Kijev nevét manapság sokan megismerték, sőt, már a térképen is pontosan el tudják helyezni. Azt viszont nagyon kevesen tudják, hogy Kijev azon kevés fővárosok egyike, melynek határain belül egy nemzeti park található, nevezetesen a Holosiivskyi Nemzeti Park, a kijevi erdő.
A parkot Ukrajna Környezetvédelmi Minisztériuma (igen, náluk ilyen is van!) alapította 2007-ben. A város déli részén, egy nagyrészt lombhullató erdővel borított magaslati részen terül el, 4500 hektáron. Valóságos csoda, hogy miféle biodiverzitással rendelkezik a mesterséges környezetben: az erdőssztyepp zónában, a főként bükkös-gyertyános mellett nagy kiterjedésű fenyvesek és mocsaras égerlápok is vannak. A szárazföldi és vizes élőhelyek védett területe napjainkban is jelentős kulturális és tudományos kutatások otthona. Mint a város egyik legmagasabb pontja, ideális területnek számított kolostorok és katakombák építéséhez, története tele van legendákkal és titkokkal.
Egykoron a Dnyeper folyó volt természetes keleti határa, mára a város minden oldalról bekebelezte, de ami számomra a legfontosabb volt, hogy északról a nagyszüleim utcája választotta el a közel 3 milliós metropolisztól.
Sajnos nem éltem Kijevben, de anyai nagyszüleim révén életem legszebb vakációit tölthettem ebben a csodálatos világvárosban. Reggelente úgy ébredni, hogy az ötödik emeletről kinézve a kijevi erdő látványa árad szét a horizonton – hát ahhoz kevés élmény fogható. Fényeivel, illataival, ezer színű zöldjével és végtelen nagyságával maga volt a földi paradicsom.
Több ezer fotót kellene átnéznem, több tucat nyarat kellene felidéznem, hogy a legszebbeket kiválaszthassam. Nagyapám fiatal korában napi hét kilométert gyalogolt a munkahelyére az erdőn át, úgy ismerte, mint a tenyerét. A gyaloglást élete alkonyán sem adta fel, nyugdíjazása után, amíg erejéből futotta, sokszor gyalog járt be az egyetemre előadásokat tartani. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogyha valahová elindultunk, akkor az út az erdőn keresztül vezetett. Rendszeres programunk volt az erdőjárás és a kirándulás, és ha nagyapám jó kedvében volt, márpedig sokszor volt, akkor énekelt is a rigókkal.
Akkoriban még potyastrandként „üzemelt” a nemzeti park négy tava, amit természetesen mi sem hagyhattunk ki. Ha többen összejöttünk, hazafelé megpróbáltuk körbefogni a hatalmas tölgyfák derekát, de volt, hogy ötünknek sem sikerült. Csak később tudtam meg, hogy a kijevi erdő tucatnyi, többszáz éves tölgymatuzsálem otthona. Tavasszal a hatalmas gyöngyvirágmezők, ősszel pedig a gombaszezon csábította a városi embert a szabadba.
Ahogy az már lenni szokott a városi zöldfelületekkel: lassan, de biztosan megjelent az ember, és apránként elkezdte behordani a tégláit. Először csak egy kis garázst épített az erdő szélére, aztán egy kis házat, majd nagyobbat, felépült egy újabb templom, addig-addig, amíg az egykoron kevésbé divatos városszéli kerület idővel a legpreferáltabb lett. Sorra nőttek ki az óriási lakóházak, az emeletek egyre szaporodtak, mindenki a békés, zöld panorámára vágyott. A tavak beépültek, menő strandok vagy csónakázó tavak lettek, a virágmezők összezsugorodtak, a gombák is megcsappantak. Hiába tiltakozott a lakosság, az illegális területszerzés és természetrombolás mértéke az egekbe csapott.
Mindez mellékes, mert a legszebb kilátással rendelkező lakók most nem az erdő horizontja mögé bújó naplementét nézik, hanem az éjszakai bombázások halálos villanásait látják a távolban. Ha nem szól a városi sziréna, akkor kiülhetnek a sötét erkélyekre, mert este nem tanácsos felkapcsolni a villanyt. Ha szól, azonnal rohanás a pincékbe és az óvóhelyekre. Még a Népek Barátsága emlékműhöz vezető Függetlenség tere nevű metróállomás aluljárójában is emberek alszanak esténként. (Emlékszem, gyerekkoromban ezen a környéken voltak a legjobb ajándéküzletek és az egyetlen idegen nyelvű könyvesbolt, ahová nagymamámnak mindig el kellett vinnie, hogy megvehessem a legújabb magyar nyelvű könyveket.)
Ma, a jelenlegi helyzetben nincs értelme Ukrajnában természetvédelemről beszélni, mert a háború néhol még magát a természetet is eltüntette. Most a humanizmust kell védeni minden eszközzel. Ha valaki kettős identitással születik, kinyílik számára a világ. Nem lesz jó és rossz, nem lesz fekete és fehér, csak színes lesz, igyekszik mindenki nézőpontját megérteni és nyitott lenni a világ dolgaira. De valaki mégis csak megtámadott egy független országot. Valaki mégis letörölte Bucsát és Mariupolt a föld felszínéről. Valakik mégis ártatlan civileket és gyerekeket öltek, nőket erőszakoltak meg. Nem kérdés, hogy az emberi életnél és az emberi jogoknál nem létezhet fontosabb. A kijevi erdő várhat. A béke nem.
Zelei Anna | agrármérnök, kertészmérnök, lelkes természetvédő. Támogatója ill. önkéntese a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületnek, a NoÁr-mozgalomnak, a WWF Magyarországnak, a Greenpeace Magyarországnak és az xForest.hu-nak. A Norvég utakon c. és az Elveszett erdő c. könyv szerzője. Instagram: @anna_zelei
Vélemény, hozzászólás?