Tartalom
- 1 Mi az a fokgazdálkodás?
- 2 Mi az a fokrendszer, milyen kapcsolatban van a fokgazdálkodással?
- 3 Hogyan működött a török hódoltság előtt a fokgazdálkodás Magyarországon?
- 4 Milyen előnyei, pozitív hatásai vannak a fokgazdálkodásnak?
- 5 Milyen beavatkozások vezettek a fokgazdálkodás megszűnéséhez?
- 6 Hogyan próbálták újra beépíteni a fokgazdálkodást a 20. század gazdasági folyamataiba?
- 7 Milyen lehetőségei vannak a fokgazdálkodásnak a 21. században?
A folyókhoz és a természethez való viszonyunk újragondolása…
A fokgazdálkodás a folyószabályozás előtt a folyókkal való harmonikus együttélés egy középkorra visszanyúló bevett módszere volt Magyarországon. Amikor még a folyók ártere jóval nagyobb volt, és nem szorították gátak közé, akkor a folyók, különösen a Duna és a Tisza igen sokféleképpen tudott megélhetést biztosítani az ott élőknek.
Ma már nem lehetséges visszaállítani a régi állapotokat, viszont ma is érdemes volna visszanyúlni a természettel való együttélés mintáihoz. Nem csupán azért, hogy az időnkénti nagy árvizek hatását mérsékeljük, hanem mert a folyókhoz és a természethez való viszonyunk újragondolása a mi és az unokáink életminőségét javítaná egyéni és közösségi szinten egyaránt.
Mi az a fokgazdálkodás?
A fok fogalma
A fok tulajdonképpen egy, a folyóból nyíló, a partra merőleges nyílásból induló keskeny csatorna, amelyen keresztül árvíz idején a víz egy része befolyik az árterületre. Ez a rész csak az áradásokkor telik meg vízzel, majd a víztöbblet fokozatosan visszahúzódik. A fok egyfajta fölösleget levezető s felhasználó csatorna, ez teszi lehetővé, hogy az áradáskor a víz ne a megművelt területeket árassza el, hanem a fokokba folyjon be. A víz a folyásiránnyal szemben, alulról fölfelé tölti föl ezeket az árkokat az ártérben, és ugyanebben az irányban húzódik vissza. Ezzel lehetővé teszi, hogy a hordalék egy részét ott hagyja; hogy ne hirtelen öntse el a víz az árteret; valamint azt is, hogy a víz beivódjon a talajba, és ne rohanjon tovább a folyó sodrával.
A fok szó nyoma helynevekben
Számos helynév árulkodik arról, hogy valaha virágzó vízzel való együttélés volt ott. A legismertebb ilyen település talán Siófok, mely eredetileg a Balaton túlfolyójaként szolgáló néhány kilométeres szakasz volt. A Drávafok is hasonló eredetű, a fölös vizet elvezető helyként ragadt rá a településre.
Ezeken kívül néhány kisebb, olykor elég különös hangzású nevek is előfordulnak vagy előfordultak helynevekben: a Tisza-fok mellett van Bika-fok, Ebásta-fok, Dühös-fok, Sebös-fok, Napkeleti-fok, Csókos-fok, Tarkadisznó-fok. De van Bot foka patakja, Borbás-foki-dűlő, Kéró-foki zsilip és Foki-kanális is: ezek mindegyike valamilyen módon a vízhez és annak időszakos áramlásához kapcsolódik.
Mi az a fokrendszer, milyen kapcsolatban van a fokgazdálkodással?
Gazdasági-történelmi kategóriaként a fokgazdálkodás azt a tevékenységet jelenti, amikor az ember – kihasználva a természeti adottságokat – a saját hasznára fogta be a fokokat, így az áradás természeti csapás helyett egy kiszámítható és nagyrészt hasznot hajtó eseményként jelent meg az életükben. A témának Andrásfalvy Bertalan professzor a kutatója, jelentős publikációi jelentek meg a témában.
A fokrendszer tulajdonképpen a fokok tudatos használata és művelése, amely a fokgazdálkodást, és végső soron az embert segíti, hogy kihasználja az árteret a folyóval és annak áradásaival összhangban.
A fokgazdálkodás gazdasági tevékenység, amelyet a folyó mentén élő ember végez a fokrendszerek segítségével: halászati, gyümölcsészeti és építészeti hasznot húz a víz időszakos megjelenéséből: a tél végi jeges árból és a tavasz végi zöldárból. Nem ellenáll az árvíznek (hiszen az áradás a folyó egyik lényegi jellemzője), hanem harmonikus együttélést alakít ki vele, sőt, a maga javára fordítja. A virágzó fokgazdálkodáshoz persze az az életmód és gondolkodási mód is szükséges volt, amely még nem a szántóföldben és a klasszikus monokultúrában látta a természet kizárólagos felhasználását.
Hogyan működött a török hódoltság előtt a fokgazdálkodás Magyarországon?
A középkori Magyarországnak mintegy negyede volt “vadvízország”, vagyis időszakosan vízzel elárasztott terület. Ez óriási arány, és lehetetlennek tűik, hogy megéltek belőle, ha nem vesszük figyelembe, hogy akkoriban gyakorlatilag meg lehetett élni abból, amit a vízparti területek hoztak. Azóta kihalt foglalkozások és mesterségek, ma már fel nem használt alapanyagok uralták az akkori emberek életmódját: a pákász nemcsak lápokon, de fokok mentén és egyéb vizes területeken gyűjtögetett, halászott, vadászott, ma már egy letűnt világ életmódjaként tekintünk rá. De vessünk csak egy pillantást arra, milyen volt Magyarország vízrajza a középkorban!
Milyen előnyei, pozitív hatásai vannak a fokgazdálkodásnak?
A nedves környezetben növő nádat, sást építkezésekhez használták, az ártérben bőven termő gyümölcsösök terméseit a piacra vitték. A halak sokkal jobban szeretik a folyó gyors sodrásánál a lassú mellékvizeket, így kiváló halászati lehetőségek voltak a fogkazdálkodásban: csak egy rekesztéket kellett a visszaáramló vízbe rakni, mely a nagyobb halakat megfogta. Mindez a természetes fenntarthatóság iskolapéldája, hiszen minden évben szerettek volna enni halat – nem halászták ki mindet, nem zsákmányolták ki a folyót. A fokokba befolyó vizet későbbi felhasználásra el tudták vezetni, így a föld nem száradt ki aszályos időszakokban.
Mindezeken túl a folyók vízimalmokat is fenntartottak, ahol a termőterületekről behozott gabonát őrölték, bár ez utóbbi többnyire a nyílt vízen volt: a malom működéséhez kiszámítható és állandó sodrásra volt szükség.
Milyen beavatkozások vezettek a fokgazdálkodás megszűnéséhez?
A fokgazdálkodás megszűnése komplex történelmi-társadalmi-földrajzi okoknak köszönhetően történt meg az évszázadok során. A török hódoltsággal kezdődött, amikor az Alföld nagy része elpusztult, a falvak kihaltak – ekkor kezdődött meg a jelenlegi tanyahálózat kialakulása is. Mivel azok az emberek, akikben még megvolt a tudás, hogy mi módon kell karbantartani a fokrendszereket és hogyan lehet a zabolátlan folyókkal békésen együtt élni, a társadalmi változásokkal során eltűntek, a helyzet a 18. század végére véglegesen olyan irányba fordult, amely a folyószabályozást tette szükségszerűvé. Ezzel együtt azonban olyan folyamatok is elindultak, amelyek mára azt eredményezték, hogy például a Homokhátság, a Duna-Tisza közti terület nagy része elsivatagosodik.
Később az erdőirtás, lecsapolás, erózió, szántóföldek igénye, a hajózási-szállítási igény a társadalmi változásokkal karöltve gyakorlatilag megszüntette a fokgazdálkodás lehetőségeit a folyók mellett. Nem segített az sem, hogy a gazdálkodás intenzívre változott az elmúlt századok során, hogy a mocsarakat lecsapolták, hiszen kellett a szántóföld, valamint hogy ma már minden talpalatnyi terület valakinek a tulajdonában van, aki a lehető legtöbb hasznot akarja kihozni belőle.
Ma már csak azt a néhány méteres vagy kilométeres keskeny sávot tekintjük ártérnek, amely közvetlenül a folyók mellett van. S amely árvíz esetén nem mindig elegendő: Szeged városát például majdnem elmosta 2006-ban a Tisza.
Hogyan próbálták újra beépíteni a fokgazdálkodást a 20. század gazdasági folyamataiba?
A 20. században megélénkült az érdeklődés a fokgazdálkodás iránt, hiszen az ember rájött, hogy nem tudja a végtelenségig kihasználni a természetet. Már a múlt század elején elindult az a folyamat számos tudományágban, hogy a kutatók a régiek fenntarthatóbb életmódjához fordultak és elkezdték alaposabban megismerni, ami még megismerhető volt. Fokozatosan világossá vált, hogy árvizek károkozásának elkerülése nem mehet az élővilág gazdagságának rovására, és ráadásul a víz így sokkal sebesebb, pusztítóbb, a folyók vize mélyebb lesz: az árvizek súlyosabbak, az aszály pusztítóbb.
Első körben különböző tudományok képviselői (földrajz, vízrajz, néprajz, társadalomtudományok, történelem) próbálták megismerni a nagyrészt letűnt fokgazdálkodást. Később megpróbálták megtervezni a vízgazdálkodást, valamint újra felélénkíteni az ártéri gazdálkodást, és közelíteni a letűnt fokgazdálkodáshoz – bár ez a folyamat túlságosan lassan haladt.
Milyen lehetőségei vannak a fokgazdálkodásnak a 21. században?
A fokgazdálkodás olyan formában, ahogyan a középkorban volt, nem megvalósítható; de az elvek, amelyek alapján olyan harmonikusan működött, integrálhatóak a 21. századi vízgazdálkodásba is. Gondolkodásunkat megváltoztatni lassú folyamat, még akkor is, ha az, amely természetes számunkra, végső soron pusztulásba visz. Azonban vannak remek kezdeményezések, amelyekbe Magyarország vízrajzának felfedezése mellett be is tudunk vonódni, ki-ki amennyire tőle telik.
A természetes ártereket egy projekt keretében próbálják visszaállítani, hogy se az élővilágnak, se a társadalomnak, se a gazdálkodásnak ne kelljen további károkat szenvednie. A Danube Foodplain projekt keretében erre tesznek kísérletet a Duna és a Tisza mentén: visszaállítani a természetes ártereket, holtágakat, fokjellegű csatornákat, amelyek mentén a biodiverzitás megmaradhat, a víznek pedig lesz elég helye kiáradni. Ennek a legnagyobb mintaterülete Magyarországon a Jász-Nagykun-Szolnok megyei, Tisza-menti Fokorúpuszta.
Vélemény, hozzászólás?