A világ legidősebb fájának története

Svédországról legtöbbünknek az IKEA jut eszébe, Dalarna nevű megyéjéről talán a híres Dala-ló az, ami elsőre beugrik. Az ország közepe táján fekvő történelmi tartománynak azonban van pár őslakója, melyek már akkor is itt éltek, amikor még országok sem léteztek, sőt, Skandinávia felszíne is egészen másképp nézett ki.

Ezek az őslakók időszámításunk előtt 6-8000 évvel ezelőtt születtek. A legutóbbi jégkorszak visszahúzódása után vertek gyökeret egy kietlen fennsíkon, a helyszín neve ma Fulufjället Nemzeti Park.  A nemzeti park egészen fiatal, hiszen csak 2002-ben alapították, mit sem sejtve néhány titokzatos lakójának történelmi korokat átívelő múltjáról.

Két évvel később, 2004-ben Leif Kullman geológus professzor neje és kutyája társaságában vizsgálódott a parkban, amikor rábukkant egy fura túlélőre. A csupán öt méter magas fenyő különös alakjával hívta fel magára a figyelmet: a fenyőktől szokatlan, lapos, cserjeszerű volt alsó részének megjelenése.

Az első kormeghatározás eredményét erősen kétségbe vonta a professzor, hiszen abban a magasságban nem élhettek ilyen idős növények. Sehogy nem akart hinni a mérésnek, ezért a növényből vett mintákat Amerikába küldte, hogy ők is vizsgálják meg. Az eredmények megdöbbentőek voltak. A fenyő legidősebb (már levált, földben levő) részei 9550 évesek! Ezzel ő a világ legöregebb élő fája. Egy törékeny növény, egy lucfenyő (Picea abies). A geológiai kutatások pedig azt igazolták, hogy azért élhetett fenyves az északi fahatár fölött, mert a jégkorszak óta a hegységgel együtt megemelkedett.

A fenyő föld alatti, elpusztult részeiből vett minták eltértek ugyan korban: 375, 5660, 9000 és 9550 évesnek bizonyultak, ám genetikájuk teljesen azonos volt a talaj fölötti hajtásokéval, ami azt jelenti, hogy ugyanarról a növényegyedről beszélünk. A rendkívül zord időjárásnak kitett területen nem volt lehetősége „klasszikus” módon felnőni, mert a rövid vegetációs időszak alatt nagyon kevéssel gyarapodott évente. A mi kontinentális éghajlatunk alatt összehasonlíthatatlanul nagyobb az éves hőösszeg és a napsütéses órák száma, amely növényeink rendelkezésére áll, szemben az északi hegyvidékkel.

Ráadásul a csekély éves növekményt rendre megcsonkították a hosszúra nyúlt fagyos telek és a viharos szelek: a fenyő már többször elveszítette törzsét az évezredek során. Ám a tönkjéből kihajtó ágak legyökeresedtek, és kissé eltávolodva a központi törzstől, új hajtásokat hoztak létre. A növénytanban ezt vegetatív szaporodásnak hívják. A legyökeresedő ágak egy kolóniát hoztak létre, melynek közepéből kimagaslik a „mindössze” 600 év körüli törzs.

Tehát koloniális fáról van szó, mely bizonyos időszakonként regenerálja magát. Ez a megújulás a hosszú élettartam titka: ha a törzs újra elpusztulna, akkor valamelyik hajtás átveszi a helyét, és ismét növeszt egy törzset. A fenyő legősibb részeit a gyökérzetben találták meg, ezek azok a részek, melyet az időjárás nem tudott kikezdeni. A heves havazások egyrészt letörték a fa felső ágait, másrészt az alsókat a földhöz döngölték, betemették hóval, így védve a további időjárási viszontagságoktól. Bizonyos szervek – mint az ágak és a törzs -, ki vannak téve a pusztulási folyamatoknak, de később regenerálódnak és megújulnak.

A kormeghatározást nem lehetett hagyományos dendrokronológiával – az évgyűrűk megszámlálásával – elvégezni. Ha megfúrták volna a törzset, szinte biztos, hogy helyreállíthatatlan károkat okoztak volna a fenyőnek, s az alig 15 cm átmérőjű törzset könnyen elveszíthette volna.

A mintaelemzés során úgynevezett radiokarbonos vizsgálatot végeztek, ami egy speciális radiokémiai eljárás. A mai napig a régészet, az antropológia és egyéb földtudományi diszciplína elengedhetetlen és értékes kutatási eszköze. A radiokarbonos, vagy más néven szénizotópos vizsgálat során az állati, emberi vagy növényi szervezetben felhalmozódott szenet vizsgálják. A szénnek két stabil izotópja (C-12 és a C-13) van, valamint kis mennyiségű, radioaktív (instabil) szén-14-es izotópja, melynek felezési ideje 5730 év. (Minél több mintaanyag áll rendelkezésre, annál pontosabb az eredmény.)

Az élőlények folyamatosan szenet vesznek fel (fotoszintézissel, légzéssel, illetve táplálkozással) életük során. Amikor elpusztulnak, akkor pedig megkezdődik a bennük levő szén-14 bomlása, azaz idővel változik a szénmennyiség különböző izotópjainak aránya, és ebből az arányból tudnak következtetni a tudósok a szerves anyag korára. Némileg leegyszerűsítve a többi már matematika.

A kis famatuzsálemet néhai kutyájáról nevezte el a geológus kutató, így lett a neve Old Tjikko. A tudós szerint a nemzeti park területét egykoron összefüggő fenyves borította, s ez az elképzelés késztette arra, hogy folytassa a hasonló korú matuzsálemek utáni kutatást. És az Öreg Tjikko valóban jó társaságban múlatja a végtelen időt, hiszen nagyjából húsz hasonló korú fenyőt találtak tőle kisebb-nagyobb távolságban, ám ezek helyét már titokként őrzik.

Csak pár éve vezet ösvény a fához, sokáig nem volt kitáblázva, csak az irányt mutatták meg a park bejáratánál a kopár helyek felé. Mégsem lehet azt mondani, hogy a rekorder fácska békében éli mindennapjait. Igazi szenzációvá vált az új évezredben, nem csak kora miatt, hanem hihetetlen alkalmazkodó- és regenerálódási képessége miatt is, mellyel csak nagyon kevés növényfaj rendelkezik a Földön. A svéd-norvég határon fekvő Fulufjället Nemzeti Park évről-évre egyre több és több turistát vonz annak ellenére, hogy nem egy egyszerűen megközelíthető helyről van szó. Nemcsak botanikusok zarándokolnak el a parkba. A skandinávokon kívül is sokan szeretik a néptelen, magányos hegyeket, így az Old Tjikko látogatóinak száma ütemesen növekszik. És melyik természetbarát ne szeretné megérinteni a világ legöregebb fáját? Hát ennek már vége.

Tavaly volt szerencsém meglátogatni az Old Tjikkot. Én már nem érinthettem meg, mert vaskos fémkerítést kapott. Időben kapcsolt a nemzeti park, és elkerítette az emberektől, hiszen földjét letaposták, gyökérzetét megsértették, tűleveleit letépkedték. Sokan hazavitték volna az örökkévalóság egy darabját.

1100 méterrel a tengerszint felett, a végeláthatatlan, zuzmóval fedett kősivatagra emlékeztető fennsíkon olyan maró, jeges szél süvített, hogy képtelen voltam tizenöt percnél többet időzni a különös lény mellett. Nyár volt, augusztus vége. A csökevényes kis fácskát megállás nélkül szaggatta a szél, ágak csak az egyik oldalán nőttek. Csúcsa már hiányzott, 2022 zord telén veszítette el. Tobozokra nem futotta erejéből. 9550 év egyszerre tűnt erőtlennek és rendíthetetlennek. Megható találkozás volt. Jó lett volna kezet fogni vele.

Zelei Anna | agrármérnök, kertészmérnök, lelkes természetvédő. Támogatója ill. önkéntese a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületnek, a WWF Magyarországnak, a Greenpeace Magyarországnak és az xForest.hu-nak. A Norvég utakon, Az elveszett erdő, Ha az ERDŐ beszélni tudna című könyvek szerzője. Instagram: @anna_zelei