Rezsicsökkentés norvég módra, avagy együtt élni úgy a természettel, hogy azon mindkét fél csak nyerjen

Aki járt már Norvégia földjén, annak nem kerülhette el a figyelmét a sok színes, gyeptetős ház. Az épület méretétől, funkciójától és időszámítástól függetlenül a természet ma is aktívan szolgálja a skandináv lakosságot, illetve a lakosság is szolgálja a természetet. Többek között gyeptető formájában.

Ahogy beljebb haladunk a tengertől a szárazföld belseje felé, egyre több a fűvel fedett tető. Ha a piros faházakat fehér ablakkerettel és zöldellő tetővel díszítik, az olyan csodálatos trikolórt eredményez, ami már önmagában vizuális mámor. De nem dekorációs céllal találták ki ezt a jellegzetes házfedést; praktikumot ötvözött olcsósággal. A vidéki Skandinávia gerendaházainak túlnyomó részét gyeptető fedte, már a vikingek korától kezdve, egészen a 19. század végéig.

Kettős szerepe volt a tetőre hordott földnek; egyrészt jól hőszigetelt, télen nem engedte elszökni a meleget, nyáron pedig hűtött. Másrészt, a nehéz anyag stabilizálta a házak falait, hogy ne roskadjanak össze a téli hóréteg súlya alatt és a viharos szelek ellen is jó szolgálatot tett. Esők döngölték a földtetőt, amit a megtelepedő növényzet masszívan összefogott gyökérzetével. Olyan stabil tetőszerkezet alakult ki, amit az időjárás nem tudott kikezdeni, sőt, idővel csak erősödött. Bármikor javítható vagy alakítható volt.

A „cseréplécek” borítására kizárólag nyírfáról hántolt kérget használtak, a darabokat zsindely-szerűen, több rétegben pakolták egymásra, ami tökéletesen szigetelt a vízszivárgás ellen. A környéki legelőkről származó gyepből hordozható részeket vágtak ki, majd a nyírfakéregre fektetve vékony facsapokkal rögzítették. A ház összes eleme a természetből származott. A tradicionálisan használt nyírfakéreg egy vízhatlan, rendkívül ellenálló természetes kéregszövet, ami újraképződik a fa törzsén a következő tavasszal, azaz nem ártottak a fáknak. Ha jól felépített a tetőszerkezet, akkor legalább 25-30 éves időtartammal lehet számolni. Az már csak plusz ajándék, ha a fűben megtelepszenek a vadvirágok, és színes tetőkerteket varázsolnak az amúgy is meseszép vidékre. Elhagyott pajták tetején páfrány és vadmálna burjánzik, szerencsésebb fedelekre fák magjait sodorja a szél, idővel saját fenyőfájuk vagy nyírfájuk lesz. Ha a hajlék összeroskad, az élet újraindítja a körforgást. Így olvadtak bele az anyatermészetbe, műanyag és hulladékmentesen. Micsoda boldogság volt a Földnek!

Az új építésű gyepfedeles faházak tetejére már geofóliát tesznek, és arra erősítik rá a gyeptéglákat. A gyeptégla lehet a klasszikus termesztett gyep, vagy annak virágmaggal dúsított változata: például margaréta, vörös here vagy fehér here kerül a fűmaghoz. De láttam már tőzeggel megpakolt raschel zsákos tetőfedést is, amiben az őshonos északi flóra dominált csarabbal vagy vörös áfonyával. A gyepnek legalább 15 centiméter vastagságúnak kell lennie, ekkor tölti be optimálisan ökológiai és energetikai küldetését.

A norvég tájképhez elmaradhatatlanul hozzátartoznak a piros színű faházak. A hamisítatlan hytte, az piros hytte. Hegyekben, vízparton, kertvárosban, erdőben, mezőkön vagy sziklán, bármerre nézünk. Van aki vörösnek nevezi, van aki bordónak, esetleg meggypirosnak. Régi pajták, fészerek, raktárak szinte mind pirosak. A természetet ezer árnyalatban megfestő zöld és kék alapszínek között, itt-ott szétszórtan felbukkanó piros pöttyök látványa elgondolkodtatott, vajon hogyan alakulhatott ki ez az egységes házfestési szokás? Összebeszéltek, és ez is egy jó ízléssel kötött társadalmi megállapodás az egyéni hivalkodással szemben? Könnyebb legyen észrevenni télvíz idején a behavazott tájon? Vagy felvidítsa a szemet a fény-szűkös hónapokban? Nem egészen. Ez a vörös, történelmi vörös. Tradicionális felhasználása szintén a régmúltban kezdődött, és az ércbányászat elterjedéséhez kötődik. A jellegzetes téglavörös ércet rézbányákban fejtik, azóta is formálja az építészetet és a tájjeleget.

A rézfejtés során felhozott nyersanyagot porították, majd tőkehalmáj olajával keverték össze és festékként használták, miután kiderült, hogy mennyire jól konzerválja a faanyagot. Az élénk színű pigment elterjedése elsősorban olcsóságának volt köszönhető, mindemellett egy olyan párosítását hozta össze a kellemesnek a hasznossal, ami egy igazán melengető arculatot teremtett egész Skandinávia szerte.

A vörös festék volt a legkönnyebben előállítható, és a szegények számára megfizethető. A pirosat követte az okkersárga, legdrágább a fehér volt, mert cinkkel kellett keverni. Az, hogy ki milyen színűre festette a házát, árulkodó volt a család anyagi helyzetére, lakhelyére és foglalkozására nézve. Akadtak azért cseles gazdák, akik házuk utcafrontját fehérre, udvari részét pedig pirosra mázolták. Mára kissé kikopott az ország nagyvárosaiból a piros, tovább színesedett a skandináv világ, de vidéken még nagy úr a hagyomány, habár a halmájolajat, kevésbé büdös lenolajra lecserélték. Óvárosok kikötői házsorai, mint például Bergenben a Bryggen, vagy Trondheim régi raktárházai és a Lofoten-szigeteken elszórt rorbuk elképzelhetetlenek és sértőek lennének más színűre festve. Viszont a gazdag olajváros, Stavanger kikötője hófehér faházakkal büszkélkedhet, gyönyörűen ápoltak, semmivel sem maradnak el színes társaiktól.

 A szomszédos Svédországban, Dalarna megyében, Falun nevű településen van az a hatalmas, híres rézbánya, mely több mint ezer éven keresztül működött, és ellátta Európa nagy részét rézzel, rányomva bélyegét hosszú évszázadok házfestési szokásaira. Ma UNESCO védettség alatt áll. Norvégiában is akad rézbánya szép számmal, mind közül az eredeti állapotában megmaradt, de már nem üzemelő Røros (ejtsd: röros) a legkülönösebb.

Szerencsére ma is hódít az organikus építészet északi környezetbarátainknál, és szerte a nagyvilágban. A Scandinavian Green Roof Infrastructure Accasion nevű szervezet minden évben díjazza a legszebb zöld tetőket. Céljuk, az építészet és a természeti környezet lehető legelőnyösebb összehangolása. Északon nem rajonganak a kihívó vagy túlzottan kirívó épületekért, a legnépszerűbbek azok, amelyek a lehető legjobban illeszkednek a természeti környezetbe, és az üvegen kívül a lehető legtöbb organikus anyagot használják fel. Minél észrevehetetlenebb és természetközelibb, annál jobb. A megújuló energiaforrással való üzemeltetés pedig már alap.

A tetőzöldítés jó lehetőséget biztosít arra, hogy az ember visszaadjon egy kicsit a természettől elvett területből és jókorát csökkentsen a karbonlábnyomán. A megspórolt energián túl, a városi és vidéki biodiverzitást is támogatja, hiszen a zöld nem csak vizuális kellem, hanem rajtunk kívül másoknak is élettér: számos rovarnak, madárnak nyújt menedéket. Nem mellékesen az élő zöldfelület pozitívan befolyásolja a helyi mikroklímát, ezen keresztül pedig a globális felmelegedést is képes mérsékelni. Már csak rendszeres csapadék hiányzik a norvég gyeptetők örökkévalóságához, itthon pedig némi kormányzati példamutatás, vagy a fenntarthatóságot ösztönző állami támogatások…

Zelei Anna | agrármérnök, kertészmérnök, lelkes természetvédő. Támogatója ill. önkéntese a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületnek, a NoÁr-mozgalomnak, a WWF Magyarországnak, a Greenpeace Magyarországnak és az xForest.hu-nak. A Norvég utakon c. és az Elveszett erdő c. könyv szerzője. Instagram: @anna_zelei