Bod Péter Ákos: COGITO ERGO SUM – VALAMIT TENNI KELL! (gondolkodom, tehát vagyok)

Sokan vagyunk, kik szeretjük a hazánkat, olyanok is, akik valahonnan jöttek, de otthonra és hazára leltek. Talán ezekkel a gondolatokkal is összefoglalható a következő írásunk, amely rávilágít számos olyan területre és iparágra, ahol a beavatkozás elengedhetetlen, sürget az idő és valamit tenni kell. Bod Péter Ákos Professzor Emeritus, Egyetemi tanár és közgazdász – külföldi példákkal is élve -, rávilágít az elmúlt 30 év gazdaságpolitikai történéseire, a pandémia okozta válságra és mindazokra az ágazatokra és társadalmi jelenségekre, amelyekről sokat hallunk, de mégis csak kis lépésekben, olykor andalogva járunk a kivezető út felé. A céltól azonban még igen messze vagyunk, legyen szó a környezet kíméléséről, a kiegyensúlyozott és biztonságos megélhetésről, vagy éppen arról, hogy milyen módon lehetséges a legfontosabb területek valódi reformjának megvalósítása. A nagy tapasztalattal és tudással bíró professzor, közgazdász meglátásai valósak és átfogó képet adnak arról is, hogy „az órák megtartásához képest miért fontosabb a szünet”

Hogyan lehetséges kilépni a pandémia okozta válságból, milyen folyamatok zajlanak e tekintetben a világban? Gazdaságpolitikailag mi lehet a kiút ebből a szörnyű krízis helyzetből?

Ez valóban válság, az én életemben nem a legelső, de az első olyan válság, amit nem gazdasági tényezők hoztak létre, legalábbis nem primer módon. Természetesen e mögött is ott van az ember a maga ténykedésével, de közgazdászként nekem sokkal inkább olyan válságokkal volt dolgom, amelyeknek közvetlen gazdasági okai voltak. Az életemet érintő megrázkódtatások között az 1956-os forradalmat külön veszem, mert akkor még gyerek voltam, noha vannak róla erős emlékeim, meg arról is, ami utána jött: a szegénységről, a minket körülvevő sok mindennapi gondról. Szakmai pályafutásom első válsága az olajválság volt, az 1973-as, aztán azt követte egy második hullám. Érdekes is, hogy most, a beszélgetés pillanatában ismét van egy energiaválság-féle a világban, mert szűkösebb lett a gáz és az olaj, az ára megugrott, ami természetesen átgyűrűzik minden más költségbe, és sok gondot fog ez még okozni. 1975-ben végeztem az egyetemet, onnantól kutatóintézetben, professzionális közgazdászként kellett írnom elemzéseket, cikkeket a világpiaci fordulatokról, válságokról. Aztán jött a szocializmus előbb lassú szétrázódása, majd gyors összeomlása, és a rákövetkező rendszerváltozás. Az is válság volt. Különösen közelről láttam, hiszen rövid időn belül kormánytag lettem, és a válságnak leginkább kitett területet felügyeltem: az ipar, kereskedelem, építőipar, kisvállalkozások tartoztak a tárcámhoz. A hivatalos neve Ipari és Kereskedelmi Minisztérium volt, de nyugodtan mondhatom, hogy a bányászattól kezdve a kohászaton át a hajógyártásáig minden oda tartozott, amivel nagyon nagy baj volt akkor.

A mostani kilábalás hosszabb ideig tart és sokkal nehezebb köveket kell megmozgatni, mint akkor?

Nagyon reméljük, hogy nem! Azért mondom, hogy reméljük, mert ha most előre ugrunk az időben és eljutunk a mához, akkor látjuk, hogy ez a krízis sok vonatkozásban más. Először is globális. Akkor, 1990-ben a nyugatiak ugyan szimpátiával nézték a rendszerváltó országokat, segítgettek is, bár nem lehetett előre tudni, hogy milyen nagyarányú segítségre lenne szükségünk- Utólag azért elmondható, ami már akkor is érezhető volt, hogy az anyagi segítség kisebbnek bizonyult, mint ami kellett volna. Kelet-Németország gazdasági összedőlése ébresztette rá a nyugati döntéshozókat, hogy a szocializmust követő rendszerváltozás nem csupán néhány iparágnak az átalakulását jelenti. De ugorjunk az időben egy nagyot: ha eljutunk 2020-ig, akkor egyértelmű, hogy az egész világot egy ún. szimmetrikus válság érte, hiszen  mindenkinek rossz a járvány. De rögtön hozzáteszem, hogy soha nincs teljesen szimmetrikus válság, mert ugyanaz a baj az egyiknél nagyon rossz, a másiknak kevésbé rossz következményekkel jár.

Itt van például a turizmus, amely a személyes kontaktusokon alapuló hivatás és szakma. Mint ágazat, a társadalom jelentős részének ad munkát minálunk. Itt óriási visszaesést hozott a járvány. A mezőgazdaság viszont ma már erősen gépesített gazdasági ág: ott is bajok voltak a járvány kitörése után, de nem olyan mértékben. Sőt itt vannak az energiaszolgáltatók, a telekommunikációs cégek, a gyógyszergyárak: ezek köszönik szépen, növekvő kereslettel találkoztak a járvány során. A mostani válság – nagyon remélem – nem mérhető ahhoz, amit átéltünk korábban, a rendszerváltozáskor vagy 2008-ban a pénzügyi krízis nyomán. Azért mondom, hogy remélem, mert az ember persze bizakodik, ám jelenleg a negyedik hullám közepén vagyunk. A járványt okozó vírust már ismerik 2 éve, és jó hatékonyságú gyógyszereket, védőoltásokat fejlesztettek ki, ám jöhet akár még egy újabb hullám is, ki tudja, hogy a jelenlegi meddig tart, és mi követheti. Nem akarok ördögöt falra pingálni, de hát létezik a földön ilyen-olyan csirke-influenza, trópusi láz…

Ami a szűken vett közgazdasági következményeket illeti: mai tudásunk szerint ez a COVID okozta visszaesés mélységét tekintve, hála istennek nem mérhető az 1990-1993 közötti nagy visszaeséshez. Akkor a nemzeti jövedelemnek hazánkban összesen 17-18%-át vitte el az átalakulás. A mostani krízis 5%-ot vitt el tavaly, az is nagyon sok, de az 5 az nem 18 és a kilábalás elvileg lehet sokkal gyorsabb. Az idei évre Európában és nálunk is a tavaszihoz képest optimistábbak a nemzetgazdasági előrejelzések. Hozzá teszem: az előrejelzések az utolsó két hétig javultak, ám most meglehet, hogy újra kell számolnunk a dolgokat. Mindenesetre a gazdaság növekszik.

• A TUDÁS HELYI, A TECHNOLÓGIA GLOBÁLIS!  LÉTÜNK A FÖLDÜNK ÉS MINDAZ, AMIT ELŐÁLLÍTUNK…

Számos iparág motorja a gazdaságnak, talán mind közül a legfontosabb az élelmiszeripar, amely az emberiség létét, fennmaradását jelenti. Az elmúlt időszak megtanított mindenkit arra, hogy amennyire csak lehetséges a saját lábunkon álljunk, a saját forrásainkra támaszkodjunk. Import volt és lesz is, de hogyan látja Ön ezt a kérdést, különösen akkor, ha a szállítmányozásra és az egyre dráguló üzemanyagárakra gondolunk?

Az agrárágazatot csak az általános tájékozottság szintjén ismerem, de néhány vonatkozásban hadd kommentáljam azt, amit mondott. Az első: a modern technológiák szükségszerűen nemzetköziek és az importtól való valamilyen függés minden termelésre igaz. Vegyük példának a világhírű herendi porcelánmanufaktúrát, ahol kézzel festenek, de ahhoz a finom ecsethez szükséges egy speciális szőr, ami a világ másik részéről érkezik. Elmondhatjuk, hogy magyar munka van a termékben, de a porcelángyár égetőkemencéje lehet, hogy svájci.  A nagyon magyarnak számító kézműves munkához felhasznált gépek, vegyszerek, számítástechnikai háttér, nos, az mind-mind globális. Ez ugyanúgy igaz a mezőgazdaságra, élelmiszeriparra.

A globális jelleg nem azt jelenti, hogy a szóban forgó termék akkor nem is miénk, hanem azt, hogy abban mi is benne vagyunk, ám mások is. Abból szokott vita lenni, hogy amikor a termékek, különösen a késztermékek az országhatárokon átlépnek exportként, hogy a külkereskedelmen ki nyer, és ki veszít. Adam Smith réges-régen megmutatta, hogy az önkéntes csere mindegyik félnek előnyös, a fogyasztó mindenképpen nyer. Az importról egy személyes megjegyzés: az a közlés, hogy „kapható banán”, az én korosztályomnak egykor rendkívüli jelentőségű üzenet volt, mert abban a rendszerben a boltokba csak sátoros ünnepeken érkezett banán. A hallgatóim nem is értik annak rendkívüliségét, hogy bármikor lehet ma Magyarországon banánt venni. Sőt visszakérdezek: mi a legtöbb magyar élelmiszer-áruházban a banán kódja? Nos, az „1”, mert az a gyümölcs a legalapvetőbb ma, nem pedig az alma, a körte. Ez a mai világ és tudomásul kell venni, hogy az önellátás világába visszavágyódni nem lehet, nem is érdemes.

A kérdés igazából az a mezőgazdaságban ugyanúgy, mint más területen, hogy megvan-e a minőséghez, fogyasztói megelégedettséghez szükséges szakmai tudásunk, anyagi és természeti hátterünk. De ha a modern viszonyokat említjük, érdemes felidézni azt az ősi gondolatot, hogy pihentetni, ugaroltatni kell a természetet. Az erőforrások kihasználásában nem szabad elmenni a végső határokig: ez évezredes tudás, aminek igazságát most még drámaibbá teszi az, hogy a szemünk előtt gyorsul fel a klímaváltozás.

Erről még szóljunk, de előtte még egy megjegyzés a magyar mezőgazdaságról. Az köztudomású, hogy még mindig jelentős ágazat. Azt már nem mindenki tudja itthon, hogy az agrárcikkek terén kiviteli többletünk van. Amikor hallom a panaszt, hogy „ide jön a sok külföldi áru és kiszorít minket, és ez nincs így rendjén”, akkor azt mondom, hogy az import felemlegetésével csínján kell bánni. Mert ha elterjedne a világban az, hogy az, ami másé, az nekem nem kell, akkor annak nagyon keserves vége lehetne egy olyan ország számára, mint Magyarország, amelyiknek 30 éve is, miként most is kiviteli többlete van. Az élelmiszer-kínálat valóban roppant mód megnőtt. Ha bemegyünk most egy közepes méretű magyar közértbe, akkor találunk 24 fajta sajtot. Lehet, hogy a franciák szerint ez töredéke annak, ami az ők kultúrájukban van, de az én gyerekkoromban volt 3 fajta talán.

Ennyit az agrárügyek gazdasági részéről. A vidék azonban más és több, mint mezőgazdaság. És a magyar vidéken, a valamikori rurális térségekben olyan folyamatok indultak be, amelyek engem nagyon aggasztanak. Az a vándorlás, ami mindig jellemzi a társadalmakat, és teremthet új helyzeteket, szóval ez a vándormozgalom olyan szerencsétlen irányba indult nálunk az országon belül, hogy egész országrészek kezdenek kiürülni. Pontosabb a fiatalok, akik mozgékonyak, elmennek. Így mind inkább azok maradnak hátra, akik viszont nem tudják még a gyönyörű térségeket sem belakni. Laknak ott, de nem belakják. Az óriási különbség, hogy él a falu, vagy „még él” a falu. Az elnéptelenedés sem vadonatúj dolog, már az 1960-as években sokat cikkeztek róla, amikor annak idején az első falu Baranyában kiüresedett, kihalt. Én baranyai születésű vagyok, Borsodban nőttem fel, és ha e két megyét nézem, akkor bizony sóhajtozom sűrűn, mert látom bizonyos térségek lesüllyedését. Máshol viszont dinamika, lendület, új lakások, nagy házak, nagy autók. Ennyire bonyolult a mai társadalom: vannak szegénységbe süllyedtek és vegetáló térségek, míg eközben az emberek másik, és jelentős része anyagi értelemben jól él.

• VESZÉLYES A FOGYASZTÓI PAZARLÁS, AVAGY TÚLFOGYASZTÁS – A KLÍMAVÁLTOZÁS DRÁMAI SEBESSÉGE

A klímaváltozás is egy örökös aggodalomra okot adó jelenség, amely számos iparágat beszűkíthet, akár meg is szüntethet. Gazdaságpolitikailag hosszú távon mi mindent generálhat, mi várható Ön szerint?

Érdekes, hogy amikor kialakult a közgazdaságtan, amelynek a már idézett Adam Smith volt az első klasszikusa, nos az ő munkájában nem is szerepel a természeti környezet problematikája, vagy csak úgy, hogy a jó minőségű termőföld hozzájárul az értéknöveléshez. Akkor egyszerűen nem tűnt fel, hogy az akkor kibontakozó ipari folyamat – és itt még az ipari forradalom előtti időszakról beszélünk – a saját létezésével megterheli a környezetet. Amikor az 1970-es években a szakmai pályafutásomat kezdtem, akkor a „növekedés határai” gondolat már bekerült a mindennapos diskurzusba, noha a fenntartható fejlődés fogalma még nem. Attól kezdve, aki képzett közgazdász és nem szűk látókörű szakbarbár, azzal szembesül, hogy a fogyasztói igényeket kielégíteni akaró termelés önmagában is okozhat problémát, sőt a túlfogyasztás kétszeresen is veszélyes. Megnyilvánul az elhízásban, a fogyasztói lelkületben olyanoknál, akik templomba járó módon töltik idejüket a bevásárló központokban. Megjelenik különösen a nagyüzemi mezőgazdaság és ipar melléktermékeiben, a lakott és a természeti környezet szennyezésében. Mégis nagyon sokáig tartott az, amíg ez a felismerés bekerült a közgondolkodásba.

Most azért azt kell mondanom, hogy egy jól képzett közgazdász nem végezheti el úgy a mi egyetemünket, hogy ne szembesüljön a társadalmi költségek és az üzleti költségek fogalmi különbségével. Nemcsak azt tudja, hogy az üzleti kalkuláció fontos, mert anélkül nem lehetne észszerűen, hatékonyan  összerakni a kereskedelmi forgalomba kerülő sokfajta terméket, amelyek egyenként  50 vagy 100 vagy 1000 komponensből állnak, de ha egy autóra gondolok, akkor akár sok ezerből. Ám ez nem elég, mert ismernünk kellene a termék előállításának és elfogyasztásának társadalmi következményeit és hosszú távú hatásait. Az a probléma, hogy a hosszú távú hatást talán a tudósok, a gondolkodók látják először. Aztán kezdi a bőrén érezni a közember is, de nem látja mindig át az összefüggéseket. A politikus, ha jó politikus, akkor nem támogathat olyan irányzatot, ami feláldozza a jövőt.

Ez akkor is igaz, ha progresszív és akkor is, ha konzervatív a gondolkodása:, minden tisztességes ideológiában értéke kell, hogy legyen a jövőnek. Akinek gyereke, unokája van, az le is tudja fordítani a maga nyelvére. „Azt szeretném, hogy a gyerekem, az unokám is lásson még élő patakot”! A klímaváltozás drámaiságát a változás sebessége adja. Ami korábban 100 évekig tartott, az úgy néz ki, hogy most néhány évtized alatt lezajlik. Ebben áll a mi mai felelősségünk. Most már nem lehet azt tenni, hogy nem foglalkozunk vele.

Tudatában van ennek a magyar társadalom?

Ebben a vonatkozásban sem létezik egyetlen társadalom! Hétköznapi példákkal élve; van, aki kimossa a kisbaba pelenkáját, és van, aki eldobható pelenkát használ. Van, aki a játszótérre otthon főzött teát visz a kicsinek, a másik pedig PET palackosat vesz a boltban, aztán a rengeteg műanyag palackkal kezdjen valamit a folyó, a tenger. Lám, még ebben sem egyformák az emberek. A környezettudatosság is nagyon különböző szintű a társadalmon belül. Szeretném, de nem merem kimondani, hogy a fiatalok eleve környezettudatosabbak. A társadalom állapotát ezért nehéz egy mondattal leírni. Lássuk be, az emberek gyarlók. Tehát nem lehet arra számítani, hogy a tudományos érvek alapján belátják hibáikat, önként és dalolva változtatnak a szokásaikon. Miközben persze van olyan, aki a szelektív gyűjtést nagyon komolyan veszi. Mi otthon ilyenek vagyunk, a gyerekeink is így nőttek fel, és nagyon remélem, hogy amikor majd nem nézek oda, akkor is így fogják csinálni.

Ez azonban nem elég. Közgazdászként igenis hiszek abban, hogy az ármechanizmus számít. Ha beépíttetik, internalizálják az externáliát, tehát a külső károkat, ha meg kell a környezet igénybevételét fizetni, akkor a cégek technológusai, mérnökei még nagyobb elánnal törik majd a fejüket, hogy miként lehetne újrahasznosítani, kevesebb anyagot felhasználni. Ha ez nincs, akkor marad a lelkesedés, CSAK. Az pedig nem elég! Itt azért szerepe van az államnak, a szabályozásnak. És persze a kultúrának is, mert aki a környezeti problematikával soha sem találkozik és nem gondolkodik el rajta, azt nagyon nehéz lesz meggyőzni, hogy fizessen valamiért többet, és pedig nem azért, mert a többlet valakinek a profitját növeli, hanem azért, mert ez a kiadás kell ahhoz, hogy 5, 10 és 100 év múlva is legyen még erdő. Olyat is hallottam, és még lesz is ilyen reakció sűrűn, hogy „engem nem érdekel a 100 év, nem érdekel a jövő”. Ezzel pedig nem lehet mit kezdeni, legfeljebb adókba, ösztönzőkbe beépíteni a fenntarthatósági vonatkozásokat, hogy még a materialistább ember is, már csak önérdekből, ne tegyen olyat, ami az emberiség magasabb érdekét keresztezi. 

• MÚLTBÉLI GAZDASÁGI LÉPÉSEK, AMELYEK ÉRZÉKETLENNEK TŰNNEK, DE NEM AZOK!

Említette, hogy az ún. ösztönzőkben az államnak is komoly szerepe van. Magyarországon ezt kellő odafigyeléssel kezeljük, a megfelelő szemléletformálással és azzal, hogy eljuttatjuk az információkat oda, ahol arra szükség van? (természetesen az sem mindegy, hogy milyen a befogadók gondolkodása)

Erre azért nehéz válaszolni, mert látunk ilyet is, meg olyat is. Még visszamegyek a saját életpályámra, amikor ipari és kereskedelmi miniszter voltam. Éppen 30 évvel ezelőtt következett be az ismeretes taxisblokád, aminek egyik kiváltó oka volt – a sok politikai és egyéb összefüggések mellett -, hogy az energiaárakat megemelte a kormány. Ennek következtében számos környezetszennyező iparág kiszorult a termelésből, vagy kénytelen volt átalakulni, és amelyik cég nem tudott, az hamar megszűnt. A vita akkor azon volt, hogy az üzemanyag-drágulás sok-e vagy még elviselhető-e. Ugyanakkor a hatósági ár felemelése az egész ipar számára reális árszintre vitte az energiaárakat. Nem szeretném a saját dicsőségemet megemlíteni ebben a gazdaságpolitikai fordulatban, de közgazdászként el kell mondanom, hogy a magyar gazdaság környezeti megtisztításának az egyik ugrópontja az volt, hogy a termelők és a felhasználók fizessék meg a reális energiaárat, amit korábban szubvencionált a rendszer. Ugyanis a tervgazdasági korszakban a keleti termékcsere keretében a Szovjetunióból olcsóbban jött a kőolaj és olcsóbban adta a magyar állam a „Globus” konzerveket. 1990-ben áttértünk a piaci rendre és ennek részeként meg kellett fizetnünk mindent a maga árán. Rideg gazdasági érvnek tűnik az, amit mondok, de nem az. Ha szubvencionálva van az energia, az azt is jelenti, hogy aki rengeteget fűt, az pazarol: minek szigeteltessen drága pénzért.  Az ártámogatás megszűnése rákényszeríti, hogy szigeteltessen. Ösztönző nélkül is lehet óvni a természeti környezetet, ám ha az állam jó ösztönzőt is ad mellé, akkor az felgyorsítja az átállást.

Ha visszanézek, hogy 30 év alatt sikerült-e az épületeket, a lakótelepeket, a gyárakat, kórházakat szigetelni? Hát nem tudom, a kép valószínűleg vegyes. Azóta azonban történt egynéhány fordulat, benne az európai visszaintegrálódásunk, az európai gondolatban pedig erősen jelen van a környezetvédelem, erősebben, mint a volt tervgazdaságokban. A múltunk ezért egyik oka a térség különállásának. Némely magyarnak, lengyelnek, szlováknak fura, hogy a jómódúak nyugaton mennyit aggódnak a békákért, meg hogy kell-e pl. békaalagutat építeni egy autópálya alá, jól megdrágítva az építkezést. Lehet, hogy a mi térségünkben  mindebben egy posztmodern, jómódú országnak a túlzása érződik, magam azonban úgy gondolom, hogy alapvetően mégiscsak igazuk van a környezetért, a biológiai sokféleségért aggódóknak. Be kell számítani azonban a környezeti szempontok kelet-közép-európai megítélésébe a mi véges anyagi erőnket, csekélyebb jövedelmi szintünket is.

A felzárkózáshoz viszont rendelkezésre állnak uniós alapok, éppen ezért nagyon fontos, hogy az uniós forrásokat megkapjuk, és jól használjuk fel. Az, hogy jól használjuk-e, most élénk szakmai és politikai vita tárgya, én itt csak a reményemet fejezem ki. Ha visszagondolok, hogy harminc éve milyen IFA teherautók pöfögtek az ablakunk alatt, és már reggel 9 órakor krákogtunk a szmogtól, akkor – lekopogom – ez mára eltűnt. A Trabant is, ha feltűnik az utcán, inkább már turisztikai attrakció. 40 évvel ezelőtt ezekkel közlekedett, fuvarozott az ország. Összességében tehát van fejlődés.

Támogatja a „zöld közlekedést”?

Régebben is „zöld” voltam, mindig sokat gyalogoltam, és nem röstelltem felszállni a villamosra, a földalattira, sőt ma is azzal közlekedek a gyerekeimmel együtt. Van azért autóm is. Az előző egy nagyon jó dízel volt, de amikor elérte az életkora végét, akkor vettem a mostani benzinest. A bejárás ide az egyetemre, ahol most beszélgetünk, nem lenne egyszerű autóval, ám olyan jómódú ország vagyunk, hogy itt van az egyetem alatt egy földalatti metrómegálló, meg nem messze egy másik, a Kálvin téren, és a Duna túlpartján is egy a Műegyetemnél.

Nagyvárosokban, ahol sokan laknak együtt, valóban roppantmód figyelni kell arra, hogy a levegő minősége ne rontsa le az életminőséget. Ahol lehet, ott gyalogoljanak, és ha van megfizethető tömegközlekedés, netán ingyenes, akkor ezt kell választani. A közgazdász nem szívesen mondja, hogy az ingyenesség jó, de vannak rá esetek, amikor kifejezetten hasznos. Ezt még Amerikában is ismerik. Oregonban, Portland városában voltam egyetemi tanár, még az ántivilágban, az 1980-as évek végén: ott akkor vezették be, hogy a belső városmagban nem kellett jegyet lyukasztani. Megveszi az ember a blokkolós jegyet vagy a bérletet, de a belső városrészben nem volt rá szükség. A cél az volt, hogy gyorsabb legyen a közösségi közlekedés. Kiszámolták, hogy a légszennyezés kisebb, ha a közösségi járművek gyorsabban közlekednek, és nem érdemes autót használni. Tessék egy kicsit gyalogolni, felszállni a tömegközlekedésre. Büszkén mutatták a villamosukat, de mert hát én Budapestről jöttem, kacagtam, hisz nekünk azért van itt bőven villamosunk.

• A MESTERSÉGES INTELLIGENCIA, A MUNKAERŐHIÁNY, A MUNKANÉLKÜLISÉG ÉS AZ ELVÁNDORLÁS MIND-MIND AKTUÁLIS ÉS KEZELENDŐ KÉRDÉS.

A LIFTEK LEÁLLTAK VAGY NAGYON MEGNEHEZEDTEK…

Beszélgetésünk kiinduló pontja a „pandémia okozta válság” volt, éppen ezért nem lehet nem beszélni a munkanélküliségről, vagy a munkaerőhiányról. Mindkettő aktuális. Egy másik jelenség, hogy sokan távolabb keresik a boldogulásukat. Mi szükséges ahhoz, hogy aki szeretne, az itthon munkához jusson a megfelelő és minőségi életet biztosító jövedelmi háttérrel és ahhoz, hogy ha mégis külföldön vállal valaki munkát, egy idő után haza térjen és itthon kamatoztassa a tudását?

Ez a krízis nagyon izgalmas és nehezen értelmezhető folyamatokat idézett elő. Az egyik, ami el is hangzott, hogy munkaerőhiány van: keresnek a kertésztől kezdve a böllérig minden ágazatban szakembert.  Angliában óriási baj lett abból, hogy nincs kamionsofőr, nincs aki levágja az állatot, nincs szerelő, kiutálták a lengyel villanyszerelőt és most csodálkoznak, hogy nem kapnak mesterembert. Ugyanakkor van azért munkanélküliség is. Nálunk ezt az adatok néha elrejtik, vagy nem mindig jól mutatják ki, mivel sokan vannak olyanok, akik passzivitásba vonultak, egyszerűen eltűntek a munkanélküliségi statisztikákból.

A COVID megbonyolította a munkaerőpiac működését, mert amikor leálltunk másfél évvel ezelőtt, otthon kellett maradnunk, sokan akkor szembesültek azzal, hogy a korábbi életvitel a munka és a család közötti viszonyt tekintve nem volt jó. Mennyivel jobb, ha nem kell minden nap bemenni! Az ember rájön, hogy ez a 8-10 órás kötött munkavégzés nem rám van kitalálva. Sokan nem mentek vissza a munkahelyükre, nem akarják ismét vállalni a régi kötöttségeket. Ha egy vállalat ezt megérti, és akár hibrid módon, akár nagyobb időbeosztási szabadságot adva, a home office-t intézményesíti, akkor a munkavállalók egy része vissza fog menni a szakmájába. Beszélgetve a HR-esekkel azt hallom tőlük, hogy a munkavállalók első kérdése a felvételi interjún: ugye nem kell itt ülnöm egész nap? Ha a válasz: de igen, akkor nincs tovább, a fiatalember máris elmegy.

Ez egy új világ, amihez alkalmazkodni kell, különben nem talál valaki munkavállalót. Ugyanakkor nagyon nagy hiány van az ún. egyszerű munkákban is, mert szükség van rá, nem lehet helyettesíteni. Az irodai munkákat viszont fenyegeti a mesterséges intelligencia és a gépesítés, tehát most azt a furcsaságot látjuk, hogy a jól képzettekre és az életközeli, gyakorlatias munkákra is szükség van, ám a közepesen képzetteknél megeshet, hogy a munkájuk 1-2 éven belül eltűnik. Valaki vagy lefele igazodik és olyasmit kell csinálnia, amit korábban nem, vagy felfele igazodik, és olyat csinál, amit a gép még nem tud. Gondolkozó, innovatív emberekre mindig szükség lesz, és szükség lesz arra is, aki fizikailag is elvégzi azt, amit kell a mezőgazdaságban, az építőiparban és főleg az emberekkel való foglalkozásban.

Arról néhány szót, hogy elmennek-e a fiatalok külföldre. Sokan elmentek, sokan elmenőben vannak. Azt látni, hogy a magyar oktatási rendszer valahogy képtelen volt azt elérni, amit például a finn. Finnországban az iskola lényegében az ország bármelyik csücskében élő gyereknek megadja azt a tudást és szocializációt, amivel utána feljebb tud menni. Nálunk a „liftek leálltak, vagy nagyon megnehezedtek”! A tehetős családból származók pályája könnyebb, aki pedig rossz irányítószám alatt született, az bizony nehezen kerül be. Ez igaz a mi egyetemünkre is, alapvetően nagyon jó hallgatókkal dolgozunk, de ez kétértelmű dolog. A mi kiemelkedő hallgatóink pedig még jobb helyekre akarnak elmenni más országokban, és el is fognak menni. Van az embernek félelme, mert látjuk az agyelszívást. A tudás nemzetközi vándorlására persze nem lehet azt mondani, hogy baj. A tudomány ugyanis nemzetközi, a szakmai teljesítmény akkor teljesítmény, ha azt nem csak szűk körben ismerik el. A kérdés az, hogy vissza tud-e jönni a fiatal, talál-e magának értelmes munkát Az én nagylányom Londonban végzett és visszajött, tehát van példa erre is, de bizony nagyon sok volt hallgatómról tudom, hogy igazából már kétlakiak, hogyha gyerekük születik kint, az ottani lesz. Az pedig egzisztenciális döntés.

• CSAK EGÉSZSÉGES TÁRSADALOMMAL LEHET JÖVŐT ÉPÍTENI! HA A LEGKIVÁLÓBB ORVOSAINK VISSZAVONULNAK, KIK LÉPNEK A HELYÜKBE?

A SZAKMAI LELKESEDÉS SEM TART ÖRÖKKÉ, HA VALAHOVÁ, AKKOR AZ EGÉSZSÉGÜGYBE KELL/KELLENE A TŐKEINJEKCIÓ!

Érintettük a pandémia okozta krízishelyzetet, az élelmiszeripart, a klímaváltozást, az energia és- környezetipar aktuális kérdéseit és áttekintettük a munka világát is. Bármilyen ágazatról, jövőről és fennmaradásról essen szó, mindig ott lebeg az adott társadalom ereje és erőnléte, egészsége.

Mi történik ezen a területen, hogyan lesz utánpótlás az orvos és- egészségügyi társadalomban, akikre számíthatunk, különösen egy olyan időszakban, amikor nem látjuk a vírus végét?

Valóban, a magyar társadalomnak az egyik, régóta megoldatlan ügye ez. Lássuk be, hogy nem ok nélkül vezetünk olyan listákat, amelyeknek nem szabadna az élén lennie Magyarországnak: rák, elhízás, szív és- érrendszeri betegségek, vagyis életmód betegségek főként. Jó lenne, ha e téren változás lenne, de kissé szkeptikus vagyok, mert kilépve az egyetemről látok-e dohányzó fiatalt? Látok. Reggeli órákban, ha beszédeleg valaki, akkor látszik rajta, hogy végigmulatta az előző napot, napokat. Magától ez sem fog megjavulni.

Az egészségügyről; nincs mit tenni, be kell vallani, hogy a költségvetés jóval az európai átlag alatt finanszírozta hosszú-hosszú éveken keresztül. Ez a terület egyszerűen nem kapott elég pénzt. Ha pedig nem kap elég pénzt, attól még a meglévő struktúra és az emberek lelkesedése kitart egy ideig, de nem örökké. Itt nyilván gyökeres fordulatra van szükség, talán a pandémia rá is világított arra, hogy ez nem folytatható. Változtatni nagyon nehéz a krízis közepén, de azt hiszem, hogy ez az a terület, ahol, ha egy új Magyarországot elgondolunk, akkor más lesz az egészségügyi rendszer és más kell, hogy legyen az egészséghez való viszonyunk is. Mit és hogyan lehet megoldani, azon sokat kell még gondolkozni, de az életvitelt illetően a közszereplők, politikai vezetők és véleményvezetők személyes példamutatása is fontos. Továbbá az iskola is, de ismét csak szóba hozom a gazdasági ösztönzőket, az árakat. Az életbiztosítás tarifái már éreztetik, hogy ha valaki dohányzik és iszik, nem vigyáz az egészségére, akkor neki az több pénzébe kerül, ha pedig mindezt elkerüli, akkor a biztosító kedvezményt ad neki. Ezek nem lehetetlen dolgok, mert bizony nincsenek messze ide azok az országok, ahol 7-8-9 évvel tovább élnek – és egészségesen élnek tovább – az emberek. Bizony 7-8 év a különbség Lajtán túl és Lajtán innen, pláne, ha keletebbre is kitekintünk, Ukrajnára, Oroszországra. Ez egy nagyon nehéz és időigényes folyamat, de végig kell rajta menni.

A pandémia azt is megmutatta, hogy a tartós otthonlét veszedelmes. Ha valaki megkérdezi, hogy milyen munkaerő-foglalkoztatási formát gondolok megfelelőnek, akkor a hibrid megoldást mondanám: van kötődés a céghez, bemegy az ember időnként. Be is kell menni, hiszen kiteszi magát a csoport-dinamikának, szemébe néz a másiknak és kezet fog. Talán többet fogunk kezet mosni, nem kell mindenkit puszilgatni, de az emberi érintkezés szükséges.

Még egy dolog, ami fontos és most kicsit odaveszett Magyarországon: ez a lokalitás szerepe. Ha valaki azért van többet otthon, mert szabadabb a munkaköre, nem kell bemennie, akkor fontosabb lesz neki a saját otthona, környezete, kertje, a saját kis városrésze. Lényeges, hogy ott rend legyen, hogy érdemes legyen ott élni és ne kelljen bebumlizni a városba, ha nem szükséges. Legyen ott kávézó, könyvtár, minden olyasmi, ahol emberekkel találkozhatunk. Ez a hangsúlyváltozás be is indult. Lehet látni a statisztikákból, hogy már két év alatt is átrendeződött a világban a preferencia: a zsúfoltabb és zajosabb városrészekből kezdenek az emberek kifele menni. A nagy irodaépületek, ahol korábban egy egész céget elhelyeztek és ott sokezer ember méhkas módjára nyüzsgött, azok most félig üresen állnak; valószínűen nem kell ennyi épület, ha nem köteles mindenki blokkolni és ott ülnie fölöslegesen.

Fontosabb tehát a közvetlen lakóhely. Ezért egy jó polgármester fontosabb, mint az, hogy ki az államtitkár valamelyik minisztériumban. Magyarország ebben a vonatkozásban szerintem rossz utat választott az elmúlt két évben, mert centralizálták a döntéseket, és pénzeket is elvontak az önkormányzatoktól. Ennek van néha direkt politikai vonatkozása, büntetés, hogy „nem jól” szavaztak, de remélem, hogy ez a szégyenteljes dolog a jövőben már nem lesz. Él azonban széles körben az a felfogás, hogy bajban centralizálni kell az erőket. Nem! A bajban a lokalitást kell megerősíteni, mert Mariska néni is ott van, ahol van, létfontosságú, hogy eljusson orvoshoz, az orvos eljusson hozzá, meg az egészségesek, a fiatalok eljussanak – nem online – a társaikhoz. Ha visszagondolok arra, hogy mi volt a legfontosabb nekem a gimnáziumban: hát a szünetek. Nem az órák, mert – most már látjuk – azt meg lehet csinálni online, de a szünetet nem. Ezt tudják a pedagógusok is, ezért küzdenek, hogy bent tartsák a gyerekeket, amíg lehet az iskolai keretek között, vállalva egyébként a veszélyt. Reméljük, hogy a dolog majd javulni fog, az már tudatosult, hogy nagyon fontos a közösség mindenki számára.

• AZ IFJÚSÁG NEM SZERET MÁR RÉGI ÁRKOKAT TOVÁBB ÁSOGATNI

Milyen politikai és gazdasági döntésekkel lehetne előrébb jutni ahhoz, hogy jobb kedvvel ébredjünk, ne legyen ennyi társadalmi különbség és akár szakadék is egy ilyen kis országon belül? (nem világmegváltásra gondolok, hanem arra, hogy egyformán élhessenek a keleti és a nyugati határrészen is, kiegyensúlyozott anyagi biztonságban)

Ez minden nap foglalkoztat engem. Nem felmentésként mondom, de az egész világ roppant furcsa és zavaros állapotban van.

Ha valaki azt mondja nekem egyszer, hogy az Egyesült Államokban elnöknek megválasztanak valakit, aki ingatlanspekuláns, szépségversenyeket szervez, sose volt sem katona, sem köztisztviselő, majd és 70 éves korában eldönti, hogy ő szeretné az amerikai adminisztrációt vezetni… Miután bebizonyosodott, hogy nem tudja rendesen vezetni, és négy évre rá még mindig kap 70 milliós szavazatot, akkor azt mondom, hogy ilyen nincsen. A britekről el szoktuk mondani, hogy okosan, hideg fővel kiszámolják az érdekeiket, erre egyszer csak kilépnek egy nagy piacból, és most ott vergődnek a két szék közé esve. Ha ez bekövetkezhet, akkor … szóval nem akarok felmentést adni magunknak, csak megemlítem. Bizony nagyon igaz, hogy Magyarországon is kettészakad a társadalom, miként a briteknél is, ahol az EU-s bennmaradás és kilépés között 48-52% volt a szavazás aránya. Amerikában is nagyon szorosak voltak a választások. De az, hogy Magyarországon kettészakadt, vagy több részre szakadt a társadalom, ettől még egyáltalán nincs rendjén. Ez nem vihető tovább, ennek nincs jövője, nincs kifutása, tehát olyan helyzet, amiből ki kell lépni! Talán az ifjúság – amelyet én nem idealizálok – ad egy kis reményt, mert a régi árkokat nincs kedvük tovább ásogatni. Szerintem egy olyan helyzetbe jutottunk, amiről nyilvánvaló, hogy nem folytatható. Akkor tehát ne folytassuk. Ezt a felismerést meg kell a társadalomnak szülnie, próbálkoznia kell újrakezdéssel, akár kockázatokat is vállalni.

• COGITO ERGO SUM – GONDOLKODOM, TEHÁT VAGYOK

Ne járjuk a rossz és bevált – nem a jól bevált – utakat, hanem keressünk új arcokat, új gondolatokat, új formákat és utakat, és induljunk el. Amitől persze óvom magunkat: jönnek mindig, akik könnyű és egyszerű választ adnak, például hogy azért nem jutunk előbbre, mert „nyomják Krahácsot”, mert valahol a világban ellenségeink vannak… Hát én azt látom, hogy a kis népnek sem sok barátja, sem sok ellensége nincs, nem is foglalkoznak nagyon vele. Az észteket senki sem gátolta, se nem támogatta különösebben, mégis azt mondják róluk, hogy bizonyos dolgokat sokkal jobban csinálnak, mint mi. Ki lehet mutatni azt, hogy mit nem szabad csinálni, és meg kell találnunk azt, hogy mit és hogyan szükséges tenni. Ám azzal kezdődik a dolog, hogy meg kell hallgatni a másikat. Ki kell tennie az embernek magát annak, hogy megkérdezze a másikat, annak mi fontos. Szembesítse magát is azzal a kérdéssel, hogy a maga szempontja tényleg annyira fontos-e, hogy azért mindent föláldoz, még azt is, hogy a saját családjának egy részével nem beszél, mert az azt gondolja erről, hogy…Na, ezen kellene túl jutnunk. Amikor lokalitást mondtam, abban az is benne van, hogy ahol az emberek laknak, ott abban a körben kisebb a gyűlölködés. Ha valaki ismer egy szír orvost a városban, akkor nem mondja rá, hogy migráns. Aki a szegénységgel találkozik, az azt is tudja, hogy annak nagyon sok oka van, és nem biztos, hogy a lustaság van mögötte, hanem talán szerencsétlenségek sorozata. A lokalitás, a hely szelleme azért fontos, mert könnyebb úgy utálni valakit, hogy nem ismerem, csak a televízióban hallok róla.

Az Önkormányzatoknak visszaadná a jogosultságokat?

Igen, egy halom területen nem visszaállítanám, mert ami volt, az volt, hanem megteremteném a modern társadalom működőképes formáját. Ilyen az, hogy helyben gazdálkodjanak több pénzzel, mert ott jobban is látják a pénz helyét. Hogy az emberek szóljanak bele a maguk életébe, mert ha beleszólhatnak, akkor egy fokkal közelebb jutnak a kölcsönös megértéshez. Látok azért jó jeleket, abban az értelemben, hogy az a fiatal korosztály, amelyik értelmes – például az én hallgatóim korosztálya -, de a közügyek iránt nem érdeklődött, kezd kinyílni a helyi és országos közügyek iránt. Korábban elfordult a politikától, azt mondta, hogy az egy ronda dolog, mert minden politikus lop. Ami persze nem igaz. Ilyen is van, meg olyan is van. Higgyék el, hogy van becsületes politikus, a másiknak pedig azt kell mondani, hogy „BASTA” (elég volt).

2021. november 21.

Both Ildikó | televíziós újságíró és kommunikációs szakember, aki a 2,5 évtizedes film és műsorkészítés mellett vállalati kommunikációt és marketing tevékenységeket is ellát. Vezérelve, hogy a tájékoztatás csak objektív és közérthető módon történjen. Hitvallása a környezet védelme és az is, hogy segítsünk azokon, akik igazán rászorulnak, továbbá rombolás helyett építsünk úgy, hogy abból bárki profitálhasson.