és korlátozottan forgalomképes. Ezt kellene szem előtt tartani, ez a lényeg az erdők tulajdonviszonyával kapcsolatban, nem pedig az, hogy az éppen Agrárnak nevezett minisztérium a tulajdonosi jogok gyakorlója.

2 – Semmitmondással a jobb szabályozásért

„A Nemzeti Erdőprogram elmúlt több mint tíz évében tapasztaltak alapján elmondható, hogy a magán-erdőgazdálkodás legfőbb problémája továbbra is a kisüzemi területen történő gazdálkodás. Ez egyrészt a gazdálkodás és az erdővédelem hatékonyságának csökkenését eredményezi, másrészt jelentősen növeli az igazgatás terheit. A Nemzeti Erdőstratégia szerint a szabályozási környezet módosításával, valamint egyéb állami intézkedésekkel el kell érni az elaprózott gazdálkodói struktúra megfelelő integrációját és lehetőség szerinti javítását. Ehhez járulhat hozzá a társult erdőgazdálkodás megfelelő szabályozása.” – mondja a Nemzeti Erdőstratégia 2016-2030, mely a Földművelésügyi Minisztérium Erdészeti és Vadgazdálkodási Főosztályán készült 2016 szeptemberében.

Ugyanaz a semmitmondás, mint a NEKT-ben. A szöveg értelmezhetetlen, nincs relevanciája; a „hatékonyság” kifejezés ilyen szövegkörnyezetben puszta absztrakció, egzaktság nélküli üres lózung. Tárgyilag pedig azt mondhatjuk, hogy az adminisztrációs teher nagysága (mértéke) és milyensége ugyanis nem a gazdálkodás minőségének (a gazdasági egység méretének) a függvénye, hanem a jogalkotás és a közigazgatás, azaz a törvényhozó és végrehajtó hatalom minőségének a következménye.

„A Nemzeti Erdőstratégia szerint a szabályozási környezet módosításával, valamint egyéb állami intézkedésekkel el kell érni az elaprózott gazdálkodói struktúra megfelelő integrációját és lehetőség szerinti javítását.”

Integráció és lehetőség – már csak a „fenntartható” kitétel hiányzik, hogy még közhelyesebb legyen a mondat.

„Ehhez járulhat hozzá a társult erdőgazdálkodás megfelelő szabályozása.” Ez ám a felismerés! Hogy ki mit ért „megfelelő szabályozáson”? Hagyjuk! De a legszebb, hogy ez a mondat annak az indirekt elismerése, hogy az elmúlt évtizedekben az erdőgazdálkodás szabályozása nem volt megfelelő. Persze hogyan lehetett volna, ha egy feltételezett válsághelyzetben a törvényi szintű szabályozást egy rendelettel („tűzifa-rendelet”) felülírja a kormány, majd ezt egy miniszteri utasítással próbálja korrigálni.

A törvény védené az erdőt, de a jogrendszer a szemünk előtt mállik szét a rendeleti kormányzás révén.

3 – Csak a klímaváltozás pusztítja a hazai erdőket?

„A környező országokban a klímaváltozás már jelenleg is − korábban nem tapasztalt mértékű − erdőkárokat okozott, ami felborítja az erdőgazdálkodás tervszerű menetét. A hazai lombos állományok és az erdőgazdálkodásba, illetve az erdőgazdaságokban már bevezetésre kerülő intézkedések ugyan hozzájárulnak a nagyobb mértékű erdőkárok megelőzéséhez, mégsem zárható ki azok bekövetkezte, ami (az elhalt fák szükségessé váló kitermelése miatt) a fa biomassza rendelkezésre állásának átmeneti, ugrásszerű növekedésével, majd várhatóan annak csökkenésével járhat.”(NEKT 48.o)

Ez az egyik legnagyobb csúsztatás a NEKT-ben! Egyrészt nem csak a környező országokban érezteti a hatását a „klímaváltozás” – a legfőbb mumus, amire lehet mutogatni, amivel lehet riogatni, amire az összes súlyos következményekkel járó hibánkat rá lehet kenni.

Másrészt egyáltalán nem a „klímaváltozással” van a baj, hanem a nagy természeti folyamatokhoz történő adaptációs készséggel és képességgel! Nemcsak az ember immunrendszere gyengült meg, hanem bizony az emberi tevékenység által átprogramozott természet ellenállóképessége, adaptációs rendszere is.

A természet – benne az erdő mint ökoszisztéma – immunrendszerének, alkalmazkodóképességének, védelmi mechanizmusainak meggyengülését pedig leginkább épp a jelenleg uralkodó erdőgazdálkodási, erdészettudományi paradigma okozza.

Ennek a paradigmának a sarokköve pedig nem más, mint a gazdasági haszon – kissé szofisztikáltabban: az utilitarisztikus értékek körébe tartozó tartamosság és a nyereség. Ennek a haszonelvű szemléletnek a súlyos következménye, a hazai erdőkben lépten-nyomon megtapasztalható manifesztációja az erdők besűrűsödése, és az erdők, faültetvények fáinak adaptációs küzdelme. Erről a szembeötlő jelenségről (és annak következményeiről) már magam is sokszor, sokfelé értekeztem, de itt is részletezem.

A termőhely haszonelvű kihasználása és a faanyagtermesztés szempontjából kedvező törzsalak nevelése, azaz a hozamvezérelt állománynevelés, a ma érvényes erdészettudományi paradigma és erdőgazdálkodási protokoll következményeként erdeink tehát „besűrűsödtek”, azaz a hagyományos erdőművelés, erdőélés által kialakult erdőszerkezettől (lásd: például a néprajztudomány által „járt erdő”-nek nevezett, legelőerdőtől, organikus erdőtől) eltérően jóval nagyobb egyedsűrűségű, erőteljes koronazáródású erdőszerkezet alakult ki.

Fogalommagyarázat– „járt erdő”:A Kárpát-medence lombos erdőiben történő legeltetés az államalapítástól egészen a huszadik század elejéig országos gyakorlat volt, amiről történeti források, tanulmányok garmadája tudósít. A hagyományos állattartás, az erdei legeltetés (és makkoltatás) révén az ember (a pásztor és a faluközösség együttesen) egy átmeneti tájtípust, illetve egy mozaikos, diverz tájképet alakított ki: a „járt erdő”, a legelőerdő (még erdő) és a fás legelő (már gyep) egy organikus tájművelés (több mint „tájhasználat”) eredménye.

A „járt erdők” művelését – a tradicionális földközösség részeként – nevezzük „erdőélésnek” (nem „erdőkiélésnek”, ahogy az erdőgazdálkodás-történeti munkákban olvashatjuk!), ami egy szabályozott tevékenységet jelentett. „A közbirtokosság határozta meg a közlegelőre hajtható állatok számát, a legeltetés szabályait, tilalmait, a gazdaságok legelőjogait, az idegen jószágért fizetendő legelőbért stb. Hasonló módon szabályozta és szervezte az erdőélés, rétélés éves menetét, a szőlőhegyek rendjét is.” (Nemesi közbirtokosság és gazdálkodás. In Magyar néprajz nyolc kötetben. Készült a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatócsoportjában. Szerkesztőbizottság elnöke: Paládi-Kovács Attila)

Ennek a mai egészségtelenül sűrű faállomány-szerkezetnek a leginkább szembeötlő indikátora a fák törzséből kinövő póthajtások sokasága. A fák póthajtásainak kialakulása, az ún. másodlagos korona megjelenése,

a fák „legatyásodása”, „alulszőrösödése” a fák természetes adaptációs rendszerének része – ugyanakkor vészjósló tünete a magyar erdők egészségi állapotának és minőségromlásának.

Ezekben az elhibázott erdőfelújítási, erdőnevelési tevékenységekkel kialakított sűrű erdőkben az egyes fák termőterülete, „növőtere”, azaz a faegyedek táplálékfelvételére és növekedésére rendelkezésre álló területe vészesen lecsökkent. Így a fákat gyökérkonkurencia, az intenzíven és erőteljesen záródó lombkorona miatt pedig a szükségesnél kisebb asszimilációs felület (traumás fotoszintézis) kínozza.

A fény felé törekvés következtében a sudár törzsű fák szilárdsága és a többi fizikai tulajdonsága végzetesen leromlik.

A magyar erdők betegek, agonizálnak – amit az egyre intenzívebben jelentkező fakidőlések, természetes bolygatások („zavarások”) is jeleznek.

Manapság ezt az ok-okozati összefüggésrendszert és ennek tanulságait nem a súlyának megfelelően kezeljük, inkább hajlamosak vagyunk mindent a „klímaváltozásra” fogni, ez pedig téves kontextust eredményez.

A télen és kora tavasszal a  jegesedés, illetve az extrém hóesés miatti fakidőlések, széldöntések ketté roppanó fatörzsek képében jelentkező úgynevezett természetes bolygatás („zavarás”) „tizedeli” az erdőket, nyáron és ősszel pedig az aszály. Mindkét esettel kapcsolatban bemutatunk egy-egy példát arra, hogy miképpen sérül az ok-okozati kapcsolatok feltárása, miért rosszak a predikciós analízisek (a logikai levezetésen alapuló előrejelzések).

Egyik példa. A spontán fakidőlések egy bizonyos fokig részei az erdők természetes dinamikájának: az öreg faegyedek kidőlése nyomán holt faanyag (álló és fekvő holtfák sokasága) jön létre, ami táplálékforrást nyújt az élővilág számára, ugyanakkor egy természetes(ebb) erdőkép alakul ki: fokozódik az elegyesség (fafajdiverzitás), a vegyeskorúság (kordiverzitás); inhomogén lesz a záródás (többszintű faállomány alakul ki) stb. Azaz növekszik az ún. strukturális diverzitás, minek következtében javul az erdő ellenálló képessége. Az utóbbi idők extrém időjárási jelenségeinek tulajdonított növekvő tendenciájú bolygatások, a jég- és hótörések, valamint a széldöntések által érintett területek méretének, az ilyen események gyakoriságának erőteljes növekedése hazánk erdeiben azonban kórosnak tekinthető. Olyan tünetnek, amely rendszerszintű problémát sejtet.

Például az 1996. januárjában bekövetkezett börzsönyi jégtörés kapcsán a kutatók megvizsgálták, hogy mekkora területet érintett a káresemény, milyen domborzati viszonyok közt dőltek ki a fák, mik voltak a faállomány jellemzői és kimutatható-e ok-okozati összefüggés az erdészeti tevékenység és a bolygatások kialakulás közt?

A háttér-okok felderítését követően két faktorcsoportot vizsgáltak meg: a domborzati viszonyokat és a faállomány jellemzőit (ezen belül az elegyarányt és a faállomány minőségét). Megállapították, hogy a majdnem homogén bükkös egyedei azért érzékenyek például a jégtörésekre, mert a gyökérzetük sekély, fájuk törékeny. A bolygatás létrejöttének egyik magyarázó változója az ún. sudárlóság, amit a minél nagyobb egyedsűrűséggel, azaz az erdőgazdálkodási tevékenységgel érnek el. A rendszeres nevelővágásokkal kialakított sudár, elágazásmentes törzsű fákból álló homogén állományok fái törékenyebbek, dőlékenyebbek, mint a változatos szerkezetű erdők faegyedei.

A tanulmány végső következtetésük azonban úgy szól, hogy a megvizsgált természetes bolygatás létrejöttében az erdészeti kezelésnek szerepe van, az nem nyert bizonyítást, a tanulmány szerzői szerint a sudárlóságnak mint fontos változónak a prediktív ereje. Holott itt van jelentősége a predikciós analízisnek, az ismert és már bizonyított törvényszerűségekből levonható következtetéseknek. Hiszen ha az ugyanolyan időjárási anomáliának kitett, hasonló elhelyezkedésű, de heterogén struktúrájú, többkorú, 100-200 éves bükkfák lábon maradtak – akkor itt a homogenitás és a sudárlóság (mint a sűrű erdőszerkezet következménye) a háttér-ok, ami már maga is okozat (tünet): méghozzá az erdőgazdálkodási paradigma („erdészeti kezelés”) következménye.

Másik példa. 2022-ben szerte az országban, a középhegységi erdeinkben azt tapasztalhattuk, hogy nyár közepén sárgulnak és hullanak a fák levelei. Mindenfelé sárguló, őszi hatást keltő lombkoronát és csúcs- és kiszáradt fákat fotóztak a természetjárók. A Bükki Nemzeti Park területét illetően a Lillafüred Online újságírójának arra a kérdésre, hogy „Mi okozza a fák száradását/levelek sárgulását?”  az ÉSZAKERDŐ ZRT. vezérigazgató-helyettese ezt válaszolta: „A száraz, jelentősebb csapadék nélküli téli és tavaszi időszakot forró, száraz nyár követte, ami az erdősítések mellett már az idős erdőket is megviselte. Csapadék mindössze 140-160 mm hullott január elejétől mostanáig a Borsod-Abaúj-Zemplén megye erdőségeinek csaknem felét kezelő ÉSZAKERDŐ Zrt. illetékességi területének jelentős részén. Az átlagos csapadékmennyiség töredéke esett az első félévben, a légkör páratartalma messze elmarad az ilyenkor szokásostól. (Az alacsony páratartalom miatt száradhatnak főként a levelek – a szerk)” Majd a kár, illetve a gondok mértékéről esett szó és végül elhangzott a konklúzió: „A változásokat folyamatosan monitorozzuk, és megfelelő erdőgazdálkodási módszerekkel ellenállóbb erdőket hozunk létre.”

Tipikus bullshit-szöveg, hibás kauzalitással – amit inkább nevezzünk szándékos csúsztatásnak. Ugyanis már az eredendő ok meghatározása is hibás: a baj okának az időjárást (közvetve az éghajlatváltozást) megnevezni végzetes hiba. Szándákos csúsztatás, ami eltereli a figyelmet a valós okról.

Ha megnézzük a Magyar Meteorológiai Szolgálat éves, illetve évszakos csapadékösszeg-változásokat bemutató százhúsz éves adatsorát és grafikonjait, akkor láthatjuk, hogy ilyen rövid idejű szélsőségek mindig is voltak a Kárpát-medencében. A csapadék hosszú távon évről évre nagy változékonyságot mutat, de a több éven át tartó extrém csapadékos vagy száraz időszakok ritkák. Magyarországon az éves csapadékmennyiség az elmúlt évszázadban alig változott: a XX. század elejétől némi csökkenést mutat, de az utóbbi évtizedekben inkább növekedés mutatható ki.

Tehát nem a rövid idejű, egy-két évig tartó enyhén szélsőséges (átlagtól kissé jobban eltávolodott) értékeket mutató csapadékmennyiségekkel van a gond, hanem az erdők állapotával, a fák minőségével, ellenálló képességével, az ökoszisztémák adaptációs-készségével – azaz az erdők immunrendszerével. Amit pedig az elhibázott erdőkezelés, gazdasági szempontú erdőművelés, az erdőgazdálkodás módszertana okoz.

Ezért is szemforgató, farizeusi hozzáállás a folyamatos monitorozásra hivatkozni és „megfelelő erdőgazdálkodási módszereket” emlegetni. Semmi jelét nem látja a társadalom annak, hogy Magyarországon ellenállóbb erdőket hoznak létre. A soproni ökológia-ellenes erdészeti paradigma erre képtelen.

Mi a megoldás?

Röviden: nem a hangzatos kampányszövegek (pardon: stratégiák) gyártása, hanem a paradigmaváltás az erdészettudományban és az erdőgazdálkodásban.

Mert tudjuk, hogy mit kellene tenni, az erdészettudomány és a természetvédelem szakemberei lépten-nyomon hangoztatják, hogy általános cél a folyamatos erdőborítás, elegyesség és szintezettség kialakítása, majd megőrzése.

Mivel a szálalóerdő szerkezetére az jellemző, hogy az újulattól kezdve a lábas életfázisig minden korosztály képviseli magát és a szálalóerdő esetében nincs szó vágásterületről és vágáskorról – ezért az ilyen erdőben az erdőkezelés során nem sérül az ökoszisztéma, az erdei életközösségek folyamatosan fennmaradnak.

De az igazság az, hogy nagyon kevés alkalommal bizonyították az erdőmérnökök hogy képesek gyakorlatba ültetni a társadalom elvárásait, de az elméleti tervezés terén sem iparkodtak. Madas László „Pilisi Parkerdőben”, Roth Gyula Soproni-hegységben vagy éppen Varga Béla Bükkben megbújó örökerdő-kísérletei elszigetelt történetek – olyan kivételek, amelyek erősítik a szabályt.

Ritka példája ennek a Pro Silva-módszer, amely egyébként már régen megszületett, csak éppen nemigen alkalmazzák az abban lefektetett elveket. Nem csak beszélni kellene, konferenciákat tartani a folyamatos erdőborítást fenntartó erdőgazdálkodás jelentőségéről, fontosságáról, hanem ennek megfelelően cselekedni, és azonnali hatállyal áttérni az ún. „örökerdő üzemmódra”. Jelenleg így hívják a leánykori nevén szálaló üzemmódnak nevezett erdőgazdálkodási metódust, az egyetlen ökoszisztéma-barát erdőgazdálkodási módszert.

Egyébként ez az átnevezés is üzenetértékű. Az előző megnevezés (szálalás, szálaló üzemmód) egy konkrét, vizualizálható, azaz számonkérhető tevékenység, míg az „örökerdő” egy elvont fogalom, absztrakció. Nem kézzel fogható, hanem szimbolikus. Igy oldódik fel a konkrét probléma a tömény semmitmondásban.

Szükségtelenek tehát az absztrakt stratégiaalkotások, az újabb és újabb jogszabályok, reformok stb. De ugyanilyen haszontalannak tűnnek a hangzatos globális okoskodások, mert a probléma és az arra adott válasz lokális szinten alakul ki, sok apró helyi szintű döntés, konkrét tevékenység nyomán.

A romlás megállításának kulcsa tehát nem az erdészettudomány és az erdőgazdálkodási gyakorlat, hanem az erdészeti paradigma megváltoztatása.

A paradigmaváltás a természetvédelemre, azaz a természet- és környezetügyi állami közszolgáltatásra is ráférne. Ez a két terület az államigazgatás horizontján az eljelentéktelenedés utolsó fázisában van: miközben még mindig az erdő- és mezőgazdasági lobbi halálos ölelésében vergődik, ökoturisztikai fejlesztéseknek álcázott PR-marketing-offenzívájával éppen elfoglalja a válságteremtő turisztikai ágazat.

Mit tehetünk valójában az erdők romlásának megállításáért – addig is, amíg el nem jön a valódi paradigmaváltás?
Erről lesz szó az alábbi 5 pontban.

1.

Először is túl kell lépni azon, hogy évtizedek óta csak beszélünk, cikkezünk, konferenciázunk a „folyamatos erdőborítást biztosító erdőgazdálkodás” kívánatos voltáról. Cselekedni kell, azonnal: egy erdőtervezési ciklus alatt a gazdasági rendeltetésű erdők esetében is át kell térni az „örökerdő üzemmódra”, az egyéb erdőkben pedig a természetvédelmi célú (azaz ökológiai szempontú) erdőkezelésekre.

Az állami tulajdonban lévő természetvédelmi oltalom alatt álló erdők vagyonkezelése az erdészeti részvénytársaságoktól kerüljön át az állami természetvédelemhez, vagyis a nemzeti park igazgatóságokhoz.

A nemzetipark-igazgatóságoknak pedig természetvédelmi szempontú erdőkezelést (organikus erdőművelést) kell folytatniuk ezeken a területeken, akár örökerdő üzemmódban is – természetesen az erdőrezervátumok magterületén, illetve a természeti övezetekben a teljes érintetlenséget biztosítva, de a vadonszemlélet mérséklésével.

Ez a megközelítés ma már nem valami forradalmi újdonság: Bartha Dénes, a soproni erdészeti egyetem professzora egy vele készített interjúban  megjegyzi, hogy az erdőgazdálkodás kifejezés, azaz a faállománnyal borított területeken végzett tevékenységre használt terminus technikus általános használata nem szerencsés, mert nyereségérdekeltség csak a gazdasági rendeltetésű faállománnyal borított területeken – leginkább a faültetvényeken – lehet meghatározó szempont, az ökológiai értelemben vett erdőkben nem! Ezért a neves szakember inkább az erdőfenntartás kifejezés használatát szorgalmazza, ami éppen a fenntarthatóságra és az ökoszisztéma-szemléletre utal.

A küzdelem az erdőgazdálkodási és az ökológiai szemlélet között persze nem most kezdődött. 2003-2004-ben a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium és az állami erdőgazdaságok irányítószervezete, az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.  feszült egymásnak: a Természetvédelmi Hivatal 58.000 hektár védett állami erdőt kívánt saját vagyonkezelésbe vonni. A  kísérlet kudarcot vallott.

Abban az időben, az érvényben lévő második Nemzeti Természetvédelmi Alaptervben (II. NTA) az erdő igen hangsúlyosan jelen volt (5.3.5. Az erdők természetvédelme; 53.5.1. A védett erdőterületek; 5.3.5.2. Az erdőrezervátumok védelme, fenntartása; 5.3.5.3. A nemzeti erdőstratégia természetvédelmi irányelveinek kidolgozása). Az Alaptervben olvasható kívánalom: „világosan meg kell fogalmazni a társadalom erdőkkel kapcsolatos elvárásainak jelentős mértékű változását, erősítve az erdők természetvédelmi, közjóléti szerepét.”

Sajnos az előremutató koncepcionális kitételekkel egy olyan pusztító hatású mondat is bekerült az alaptervbe, amelytől a mai napig nem tud szabadulni a természetvédelem: „a védett természeti területen lévő erdők esetében a természetvédelmi kezelési terv elkészítéséig a természetvédelemért felelős miniszter egyetértésével, a 30/2001. (XII. 28.) KöM rendelet 7. § (2) bekezdése alapján megállapított körzeti erdőterv tekintendő kezelési tervnek.” Vagyis amíg nem készül el az adott területre a természetvédelmi kezelési terv, addig marad a nyereségszemléletű „erdőgazdálkodás”.

A körzeti erdőtervek közötti háborúban pedig sajnos a kezelési terveket elkészítő nemzeti parki igazgatóságok állnak vesztésre.

Az első természetvédelmi alaptervekben olvashatjuk: „A tervezési időszak kiemelt feladata a 10 nemzeti park, 36 tájvédelmi körzet és 142 természetvédelmi terület természetvédelmi kezelési tervének kidolgozása.” 20 év telte el a jogszabály kihirdetése óta, a természetvédelmi kezelési tervek kidolgozása azóta is kiemelt feladat, de ennek ellenére például a Bükki Nemzeti Parknak a mai napig nincs kihirdetett, azaz érvényes kezelési terve! Ennek hiányában a természetvédelem csupán tüneti kezelést nyújthat erdőügyben.

Ha felkeressük a magyar állami természetvédelem hivatalos honlapját, azon belül a jogszabályban megjelent természetvédelmi kezelési terveket ismertető oldalt, láthatjuk, hogy igen nagy az adósság: a nemzeti parkok, tájvédelmi körzetek jelentős többsége nem rendelkezik jogszabályban (miniszteri rendeletben) kihirdetett kezelési tervvel – holott a természetvédelmi törvény ezt előírja. (A Bükki Nemzeti Park Igazgatóság működési területén lévő egy nemzeti parknak 1996 óta – a természetvédelmi törvény megjelenése óta – mindez idáig nincs természetvédelmi kezelési terve, holott már kétszer is felül kellett volna vizsgálni. A 9 tájvédelmi körzetéből négynek, a 14 természetvédelmi területéből nyolcnak van elfogadott, kihirdetett kezelés terve. A többi 49 jogszabályban kihirdetett természetvédelmi kezelési terv a közelmúltban védetté nyilvánított kaptárkövekre és földtani alapszelvényekre vonatkozik.

Miután a magyarországi erdők – így a védett erdőterületek is – nagyobbrészt állami tulajdonban vannak, ezért a fakitermelést (vagyonkezelést) végző állami erdőgazdaságok részére – a körzeti erdőtervezés során – a „kiszámítható gazdálkodási környezet” megteremtése érdekében ún. hozamszabályozást végeznek: a Nemzeti Földügyi Központ Erdészeti Főosztálya meghatározza a tíz éves erdőtervi ciklus alatt egy-egy erdőtervezési körzetben kitermelhető összes famennyiséget. Ennek során azonban egyáltalán nem veszik figyelembe az erdő elsődleges rendeltetését: nem tesznek különbséget a természetvédelmi és a gazdasági rendeltetésű erdőterületről kitermelhető faanyag mennyisége között, azaz a természetvédelmi oltalom alatt álló erdőkben is a gazdasági rendeltetésű erdőterületeken bevett módszerekkel és eréllyel folyik az erdőgazdálkodási tevékenység.

Magyarán a hozamszemlélet felülírja az ökológiai megfontolásokat, a természetvédelmi érdekeket.

Teheti ezt azért is, mert vagy nincsenek természetvédelmi kezelési tervek, vagy felületesek az erdők vonatkozásában – hiszen hiányzik az alap, a természetvédelem határozott erdőstratégiája.

Tovább súlyosbítja a helyzetet a körzeti erdőtervezéssel kapcsolatos elhibázott természetvédelmi protokoll. Eszerint ugyanis a természetvédelemnek kell bizonyítania, hogy a természetvédelmi rendeltetésű erdőben természeti értékek találhatók, hogy az erdőrészletben védett vagy fokozottan védett fajok élnek, táplálkoznak, szaporodnak. Valójában azt kell igazolnia a természetvédelemnek, hogy az erdő ökológiai jelenség (ökoszisztéma), nem csupán faanyagtermesztő hely (termőhely). A faji-egyedi szintű térinformatikai adatok alapján pedig az erdőtervezés során maximum időbeli korlátozásokat és/vagy hagyásfa-csoportok kijelölését lehet elérni.

2.

Túl kell lépni a kirakat-erdők kommunikációján, azon, hogy az erdészek néhány hektáros fragmentumokat mint a folyamatos erdőborítást biztosító erdőgazdálkodással fenntartott örökerdőket mutogatnak. Kijelenthetjük, hogy a kvantitatív jellemzők, a statisztikai adatok és az arányok lehangoló képet nyújtanak a magyar erdőkről – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy itt összességében olyan „erdő művelési ágba besorolt”, azaz körzeti erdőtervezési eljárás alá tartozó területekről van szó, amelyek fele telepített akácból, fenyőből, nemesnyárasokból álló ültetvény, kultúrerdő. A másik felének nagy része pedig éppen vágásterületet, vagy újulat, fiatalos stb., ami ökológiai értelemben szintén nem nevezhető erdőnek – hiszen ott se erdőklíma, se fajgazdag erdei életközösség, se strukturális diverzitás nem tapasztalható. Ami pedig erdőnek tűnik (azaz vágásérett korba lépett), annak fái a folyamatos adaptációs küzdelmek miatt gyenge minőségűek, betegek.

Jelenleg hazánk erdeinek 1,4 %-a tekinthető valódi erdőnek (ökoszisztémának, örökerdőnek), ami végzetesen kevés!

Egy kis erdőstatisztika. Az Országos Erdőállomány Adattárban, valamint az Országos Statisztikai Adatfelvételi Programból származó „Magyarország erdeinek összefoglaló adatai” című kiadványokban szereplő adatok tekintetében érdemes tudni, hogy azokban az erdő nem mint ökoszisztéma (erdei élőhely, erdővel borított terület) jelenik meg, hanem csupán mint erdőterület, azaz erdő művelési ágba besorolt, azaz körzeti erdőtervezési eljárás alá tartozó terület.

2019-ben hazánk 1.938.544 hektár kiterjedésű „erdőterületéből” a vágásos üzemmódok területe 1.756.627 hektár, míg a folyamatos erdőborítást biztosító (szálaló, átalakító, faanyagtermelést nem szolgáló) üzemmódokkal, azaz „természetközeli erdőgazdálkodással” jellemezhető terület mindössze 181.917 hektár. Ez a teljes „erdőterület” kevesebb, mint 10 százaléka!

Ebből a 10 százalékból örökerdő (szálaló szerkezetű erdő) mindösszesen 6.233 hektár (1,4 %), faanyagtermelést nem szolgáló erdőterület 82.235 hektár, átmeneti üzemmódban kezelt erdőterület: 73.449 hektár.

Úgy tűnhet – mert így szokták kommunikálni az erdészeti részvénytársaságok szóvivői – , hogy a hazai erdők közel 10 %-a mentesül a véghasználattól. Jól hangzik, de a valóság ennyire nem szép: mivel az erdőtörvény 71 § (1) bekezdés e) pontja szerint a „szálalóvágás a faállomány fokozatos, 30 évet meghaladó időtartamú, több alkalommal végrehajtott véghasználat jellegű kitermelése”, ezért csupán a szálalás nem minősül véghasználatnak! Ez pedig azt jelenti, hogy Magyarországon örökerdőnek, azaz folyamatos erdőborítást biztosító erdőgazdálkodással kezelt erdőnek az erdőterületek mindösszesen 1,4 %-a tekinthető.

Megjegyzés. A magyarországi erdővagyonról és erdőgazdálkodásról az alapvető statisztikai adatok az Országos Erdőállomány Adattárából kérhetők le. A Nemzeti Földügyi Központ Erdészeti Főosztálya által évente kiadott látványos leporelló hemzseg a nehezen értelmezhető, lényegtelen adatoktól, grafikonoktól. Az erdőhelyzetről legtöbbet eláruló üzemmód-adatok újabban már nem szerepelnek, illetve olyannyira szétszedettek, hogy a lényeg nem szűrhető le belőlük. A legutóbbi, 2022-es leporelló a „nem vágásos üzemmódú erdők területének változása” című grafikon mellett ezt a semmitmondó szöveget olvashatjuk: „A természetes folyamatokat követő, ökológiailag is értékesebb erdőszerkezet kialakulását eredményező, nem vágásos üzemmóddal kezelt erdők összes területe abszolút értékben és az összes erdőrészlethez viszonyított arány alapján évről-évre nő: 2005 és 2022 között közel 40 ezer hektárról több, mint 190 ezer hektárra, 2 %-ról közel 10 %-ra.”

De szinte mindegy is, hogy tíz százalék vagy másfél százalék – ez nagyon-nagyon kevés. Jóval kevesebb, mint a természetvédelmi oltalom alatt álló erdők területe, aránya. (A hazai jogszabályok révén természetvédelmi oltalom alatt álló védett és fokozottan védett területek összesen 458.154 hektár kiterjedésűek voltak 2019-ben, ami az erdőterületek 24 %-át jelenti. Az erdőrészletek elsődleges rendeltetését tekintve 2019-ben 729.818 hektárnyi erdőrészletnek volt védelmi rendeltetése, ami közel 38 %.)

3.

Az állami természetvédelemnek (a nemzeti park igazgatóságoknak) a stratégia szintjén újból fel kell vállalnia az erdőket, az erdei ökoszisztémát – vissza kell foglalni az erdei élőhelyeket. Ugyanis az Országgyűlés 62/2022. (XII. 9.) határozatában kihirdetett, a 2026-ig szóló 5. Nemzeti Környezetvédelmi Program 1. számú mellékleteként megszületett

Nemzeti Természetvédelmi Alapterv (V. NTA 2021-2026) jóformán nyomokban sem tartalmaz erdőt. 

Pedig mindennél fontosabb, hogy az állami természetvédelemnek legyen világos és értelmes stratégiai célrendszere az erdők mint antropogén hatásoktól sem mentes ökoszisztémák, azaz a természeti és kulturális örökség tájtörténeti elemeinek megóvása, fenntartása és kezelése érdekében.

Az erdőket érintő természetvédelmi stratégia azért is szükséges, mert az Európai Unió Bizottsága 2020-ban nyilvánosságra hozta az Európai Zöld Megállapodásban előirányzott, a természet megőrzését és helyreállítását célzó, 2030-ig tartó időszakra szóló Biodiverzitás Stratégiát, amely számos erdővédelmi, erdőgazdálkodási, erdészeti vonatkozású megállapítást, célkitűzést, illetve intézkedési tervet tartalmaz. A stratégia a biodiverzitás fenntartása szempontjából kiemelt jelentőséget tulajdonít a még meglévő természetes- és őserdők, öregerdők fokozott védelmének, az erdők természetességi állapota javításának, valamint az erdők abiotikus és biotikus károkkal, kártevőkkel szembeni ellenálló képessége fokozásának.

Ezek a szempontok, stratégiák és célrendszerek azonban hiányoznak a Magyarország 2026-ig érvényes aktuális környezetvédelmi stratégiáját meghatározó V. Nemzeti Természetvédelmi Alapterv (V.NTA) című dokumentumból. Sőt, az eddigi NTA-kat átnézve világosan kitűnik, hogy az erdő egyre hangsúlytalanabbá válik az egymást követő természetvédelmi szakpolitikai stratégiákban!

Annak ellenére jelentéktelenedik el az erdő, hogy másfél-két évtizeddel ezelőtt, az akkor Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium alá tartozó környezetügynek és természetvédelemnek még önálló erdészeti stratégiája is volt! (A természetvédelem erdészeti szakmai koncepciója és távlati fejlesztési feladatai című dokumentumról és az akkor még csak formálódó Nemzeti Erdőstratégia és Erdőprogramról fentebb esett szó.)

A gazdasági szempontú erdővédelemmel és a fenntartható erdőgazdálkodással összefüggő irányvonalakat és célkitűzéseket megfogalmazó Nemzeti Erdőprogram 2006-2015 2004-ben jelent meg. Ezt követően készült el a jelenleg mérvadó Nemzeti Erdőstratégia 2016-2030 elnevezésű dokumentum, mely tehát az erdőgazdálkodás szakmai kihívásait, illetve az elérendő célokat fogalmazza meg: ez az erdőstratégia nyilvánvalóvá teszi, hogy

az erdész szakma csupán megújuló erőforrásnak és a gazdasági hasznosítás terepének, lényegében faanyagtermesztő helynek tekinti az erdőt.

A nemzeti erdőprogram és az erdőstratégia tehát a haszonelvű, mennyiségi szemlélet jegyében született meg, nélkülözi, sőt, száműzi a kvalitatív, az ideális, illetve objektív értékeken alapuló természeti, természetvédelmi szempontok érvényesítését és érvényesülését. Ezért is van/lenne különös jelentősége a természetvédelem erdővel kapcsolatos stratégiai elképzeléseit határozottan megfogalmazni és rendszerbe foglalni.

Ehhez – és az első két Nemzeti Természetvédelmi Alaptervhez képest – az V. NTA 2021-2026 csupán egy helyen, a „3.4 Erdők vagyonkezelése” című fejezetben tárgyalja – inkább csak említi – a „természeti folyamatokra alapozott erdőfenntartást”. Ez a rész általánosságokat és absztrakciókat tartalmaz, melyek a nemzeti parki igazgatóságok által vagyonkezelt, erdő művelési ágban lévő területekre vonatkoznak: „E természetvédelmi célú erdőkezelés (…) egy olyan erdőmegőrzési, erdőkezelési feladatot jelent, amelynek elsődleges célja az erdő mint élőhely biológiai sokféleségének megőrzése és gyarapítása, a természetvédelem szempontjainak érvényesítése. Ehhez a tevékenységhez a hagyományos erdőgazdálkodás egyes eljárásai (pl. fakitermelés) csak eszközök, és nem célok.” Jól hangzik, de sajnos nem tudjuk meg, hogy ez alatt mit kell érteni, ahogy azt sem, hogy miképp, milyen konkrét cselekvéssel kívánja a jogalkotó a kitűzött célt elérni. A „4.7. Élőhelyek megőrzése” című egységben pedig a három alapvető élőhely-típus közül kettőről esik szó: a kiemelt jelentőségű vizes élőhelyekről és a gyepekről. A legfontosabb ökoszisztéma, az erdő, még csak említés szintjén sem szerepel.

4.

Mielőbb meg kell alkotni az összes védett természeti terület természetvédelmi kezelési tervét és a nemzeti parkok övezeti besorolását! Ezek elkészítése során érvényesíteni kell azt a szemléletet, miszerint a természetvédelem már rég túllépett a konzerváció jellegű tevékenységeken, a vadonszemléleten – ezért az erdőgazdálkodásnak is meg kellene haladnia végre a vágásos erdőgazdálkodás paradigmáját. A vadon jellegű erdő (természetvédelem) és a faanyagtermesztő hely (erdőgazdálkodás) szembeállítása hamis kontextus. A két véglet közt található az organikus erdő, amit fenntartani és kezelni kell. Sem magára hagyni nem szabad, mint az erdőrezervátumokat, ahol a természeti folyamatok zavartalan érvényesülését lehet megfigyelni, kutatni, sem nem szabad a gazdasági érdekek alá rendelve csupán faanyagtermesztő helynek tekinteni.

Ahol egyáltalán nem szabad gazdasági célú fakitermelést folytatni, azok az erdőrezervátumok magterületei, illetve az ún. természeti övezetek. Reményeink szerint megoldást az IUCN nemzeti parkokra vonatkozó irányelvei jelentenek. Ezeknek megfelelően a nemzeti parkok területét három övezetbe kell besorolni. A nemzetközi előírásnak megfelelően egy 1997-es miniszteri rendelet megnevezte az egyes övezeti kategóriákat, megállapította a nemzeti parkok övezeti kategóriákba történő besorolásának elveit, módját és az egyes övezetekben a természetvédelmi kezelés alapvető szempontjait. Eszerint a természeti övezetben („A” zónában, „Wilderness”, vagy natúr, ill. kezeletlen zónában) mindenféle gazdasági tevékenység fokozatosan megszüntetendő, ezek turisták számára sem látogathatók. A természeti övezetek a biológiai sokféleség fenntartását az élőhelyek védelmét, teljes zavartalanságát hivatottak biztosítani. A nemzeti parkok területének övezetekbe való besorolásáról és az egyes övezetekre vonatkozó általános természetvédelmi előírásokról szóló 134/2013. VM rendelet szerint a természeti övezetnek kizárólagos rendeltetése a táj és az ökoszisztéma természetes folyamatainak és szerkezetének helyreállítása, fenntartása, az ehhez szükséges feltételek biztosítása.

Itt a természeti folyamatokon és a minimális beavatkozás elvén van a hangsúly, például egy hajdani legelőerdő vagy egy beerdősödő fáslegelő esetében a beavatkozás nélküli védelem nem célravezető.

Meg kell jegyezni, hogy e rendelet megjelenése óta mindösszesen egy nemzeti parkunk, a Hortobágyi Nemzeti Park rendelkezik a természetvédelemért felelős miniszter által kihirdetett rendelet alapján övezeti besorolással (2020. június 2.)

5.

Végezetül a legfontosabb: az állami természetvédelmet ki kell szabadítani az agrárminisztérium fogságából, az erdő- és mezőgazdasági lobbi halálos öleléséből!

Ugyanis a klímaváltozás, a környezetvédelmi problémák, a vízkörforgás és egyéb ökológiai problémák miatt is elengedhetetlen, hogy Magyarországon a természetvédelem, a környezetvédelem, a természeti erőforrások és az ökológiai érdekek képviselete önálló szakminisztérium révén kapja vissza hajdani jelentőségét.

Miért indított petíciót sok éve a Greenpeace Magyarország egy önálló környezet- és természetvédelmi minisztérium felállításáért? És hol tart ma a kampány?

Ezzel kellett volna kezdenem: mind az erdőgazdálkodóknak, mind a természetvédelemnek meg kell értenie és el kell fogadnia az Alkotmánybíróság – az erdőtörvény 2017. évi módosítása nyomán hozott – határozatát, annak szellemiségét. Azt, hogy a nemzet közös örökségébe tartozó természeti és kulturális kincsek – köztük az erdők – használati és hasznosítási joga nem korlátlan. Hogy védett természeti területen lévő erdők esetében a természetvédelmi szempontok az erdőgazdálkodók gazdasági jogosultsága fölött állnak. Tehát az erdőgazdálkodók, az erdőtulajdonosok „nem formálhatnak alkotmányosan védett jogot arra, hogy a természeti értékkel bíró erdőkben további gazdálkodási jogosultságot kapjanak a természetvédelmi szempontok érvényesítésének kárára”.

Lássuk végre a fától az erdőt, és erdőben a fát!

Baráz Csaba | Földrajz-rajz szakos középiskolai tanárként, geográfusként a Kárpát-medence történeti földrajzával, tájtörténetével foglalkozik. Két évtizedig a magyar állami természetvédelemben dolgozott. 2017-ben Pro Natura díjat kapott, majd 2021-ben érdemtelenségre hivatkozással megszüntették kormányzati szolgálati jogviszonyát. A tájról, térről, természetről szóló és a természetvédelmi problémákat feldolgozó írásai, valamint a különböző folyóiratokban megjelent tanulmányai, könyvei a Lithosphera.hu honlapon találhatók meg.