A túlnépesedés mítoszáról

A túlzott leegyszerűsítések legismertebbje, mely szerint a túlnépesedés (angolul az ún. népesség-bomba) robbantja fel a Földet és jövőnket. Ez a vélekedés az 1960-70-es években terjedt el, több egyébként mértékadó és zseniális tudós is csapdájába esett, mégis máig elterjedt nézetnek számít. Az utóbbi két-három évtized demográfiai trendje és tudományos szakirodalma végleg megcáfolta a túlnépesedés, mint fenntarthatatlansági gyökérok elméletet.

A „túlnépesedés” kérdése első ránézésre jóval egyszerűbbnek látszik, mint a klímaváltozással összefüggő legtöbb komplex probléma: régen elképzelhetetlenül kevés ember élt a Földön, ma felfoghatatlanul sok, ráadásul a népesség számának növekedése néhány ezer éves időtávon gyanúsan emlékeztet egy exponenciális vagy hiperbolikus (azaz monoton és „gyorsulva növekvő”) görbére.

Ha a túlnépesedés tényét akarjuk laikusként megvizsgálni, általában beütjük egy internetes keresőprogramba. Jó eséllyel a lista elején a túlnépesedés ellen harcoló aktivista, civil szervezetek anyagait találjuk.[1] Ezek tényként kezelik, hogy a fenntarthatatlanság fő oka a túlnépesedés, s ez ellen elsősorban családtervezéssel, kevesebb gyerek vállalásával kell védekezni. A civilek nagy része ezt önkéntesen javasolja a jövőtudatos polgárok számára, de a radikálisok állami politikákat, sőt kényszereket is forszíroznak.

A népesség csökkentéséért küzdő lobby – bármennyire is nem értünk velük egyet – többnyire jószándéktól vezérelve, azaz értékorientáltan fejti ki tevékenységét. A bolygó jövőjét nézik, nem saját érdekeiket. Ezért is fontos megértenünk a fenntarthatatlanság és túlnépesedés viszonyának pontos természetét, történelmi mintáit. Ha ezt megtesszük, könnyen rájöhetünk két fontos megállapításra.

Egyfelől a gazdasági fejlődés egészen alacsony szinten növeli a népszaporulatot, de már a tisztes megélhetés szintje körül is visszafogja azt.

Ha tehát a szélsőséges nyomorból az élhető közállapotok felé fejlesztjük a legszegényebb (főleg fekete-afrikai országokat), automatikusan lecsökkennek a születésszámok.

Másfelől a gazdasági fejlődés magas szintjén a túlfogyasztás lesz a probléma, nem a túlnépesedés.

Végső soron tehát nem adható válasz arra a kérdésre, hogy hány embert képes eltartani a Föld, csak arra, hogy adott technikai színvonalon hány embert milyen fogyasztással.

Az egyszerű logika és olcsó érvelés mégis folytatódik: íme néhány grafika a legelterjedtebbekből:

Valamint a nagy megoldások, egy oldalas kis rajzos összefoglalóban:

Számomra mindig megdöbbentő az a némileg gőgös naivitás, hogy elhisszük: a világnépesség jó része annyira tudatlan és szegény, hogy se pénze fogamzásgátlásra, se nem tudja, mi az. Egy gyermek már születése előtt is jóval többe kerül, mint egy gumióvszer, szerintem ez azért elég köztudott dolog a tanulatlanabb népesség körében is.

Az aktivisták szerint tehát ha nem akarunk háborút, járványokat, ökológiai katasztrófát vagy más eseményt, csak el kell mennünk Afrika és Ázsia fejletlen vidékeire, fogamzásgátlót és óvszert osztogatni, s megtanítani a fiúkat-lányokat ezek használatára. Érdekes módon, kevés rajzos megoldáson szerepel a kevesebb autó, kevesebb divatos ruha, vagy a ritkábban lecserélt mobiltelefon. A fejlett világ tudósai, aktivistái és politikusai hajlamosak a másikra mutogatni,

mintha egy indiai vagy kameruni élethez való joga kevesebbet nyomna a latban, mint a fejlett országok polgárainak „joga” bármihez, amit megvehetnek maguknak.

Pedig egy amerikai polgár ökolábnyomából 8 kongói és 10 angolai is megélne, egy katari lakos pedig pont 21-szer annyit fogyaszt el a Föld erőforrásaiból, mint egy ruandai. Valóban az angolaiknak és a ruandaiaknak kell megtartóztatniuk magukat, nem az USA vagy Katar polgárainak? Valóban csak el kell mennünk Afrikába, elmondani ezt nekik már az iskolában? Nem lehet, hogy mondjuk fele annyit fogyasztanak az amerikaiak anélkül, hogy boldogságuk jelentősen csökkenne, kétszer annyit az angolaiak, hogy sokkal boldogabbak legyenek, s közben az utolsó helyen még mindig megszülethetne bőven minden kívánt csecsemő az utóbbi helyen? A fenti – kissé bugyutának hangzó, de azért a fenti grafikáknál jobban átgondolt – példa esetén csökkenne a Földre nehezedő nyomás, csak éppen a túlfogyasztás, s nem a túlnépesedés megzabolázásával.

A probléma már világnapot is kapott: a Népesedés Világnapját minden év július 11-én tartják meg, hogy felhívják a figyelmet a globális népesedési problémákra. Az eseményt az ENSZ Fejlesztési Programjának Kormányzótanácsa hozta létre 1989-ben. Szerencsére azóta sokat változott a helyzet, és se a Millenniumi Fejlesztési Célok, se az SDG-k közé nem került be a népesség visszaszorítása. Ezt kifogásolja is a Population Matters szervezet, aki szerint az ENSZ főtitkárt is fel kellene világosítani.

A népességnövekedés elleni propaganda töretlenül folyik, habár szerencsére csökkenő intenzitással.

Tudósok sem mentesek tőle. Érdekes azonban megfigyelni, hogy napjainkban általában ökológusok és környezetvédelmi szakemberek tartják fent még mindig a több ember = több baj elméletet, nem a demográfiával foglalkozó kutatók. Az állatnépességek ugyanis valóban nem viseltetnek belátással, a sáskáknak pl. igen nehéz lenne megmagyarázni, hogy ha mindent felzabálnak és mértéktelenül szaporodnak (sáskajárás), hamar tömeges kipusztulás elé néznek. Az állat és emberpopulációk merőben másképp működnek, előbbieknél csak a feltételek külső korlátja hat, utóbbiaknál a belátás is.

Donella és Denis Meadows, a Növekedés határait jegyző kutató házaspár igen fontosnak tartotta a személyes példamutatást. Az erdő mélyén laktak, házukat saját fájukkal fűtötték, heti egy napot fizikai munkával töltöttek, vegetáriánus étrendet követtek, saját kertjükből való organikus élelmiszert fogyasztottak. Gyereket pedig a bolygó jövője iránti felelősségből nem vállaltak. A példa nem egyedi.

Az IMF gyakran nemzetközi hitelek feltételéül szabta a szaporodás jogának korlátozását, ami igencsak kérdéses gyakorlat az ENSZ emberi jogi nyilatkozat tükrében. Szögezzük le, hogy ez egy mérhetetlenül elitista és át nem gondolt vélekedés! Miért lenne egy német, holland vagy amerikai polgárnak több joga az élethez, mint egy kínainak vagy angolainak? Mert gazdagabb országba és fejlettebb kultúrába született? Érvelhetnénk pont ellenkezőleg is; aki Európába vagy Amerikába született, az legalább 3-5-ször annyit fog elfogyasztani a Föld erőforrásaiból hosszabb életútja során, mint a fejlődő polgártárs.

De a logikáról most térjünk át a statisztikára, hiszen véleményem szerint a túlnépesedést első számú fenntarthatósági közellenségnek kikiáltó emberek elsősorban a rövid (jellemzően max. 50 évnyi) népesedési adatsorok felületes értelmezése alapján esnek a népesedés-csapdába.

A fenntarthatóság egyes prófétái a megatrendek alapján feladják a reményt, érdemes odafigyelnünk például James Lovelock borúlátó jóslatára. Eszerint a XXI. Század végére 6 milliárd ember ki fog halni, azaz kb. 500 millióan maradunk, s az északi területeken „húzzuk majd meg magunkat”. Többen határozottan-határozatlanul, 2012-re várták a világ végét (ld. 2012 c. film, avagy László Ervin: Káoszpont c. könyve).

James Lovelock 1979-ben adta közre Gaia című könyvét, ami tudományos műfaja ellenére hamarosan kultuszművé vált. A klímakutató-polihisztor itt lefektetett elmélete szerint a Föld egy nagyon kifinomult homeosztázissal bíró komplex rendszer, amely leginkább egy óriási szuper-élőlényhez hasonlít. Ez egyben azt is jelenti, hogy emberi ésszel szinte felfoghatatlan planetáris mechanizmusok gondoskodnak évmilliók óta létfeltételeinkről, többek között a légköri gázok finom egyensúlyáról (pl. a 21 százalékos oxigéntartalom néhány százalékpontos megváltozása akár felfelé, akár lefelé gyakorlatilag ellehetetlenítené a földi élet mai formáját – mégis hihetetlenül állandóak létünk fő fizikai paraméterei, a külső körülmények szélsőséges kitérései ellenére).

Lovelock ugyanakkor pont nem lép át azon a szűk határmezsgyén, amely vallásalapítóvá, de legalábbis sci-fi íróvá tenné (a szuper-élőlény teóriát például csak sugalmazza). Egész életét „független tudósként” töltötte, légkörkutatóként tanulmányozta bolygónkat, de vezető szerepet töltött be a Viking programban is (Mars, NASA). Az elsők között hívta fel a figyelmet évtizedekkel ezelőtt a szén-dioxid-kibocsátás veszélyeire, számtalan találmány fűződik nevéhez.

Az óceán-szivattyúkról és egyéb világjobbító technikai újítási terveiről, valamint optimista Gaia elméletéről ismert tudós sokkolólag hatott a világ tudományos közvéleményére, amikor – tegyük hozzá, 90. éve felé közeledve – 2006-ban az Independent brit lapban közzétette borúlátó jóslatait. Néhány cikk és interjúcím azóta: Enjoy life while you Can (Élvezzétek az életet, amíg lehet; The Guardian; 2006), The Vanishing Face of Gaia (Gaiai szertefoszló arca; Corporate Knights Magazine; 2009), végül We can’t save the Planet (Nem tudjuk megmenteni a Földet; BBC Sci Tech News, 2010).

Valóban, ha a kérdés így merül fel: jobb ma néhány túlnépesedett országban többé-kevésbé önkéntesen visszafogni a gyerekszámot, vagy elveszteni 90 év múlva minden 12 emberből 11-et, a válasz megint egyszerűnek tűnik. A részletekben azonban itt is bent lakik az ördög, például:

1. tényleg önkéntes önmegtartóztatás, vagy kormány által diktált, enyhébb formában gazdaságilag kikényszerített legdurvább korlátozása a legelemibb jogunknak, az élet birtoklásának és továbbadásának?
2. megelőzés vagy félbeszakítás? (Még a magukat legfelvilágosultabbnak tartó országok humánus jogrendszerei sem tudják megválaszolni a kérdést, miért is nem számít egy csecsemő néhány nappal-héttel a megszületése előtt embernek, avagy miért előrébb való az anya jóléthez, mint a magzat léthez való joga?)
3. Ha elfogadjuk, hogy a népesség UTÓLAG korlátozandó, ki fogja meghatározni hol és kit, s miért, mikor és hogyan? Milyen példákat láttunk a történelemben a túl nagy mennyiségű vagy túl rossznak tartott minőségű ember számának visszaszorítására, s mi erről a véleményünk?

Talán furcsának tűnik ilyen kérdések felvetése egy ilyen cikkben, ezeket hajlamosak vagyunk etikai, vallási, magánéleti problémaként kezelni. Ám ha visszatekintünk a gazdaság történetére, a népesség növekedése mindig is okként szolgált a gazdagság növekedéséhez, s növekedésük üteme meglepő állandóságot mutatott nem csak az ipari forradalom kezdetétől, hanem sok tízezer éve. A két görbe azonban 2020 körül elérte volna az asszimptótát, azaz telítődött volna (Jan Luiten van Zanden, 2003). A gazdaságtörténész szerint ez azt jelenti, hogy végképp megváltozik a növekedéshez való viszonyunk. A népesség kényes kérdése tehát további fejlődésünk szempontjából nem megkerülhető.

Jared Diamond, a tudományos bestsellerként számon tartott Összeomlás c. könyv szerzője szintén elcsúszik a túlnépesedési banánhéjon, amikor bár visszafogott, de azért érezhető lelkesedéssel ír Új-Guinea évezredes születésszabályozási gyakorlatáról. Miután közel 300 oldalon taglalta a kihalt vagy majdnem kihalt civilizációk baklövéseit a majáktól a Húsvét-szigetek patkányevésbe, majd kannibalizmusba süllyedt kultúrájáig,  A siker két útja című fejezetben leírja, hogy Új-Guinea lakosai egészen a legutóbbi időkig – közel 46 000 éven át (!) – éltek önfenntartó módon. Az állandóság és fennmaradás számos tényezőjét sorolja fel, úgymint földkímélő (mező)gazdálkodás, valami olyasmi, amit ma fenntartható erdőgazdálkodásnak nevezünk, némi tekintélytisztelettel lazított tökéletes demokrácia a faluközösségekben, stb. Diamond így ír:

„A múltban az új-guineaiak olyan jelentős változásokhoz alkalmazkodtak sikerrel, mint a pleisztocéni nagytestű állatok kihalása, a jégkorszakot követő olvadás és felmelegedés, a mezőgazdaság fejlődése, a kiterjedt erdőirtás, vulkánkitörések csapadéka, az El Niňo hatásai, az édesburgonya meghonosítása és az európaiak megérkezése. Vajon a legújabb, népességrobbanást okozó körülményekhez képesek lesznek-e alkalmazkodni?” (281. o.)

Diamond a polinéziai sikertörténetet az Új-Guineától keletre fekvő kis szigettel, Tikopiával folytatja, amelynek 4,7 négyzetkilométernyi összterülete 1200 embernek biztosít megélhetést, de a megművelhető területre vetítve a népsűrűség már 309 fő/km².

Az élelem folyamatos megszerzésén kívül a fennmaradás másik feltétele az, hogy a lélekszám hosszú távon ne növekedjen. 1928-29-ben Firth itt 1278 embert számolt össze, majd 1929 és 1952 között a növekedés évente 1,4%-ot tett ki. … A népesség szabályozásának Firth hat módszerét figyelte meg 1929-ben, plusz tudomást szerzett egy továbbiról, amit régebben gyakoroltak. … A hét hagyományos módszer legegyszerűbbike a megszakított közösülés. Egy másik az abortusz, amit a hasra gyakorolt nyomással vagy ráhelyezett forró kövekkel érnek el, nem sokkal a szülés várható időpontja előtt. Néha megölik az újszülöttet, például úgy, hogy élve eltemetik, füsttel megfojtják, vagy arcra fektetik, hogy attól fulladjon meg. … További módszer az öngyilkosság, amelynek 1929 és 1952 között 19 esetét írták le: hetet akasztással és tizenkettőt úgy, hogy elkövetője szándékosan túl messzire úszott ki a tengeren, és már nem tudott visszaúszni. Gyakoribb a „burkolt öngyilkosság”, vagyis az elindulás egy nyilvánvalóan életveszélyes hajóútra.

Végül Diamond Firth alapján leírja a végső népességszabályozó módszert, a háborút. 1600-1700 körül egy homoknyelv bezárta a sziget egyetlen tengerparti öblét, ahol így kevert édes- és sósvízű tó keletkezett, sokkal szegényebb élővilággal a korábbi lagúnáénál. A kevés élelem miatt az ott lakók megtámadták és kiirtották a szomszédos klánt, hogy annak földjét megszerezzék.

Tényleg nem lehet másképp? Valóban vissza kell süllyednünk állati, majd állat alatti szintre, először megennünk a patkányokat, majd egymást? Tényleg nem tanultunk annyit a történelemből, hogy inkább ma takarékoskodjunk a vízzel, mint holnap háborúzzunk érte? Legalább megpróbálhatnánk!

Az ember – minden hibája ellenére – képes leküzdeni ösztöneit, civilizációjának története alantas ösztönei megzabolázásának története.

De ha már az emberben sem hiszünk, sőt csökkentendő faktornak tartjuk, akkor tényleg nagyon vesztésre állnak a dolgok.

A számok fényében ma a túlnépesedési probléma megoldódásának vagyunk tanúi, ami teljesen másképp festett Malthus idejében, de még az 1970-90-es években is. Wolfang Lutz, Warren Sanderson és Sergei Scherbov: A népességnövekedés vége c. cikke 2001-ben jelent meg a Nature folyóirat hasábjain. A szerzők összegezték a népesedési előrejelzéseket, s arra jutottak, hogy a világ népessége 85% valószínűséggel még 2100 előtt eléri a csúcspontját, 60% valószínűséggel nem fogja túllépni a 10 milliárd főt, 15% esély pedig még arra is van, hogy az ezredfordulóra kevesebben leszünk, mint ma. 2001 óta jelentős mértékben csökkentek a termelékenységi ráták, az Interneten mégis majdnem mindig túlzó növekedési becslésekkel találkozunk.

Közép-Kelet Európában a helyzet kifejezetten aggasztó, a régió népessége a 2000-es 121 millióról 74 millióra csökkenhet 2100-ra. ​Ez egyben azt is jelenti, hogy ha nem következik be valamilyen váratlan pozitív fordulat pl. a visegrádi országok népesedésében, akkor bizony csak a bevándorlásból pótlódik a régió lakossága – vagy elfogy. Lehet, hogy a migránsok a kulturális és egyéb problémák ellenére mégiscsak velünk vannak?

A közbeszéd lassan, de biztosan követi a tudományos eredményeket. A fenti ábrán látható, hogy körülbelül negyedannyiszor fordul elő a túlnépesedés kifejezés a világhálón, mint 2004-ben, s egyre többet emlegetik a népességfogyást, valamint a demográfiai átalakulást. Ha a tudományos publikációkat nézzük, a túlnépesedés előfordulása nem negyedére, hanem nyolcadára csökkent az időszakban.

A demográfiai átalakulás négylépcsős modelljét Warren Thompson dolgozta ki, 1929-ben. Az 1.) iparosodás előtti szakaszt magas születés és elhalálozás jellemzi, így a népesség száma állandó vagy nagyon lassan növekvő. A 2.) iparosodás és városiasodás szakaszát némileg csökkenő, de még mindig magas születésszám jellemzi, miközben az elhalálozás drasztikusan csökken.

Az össznépesség így látványosan növekszik. A 3.) érett ipari korszakban tovább csökken a halálozás, de a születések száma is, így az össznövekedés lanyhulni kezd ugyan, de még jelentős. A 4.) posztindusztriális fázisban alacsony mind a születések, mind a halálozások száma, a népesség tehát állandósul, vagy akár csökkenni is kezd. Az össznépesség tehát hosszú távon nem exponenciális (J alakú), hanem szigmoid (S alakú) görbét mutat.

Ma már világosan látszik, hogy a világ legtöbb országa hosszú évtizedek óta nem a túlnépesedéssel, hanem a népességfogyással küzd.

Koreában, Hong Kongban és Puerto Ricoban 1,0 alatt van a termelékenységi ráta, Ukrajnában, Japánban és az EU országok jó részében nem éri el az 1,5-öt.

Termékenységi számok és trendek hat kontinens néhány jellemző országából:

Ország vagy régió	1990	2000	2013	2016	2020
Algéria	4,7	2,5	3,0	3,1	2,9
Angola	7,3	6,6	6,0	5,7	5,4
Botswana	4,5	3,3	3,0	2,9	2,8
Dél-Afrika	4,0	2,7	2,5	2,5	2,4
Egyiptomi Arab Köztársaság	4,6	3,3	3,4	3,4	3,2
Elefántcsontpart	6,6	5,9	4,9	4,8	4,5
Kenya	6,1	5,2	4,0	3,7	3,4
Kongói Demokratikus Köztársaság	6,7	6,8	6,4	6,1	5,7
Líbia	5,0	2,9	2,4	2,3	2,2
Marokkó	4,0	2,8	2,6	2,5	2,4
Szubszaharai Afrika	6,3	5,8	5,1	4,8	4,6
Afganisztán	7,5	7,5	5,4	4,8	4,2
Bhután	5,5	3,5	2,1	2,0	1,9
India	4,0	3,3	2,4	2,3	2,2
Irak	5,9	4,9	4,2	3,9	3,5
Iráni Iszlám Köztársaság	4,7	2,1	1,9	2,1	2,1
Japán	1,5	1,4	1,4	1,4	1,3
Kambodzsa	5,6	3,8	2,7	2,6	2,5
Kazahsztán	2,7	1,8	2,6	2,8	3,1
Kína	2,3	1,6	1,6	1,7	1,7
Mongólia	4,1	2,1	2,9	2,9	2,8
Szaúd-Arábia	5,9	4,0	2,7	2,4	2,2
Vietnam	3,6	2,0	2,0	2,0	2,0
Arab világ	5,2	3,8	3,4	3,3	3,1
Európa és Közép-Ázsia	2,0	1,6	1,7	1,8	1,7
Ausztrália	1,9	1,8	1,9	1,8	1,6
Indonézia	3,1	2,5	2,4	2,4	2,3
Kiribati	4,7	4,1	3,8	3,7	3,5
Kelet-Ázsia és csendes-óceáni térség	2,6	1,9	1,9	1,9	1,9
Albánia	3,0	2,2	1,7	1,7	1,6
Ausztria	1,5	1,4	1,4	1,5	1,4
Dánia	1,7	1,8	1,7	1,8	1,7
Egyesült Királyság	1,8	1,6	1,8	1,8	1,6
Franciaország	1,8	1,9	2,0	1,9	1,8
Horvátország	1,6	1,4	1,5	1,4	1,5
Lengyelország	2,1	1,4	1,3	1,4	1,4
Magyarország	1,9	1,3	1,4	1,5	1,6
Németország	1,5	1,4	1,4	1,6	1,5
Olaszország	1,3	1,3	1,4	1,3	1,2
Orosz Föderáció	1,9	1,2	1,7	1,8	1,5
Románia	1,8	1,3	1,5	1,7	1,6
Svájc	1,6	1,5	1,5	1,5	1,5
Törökország	3,1	2,5	2,1	2,1	2,0
Közép-Európa és a Baltikum	1,9	1,3	1,4	1,5	1,5
Európai Unió	1,6	1,4	1,5	1,6	1,5
Kanada	1,8	1,5	1,6	1,6	1,4
USA	2,1	2,1	1,9	1,8	1,6
Észak-Amerika	2,1	2,0	1,8	1,8	1,6
Argentína	3,0	2,5	2,3	2,3	2,2
Brazília	2,9	2,3	1,8	1,7	1,7
Kolumbia	3,1	2,6	1,9	1,8	1,8
Kuba	1,7	1,6	1,7	1,7	1,6
Honduras	5,1	4,2	2,7	2,5	2,4
Mexikó	3,5	2,7	2,3	2,2	2,1
Peru	3,9	2,8	2,4	2,3	2,2
Latin-Amerika és Karib-térség	3,3	2,6	2,1	2,1	2,0
OECD tagok	2,0	1,8	1,7	1,7	1,6
Magas jövedelmű országok	1,8	1,7	1,7	1,7	1,5
Közepes jövedelmű országok	3,4	2,7	2,4	2,4	2,3
Alacsony jövedelmű országok	6,5	6,0	5,1	4,8	4,5
Törékeny és konfliktus sújtotta területek	6,0	5,4	4,8	4,6	4,3
Súlyosan eladósodott szegény országok	6,6	6,1	5,1	4,9	4,5
Legkevésbé fejlett országok	5,9	5,2	4,3	4,1	3,9
VILÁG	3,2	2,7	2,5	2,4	2,4

Ne felejtsük, egy adott népesség állandó számához 2-2,4 közötti termékenységi ráta szükséges. Európa és Észak-Amerika egyik országa sem éri el ezt. Ázsiában is inkább kivétel, mint szabály a növekvő népességű ország. Latin-Amerika és Ausztrália valamint a csendes-óceáni térség szintén veszít népességéből, gyakorlatilag egyedül Afrikai egy részén találunk kiugróan magas szaporodási rátát, de ott is mindenütt csökkenőben.

A táblázatunkban szereplő 48 országból mindössze öt rendelkezik némileg növekvő arányszámmal, Egyiptom, Kazahsztán, Mongólia, Oroszország, Románia, és örömünkre hazánk. Magyarországon a családvédelmi programmal azonban még mindig csak 1,7 köré sikerült megnövelni a termékenységi rátát. Tanulságos szemügyre venni a táblázat végén a színes összesítő sorokat. Jól látható, hogy magas fejlettségnél (OECD), de még közepes jövedelemnél is fogy a népesség. A szegénység, eladósodottság, fejletlenség ellenben magas népszaporulatot jelent. Teljesen logikus és emberséges megoldás tehát, ha nem a népesség direkt csökkentésében gondolkodunk, hanem abban, hogy a leggazdagabbak további növekedésük helyett a legszegényebbeket segítsenek kiemelni a nyomorból. A BRIC országok ezt az utat járják, Indiában 2,2 az arányszám, a másik három feltörekvő egyikénél sem haladja meg a az 1,7-et.

De mi van „a számok könnyű világossága” mögött?

Az ökológiai válságjelenségeknél nehezebben mérhetőek a társadalmi bajok, de a szegénység problémáját láthatólag nem oldottuk meg. Naponta több mint 20.000 ember hal éhen, háromnegyed részük kisgyermek (Black et al, 2003). Az Easterlin paradoxon sokrétű bizonyítást nyert, azaz a gazdag emberek boldogságát a több pénz már nem fokozza (Kasser 2005). Ami még furcsább, a gazdag országok – néha a bevándorlás hatását is túlkompenzálva – immár állandó népességfogyásban vannak: láthatólag azoknak van a legkisebb kedve az életet továbbadni, akiknek leginkább lehetővé tennék ezt az anyagi körülményeik, akik a legnagyobb biztonságban és jómódban élnek, azaz akiknek a legnagyobb kedve kellene, hogy legyen.

Hogyan jutottunk az utóbbi öt-hat évtizedben oda, hogy sokan nem akarják a szül(et)ést, és igen elterjedt az a nézet, miszerint túl sokan vagyunk a Földön, ezért aktív vagy passzív eszközökkel csökkenteni kellene a világnépességet? Hogyan lehetséges, hogy amit áldásnak tartottunk a történelem teljes folyamán, azt ma néhányan átoknak tartják, de legalábbis felemás dolognak?

Valóban elpusztul-e „Föld anya” sok parazita gyermekétől?

És egyáltalán: tényleg mi vagyunk a vírus? Az emberellenességet a fentiek alapján mindenképpen destruktív irányzatnak tarthatjuk.

Összegyűjtöttük a világ népességének, anyagi össztermelésének és kereskedelmének adatait 1950-től napjainkig, s megdöbbentő képet kapunk. Népesség­robbanásról beszélünk, miközben az emberiség lélekszáma 2,5 milliárdról 6,8 milliárdra növekedett, ami „mindössze” 172 százalékos növekedés. A világ összes GDP-je reálértéken – hang­súlyozandó, az egyenlőtlenség kiéleződésével – 5.300 millirdról 61.781 milliárd dollárra hízott (1059 százalékos növekedés), de igazán a nemzetközi kereskedelem volumene „robbant”, 126 milliárdról 30.614 milliárd dollárra (24.100 százalékos növekedés!). David Korten nagyhatású könyve már 1996-ban előre jelezte a tendenciákat:

„1965 és 1992 között a világ megtermelt javainak a nemzetközi kereskedelemben részt vevő 9 százalék alatti aránya majdnem 19 százalékra növekedett. Általában elmondható, hogy a kereskedelem növekedési üteme közel kétszerese a gazdasági kibocsátás növekedési ütemének. 1983-tól 1990-ig a külföldi befektetések világszerte négyszer olyan gyorsan nőttek, mint a világtermelés, és háromszor olyan gyorsan, mint a világkereskedelem”. (150.o.)

Az elmúlt 60 évben tehát a népesség 2,7-szeresére, a GDP 12-szeresére, a világkereskedelem volumene pedig 243-szorosára nőtt. A népesség a legtöbb országban alapszükségletek tekintetében igen jól el tudja látni magát, a növekedés túlnyomó része a luxusfogyasztásból és a termékek felesleges szállításából ered. Ha mindezt összevetjük az ökolábnyom alakulásával, akkor világosan látszik, hogy

nem a fejlődő országokban szaporodó népesség használja el növekvő mértékben a Föld erőforrásait szükségleteinek kielégítésére, hanem a fejlett országokban lakó csökkenő népesség, határtalan igényeinek csillapítására.

Semmi sem idevágóbb Mahatma Gandhi szavainál: „A világ erőforrásai elegendőek, hogy kielégítsék mindenki szükségleteit, de nem mindenki mohóságát.”

Tóth Gergely | alternatív közgazdászként határozza meg magát. A KÖVET Egyesület egyik alapítója és főtitkára, a MATE Kaposvári Kampuszának főállású professzora. Öt gyermek édesapja, szeret(ne) sítúrázni, korábban triatlonozott. Olvasás-függő, grafomán. Fő írásműve a Gazdasággép, melyet itt mutat be 8 percben.

[1] Ilyen pl. a Population Matters, The Overpopulation Project, a PB (Population Balance), a PAI (Population Action International), a DSW (Deutsche Stiftung Weltbevölkerung), vagy az IPPF (International Planned Parenthood Federation). Magyarországon a BOCS Alapítvány fejt ki komolyabb tudatformálási munkát a környezetvédelem és családtervezés mellett, a túlnépesedés ellen.

A témához kapcsolódó cikkünk:
A Föld népessége: hogy növekszik, milyen hatással van a bolygóra?