Valami megváltozott. Ismerek embereket, akik másfél éve is pont annyit beszéltek a környezeti problémákról, mint ma, de akkor valahogyan másképpen visszhangzott a hangjuk. Sőt, okos emberek már ötven évvel ezelőtt is mondogatták, hogy ha valamit nem változtatunk a gazdasági gondolkodásunkon, a társadalmi elvárásainkon, a fogyasztói szokásainkon, akkor rendkívül komoly problémákba fogunk belefutni.
Probléma, kritikus tömeg
Annak ellenére, hogy rájuk ma már klasszikusként tekintünk – a Meadows házaspár; Herman Daly; Nicholas Georgescu-Roegen, hogy csak néhányat említsek – mintha mégis vakon töltöttük volna el az elmúlt fél évszázadot. Sőt, ha lehet, még egyre mélyebbre ástuk magunkat.
Most viszont valami tényleg változott. Akik ezzel foglalkoznak nap, mint nap mindig arra várnak, hogy elérjünk egy „kritikus tömeget”, mert akkor indulhatnak el az igazi átalakulások.
Elértünk egy kritikus tömeget: mára már tömegesen félünk. Klímakatasztrófa, klímaválság, ökológiai összeomlás, klímaszorongás.
Ezek a szavak ömlenek ránk, amerre csak nézünk. Ma már nem zöld hippi az, aki a környezet megóvásáról beszél, hiszen szinte mindenki arról beszél. Telve félelemmel.
Egy amerikai pszichológus, Robert Gifford a tétlenség sárkányairól beszél, amikor azokat a pszichés korlátokat veszi számba, amik miatt teljesen lefagyunk, amikor ez a téma szóba kerül. A lefagyás állapota azonban nem segít abban, hogy minél gyorsabban elmozduljunk valamilyen konkrét irányba.
Viszont fogadjuk el: már az is valami, hogy elértük a kritikus tömeget abban, hogy elég sokan megijedtek. Erre már lehet építeni. De hogyan?
Megoldás, alternatív narratíva
Szerintem alternatív narratívákkal. Mindannyian úgy éljük az életünket, hogy hiszünk bizonyos személyes, családi, közösségi, társadalmi, emberi történetekben. Kik vagyunk, mik vagyunk, merre megyünk, mi a célunk, mire vagyunk képesek egyedül vagy együtt. Ezek határozzák meg azt, hogy mit csinálunk reggel, amikor felébredünk, és mennyire gondoljuk jónak a napunkat este, amikor elalszunk.
Ezek a narratívák szövik át a mindennapi tetteinket: ezek miatt dolgozunk, szavazunk, önkénteskedünk, fogyasztunk és ezekről tudunk barátokkal, családtagokkal és kollégákkal órákon keresztül vitatkozni. Vannak olyan erős narratíváink, hogy már abszolút megkérdőjelezhetetlennek tartjuk őket: az ember önző; a technológiai fejlődés megállíthatatlan és mindent meg tud oldani; a képviseleti demokrácia a létező legjobb politikai rendszer; a gazdasági szereplőknek az egyetlen dolguk, hogy hasznot maximalizáljanak, és még sorolhatnánk.
Ugyanilyen erős berögződéseink vannak azzal kapcsolatban, hogy mi a munka; ki sikeres; mi a pénz és mennyi kell belőle; hogyan nézzenek ki a városaink; milyen elosztási rendszerek igazságosak. Ezekbe a jól megszokott gondolatmenetünkbe pedig egyszer csak belecsap a ménkű: kiderül, hogy a klímaváltozás miatt ezeket elég komolyan újra kellene gondolni.
Ha továbbra is önzők vagyunk, esélyünk sincs. A technológiai fejlődés néha csak a probléma átalakítására alkalmas, a megoldásra nem. A képviseleti demokrácia világszerte képtelen értelmes megoldásokat szülni. A haszonmaximalizáló cégek mossák kezeiket és mutogatnak ránk, hogy fogyasszatok másképp, majd akkor mi is másképp termelünk; mi meg kiabáljuk, hogy de mi csak a rossz és a rosszabb között tudunk választani.
Az álmunk egy jól fizető állás, mert attól fognak bennünket a környezetünkben megbecsülni és persze, aki nem dolgozik, ne is egyék. Feszít a probléma, hogy ülünk a dugóban, mert már tényleg túl sok az eszkimó és kevés a fóka, de a jól fizető munkahelyünk közelében már nem akarnánk élni.
A klímaváltozás tényleg megköveteli tőlünk, hogy megkérdőjelezzük a megkérdőjelezhetetlent? Én azt hiszem igen. Feltéve, hogy szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy tényleg elindulhasson valamilyen pozitív változás.
Ennek nehézségét azonban kár lenne lebecsülni. Talán nem véletlen, hogy sokkal könnyebben tudjuk elképzelni a negatív jövőképeket, ahol a klímaváltozás elsöpör mindent, mint egy olyan utópiát, amelyben az emberi társadalom képes meghaladni a jelenkor narratíváit és együttműködni annak érdekében, hogy megmentse a környezetét és csak úgy mellékesen a saját civilizációját.
A globális kapitalizmus az önzésre épülő emberképével, a haszonelvű moralitásával, a gazdaság társadalomtól és környezettől történő elvi elkülönültségével alternatíva nélküli, legyőzhetetlen narratívának tűnik. Pedig a történelem során számos paradigma, számos narratíva, számos hitrendszer, számos előfeltételezés dőlt már meg: mégpedig rövid idő leforgása alatt.
Egy új irányzat elért egy kritikus tömeget, és a rendszer minden változójával együtt átbillent egy másik helyzetbe. Ehhez azonban kellenek új narratívák, amik egyrészt megkérdőjelezik a megkérdőjelezhetetlent, másrészt kellenek olyan emberek, akik készek arra, hogy inkább most lépik át a gondolati komfortzónájukat, mint egy évtized múlva a fizikait.
Új narratívák: Ökológia közgazdaságtan, Nemnövekedés
Ilyen új narratívák pedig léteznek. Az ökológiai közgazdaságtan legelső képviselői ott voltak egy fél évszázaddal ezelőtt azok között, akik a vészharangokat kongatták. Harminc éve intézményesült ez a kutatási terület, és azóta a világban sok ezren dolgoznak azon, hogy egyrészt kritikáikkal kikezdjék a főáram megkérdőjelezhetetlenségét, másrészt nagyon is megvalósítható és kézzelfogható alternatívákat dolgozzanak ki.
Ezzel párhuzamosan létezik a Nemnövekedés (Degrowth, Decroissance, Postwachstum) mozgalom és kutatási terület (részben átfedve, részben radikálisabb irányzatként az ökológiai közgazdaságtanhoz képest), amely mozgalomként konkrét társadalmi kezdeményezésekre biztat annak érdekében, hogy meghaladhassuk a növekedésközpontú gazdasági logikát.
Ebben az új narratívában a gazdaságra úgy tekintünk, hogy az nagyon szorosan beágyazott a társadalomba és az ökológiai környezetbe, így azok korlátait és teherbíró képességeit saját áteresztőképességeinek korlátjaiként is automatikusan értelmezi.
Az önmagáért való növekedés ebben a felállásban pedig értelmezhetetlen.
Az emberi tevékenységek célja nem az anyagi jólét megteremtése, hanem a környezettel összhangba hozható jóllét elérése, amely kibővíti és sok tekintetben kiváltja a most fogyasztással kielégített szükségletek egy részét.
A cégek társadalmi képződményekként ügyeket szolgálnak: a gyógyszergyár nem gyógyszert gyárt, hanem az emberi egészséget szolgálja; a mosógépgyártó nem mosógépet árul, hanem tiszta ruhához juttatja az embereket; a bank nem pénzt nyomtat, hanem biztosítja a hasznos és értelmes tevékenységekhez szükséges erőforrások megfelelő áramlását.
A társadalom megbecsüli az olyan elfoglaltságokat is, mint a gondozás, a közösségi munka, az önfejlesztés és képes a munka fogalmának átalakítására, valamint az ezzel együtt járó újraelosztási rendszerek átgondolására. Megtörténik a gazdasági rendszerek relokalizációja, ami azt jelenti, hogy helyi termelési és fogyasztási láncok globális hálózatában működünk, amennyire lehetséges a helyi adottságokkal összhangban.
Az állam nem dönt mindenben helyettünk, hanem kereteket biztosít ahhoz, hogy a döntésekben leginkább érintett emberek, a problémák felmerüléséhez legközelebbi szinteken határozzanak a közösségről úgy, hogy közben tisztában vannak döntéseik más közösségekre gyakorolt hatásáról. Ez egy lehetséges jövőkép. Egy másik narratíva.
Vágyálom? Ha elhisszük, hogy az emberiség képtelen kimászni a saját maga számára állított csávából, akkor igen.
A csapda azonban éppen ez: ha csak a disztópiákban hiszünk, akkor nem fogunk megtenni semmit (vagy nem eleget) annak érdekében, hogy elnavigáljuk magunkat egy elfogadhatóbb irányba. Ha viszont van társadalmi párbeszéd egy vágyott jövőképről, akkor már tudunk közösen új narratívákat felvázolni, és adott esetben egyre többen mellé állni.
Akkor pedig jó irányban vagyunk egy olyan kritikus tömeg felé is, aki már nem csak rettegve várja a Mad Max világot, hanem hajlandó megpróbálni elkerülni azt. Ha valaki ezért tenne valamit, akkor olyan első ránézésre kényelmetlennek tűnő, provokatív beavatkozásokról kell elgondolkodnia, és párbeszédet indítania, mint például a munkaidőcsökkentés; a jövedelemplafon; a feltétel nélküli alapjuttatás; a progresszív adózás; a környezetszennyező termékek betiltása; a zöldmezős beruházások teljes beszüntetése – hogy csak egy párat említsek. Ezeken a konkrétumokon keresztül lehet megérteni, hogy a nagyobb összefüggések között hogyan alakulnak a narratívák olyanná, hogy az már egyáltalán nem vágyálomnak tűnik.
Egyéni felelősség?
Amikor valaki azt kéri tőlem (és ez gyakran előfordul), hogy konkrétan mondjam meg, hogy mit tehet annak érdekében, hogy segítse a fenntarthatóságot, mindig nagyon zavarban vagyok. Ugyanis nem kételkedem abban, hogy az egyéni fogyasztói döntéseink befolyással vannak a dolgok alakulására. Ugyanakkor azt is érzem, hogy a problémák olyannyira rendszerszintűek, hogy egyértelmű kollektív döntésekre van szükség ahhoz, hogy azok radikális változásokon menjenek keresztül.
Az emberek egyéni vergődése az útfüggőségekben és a jelenhez fűződő bezáródó hatások között – bár egyértelmű jelzés az új iránti igényre – csak növeli a szorongást. Viszont az is kétségtelen, hogy amikor valaki tudatosan próbálkozik a saját szükségleteinek átalakításával, akkor veszi csak igazán észre a rendszerszintű problémákat, és válik nyitottá arra, hogy a hozzá kapcsolódó narratívákat is átalakítsa. Márpedig új narratíva nélkül nem lesz valódi fenntarthatóság.
Dr. Köves Alexandra | Ökológiai közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa. A fejlesztéspolitikában eltöltött másfél évtized vetett fel benne olyan kérdéseket, amely a gazdaság és társadalom fejlődésére vonatkozó alapvetéseket kérdőjelezte meg. Leginkább olyan jövőkutatásokban vesz részt, amely azt vizsgálja, hogy hogyan lehetne környezetileg fenntarthatóbb és társadalmilag igazságosabb rendszereket létrehozni. Hitvallása szerint az, hogy hogyan gondolkodunk a jövőről, mit tartunk lehetségesnek, vagy lehetetlennek nagyban meghatározza, hogy mit tudunk vagy akarunk a jelenben megtenni, vagy épp nem megtenni.
Kapcsolódó:
1. A kapitalizmus a hibás?
2. Ha túl akarjuk élni a klímaválságot, akkor nem elég megreformálni a kapitalizmust
3. Válasz a Fordulat folyóirat szerkesztőinek
Vélemény, hozzászólás?