Reflexió Laborczi Pál: Pénz és erkölcs 1. rész: A pénz áldás vagy átok? c. írására.
Nagyon nehéz feladat válaszolni egy ennyire átfogó és széles szakirodalmi műveltséget felvonultató vitacikkre, esszére. A közgazdászok többsége gyakorlati szakember, akit kevéssé érdekelnek az elméleti viták. Az elméleti vitákat mégis le kell folytatni, hiszen az embereket tudat alatt sokkal jobban befolyásolják az elméletek, mint azt a legtöbben gondolnák.
- Elméletekről egy magát gyakorlatiasnak tartó világban
Ma olyan kort élünk, amikor az elméletet lesajnáljuk, a gyakorlatot felmagasztaljuk. A Kurt Lewinnek tulajdonított mondás szerint azonban „nincs gyakorlatiasabb egy jó elméletnél!” (in Tolman 1996). Keynes hasonló szellemben nyilatkozik az Általános elmélet zárszavában [1935]:
„A közgazdászok és politikai bölcselők nézetei – akár igazuk van, akár tévednek – sokkal nagyobb hatásúak, mint rendszerint hisszük; valójában mindennél jobban hatnak világunk sorsára. Azok a „gyakorlati emberek”, akik menteseknek vélik magukat minden szellemi befolyás hatásától, rendszerint valamelyik rég elhunyt közgazdász rabszolgái. Magas állásokat betöltő őrültek, akik hangokat hallanak a levegőben, hajdani könyvmolyoktól kölcsönözték rögeszméik magvát. Meggyőződésem, hogy rendkívül eltúlozzák a hagyományos érdekek erejét az eszmék fokozatosan érvényesülő hatalmával szemben.
Az eszmék nem azonnal, de bizonyos idő múltával utat törnek; a közgazdaságtudomány és az állambölcselet terén ugyanis kevesen működnek olyanok, akiket huszonötödik vagy harmincadik életévük betöltése után új elméletek befolyásolnak, s ezért valószínű, hogy azok az eszmék, amelyeket közhivatalnokok és politikusok, sőt agitátorok a folyó eseményekre alkalmaznak, nem éppen a legújabbak. Előbb vagy utóbb azonban az eszmék és nem a hagyományos érdekek törnek új utakat, és vezetnek jóra vagy rosszra.” (24. fejezet, Záró megjegyzések, 383.)
A magát gyakorlatiasnak tartó világban meggyöngültek az elméleti alapok, a közgazdasági szakközépiskolákban és üzleti főiskolákon szinte alig, a közgazdaságtudományi egyetemeken érintőlegesen tanítják a közgazdaság elméletét, a makro- és mikroökonómia pl. látványos és szinte teljesen hiábavaló matematizálásba kezd már az első órán – s nagyjából itt is fejezi be az utolsón. A mélyebb érdeklődéssel nem rendelkező hallgató levonja a következtetést: a közgazdaságtan alkalmazott matematika, ám a spekulatív és bonyolult fajtából, egyetlen célja a pozitív gazdasági eredmény, s ennek maximalizálása (azaz mindenek felett való fokozása, mert a szó jelenthetne pl. erkölcsi vagy ökológiai eltartóképességet nem terhelő maximumot is.)
Az elméletek az egyes tudományokban alapvető jelentőségűek, s mivel nem fektetünk rá elég súlyt, sokan aztán veszélyes pótszerekkel töltik ki a bennük keletkező űrt: a világ magyarázatának hiányát. A tanultság és gondolkodás teljes káoszából (semmi semmivel nem függ össze, csak itt és most van) tehát könnyen átesünk az összeesküvés elméletek destruktív hatalmába (minden mindennel összefügg, s gonoszok állnak mögötte, név szerint:…).
Kihagyjuk azt az optimális állapotot, amikor megértjük, hogy sok minden sok mindennel összefügg, de a végső miértek birtokában csak Isten van, Akit a vallás sötétben tapogatódzva keres, a hit eme botorkálása mégis az egyetlen megnyugvást adhatja. Ez a megnyugvás nem zárja ki, csak elnyugtatja elménk éles zseblámpafényét. Sőt: az elme igazi fényének kapcsolóját bár a hit működteti (nem félek belevilágítani a sötét messzeségbe), azonban áramforrását a tudomány elméletei adják. De kissé elkalandoztunk a tárgytól – habár céllal.
A szerzővel tehát abszolút azonosulni tudok írásának fókuszában, világmentő vágyában, s hogy a megoldást az elfajult gazdaság környékén keresi. Ha becslést kell tennem, akkor kb. 80%-ban értek egyet véleményével. Ezen írásban először a 20% véleménykülönbséget, kritikát írom le részletesen, majd az azonosulást foglalom össze pontokban.
- Egyötöd eltérő álláspont
Az írás legnagyobb gyengesége a műfaji tisztázatlanság. A cikk ismeretterjesztő, de forráshasználata tudományos. A klasszikusok mellett ugyanakkor sok szépirodalmi utalás. Érvelése szaktekintélyek idézeteire alapoz, akiket mindkét oldalról végtelenségig lehet sorolni. A mondanivaló – a szó jó értelmében – ideologikus, a teljes írás mégis több mint 100 képletet tartalmaz. A szerző mérnök, írása makroökonómiai, miközben a közgazdászok árulásáról beszél.
Erős általánosítások is fellelhetők, pl. kb. minden közgazdász ideológus pap és áruló, minden rosszról a kamatos kamat tehet, a kapitalisták (tőkebirtokosok) mind érték nélküliek.
A világ árnyaltabb ennél. Az ökonomista gondolkodásról pl. nem csak a közgazdászok tehetnek, ennek a „vallásnak” szinte csak hívei vannak, papjai alig. Egyéni és politikai, gazdasági döntéshozóként mindig lehetünk az értékeink vagy az érdekeink őrei, miközben a modern világ az értékorientált döntéshozatalt (Weber, 1982) már lehetőségként sem említi.
Szeretném tisztázni az én jelen válaszom műfaját, amit morálökonómiai írásnak szánok. Gazdasággép c. könyvemben részletesen kifejtettem a morálökonómia és a haszonökonómia különbségeit, több mint kétszáz szerzőt besoroltam a két irányzat valamelyikébe. Ez a műfaj a jó közgazdaságtant elkülöníti a rossz ökonomizmustól, s magasabb rendűnek tartja az értékorientált irányzatot a pusztán hasznot maximalizálónál. Megengedi a vallási és egyéb magasabbrendű értékek mentén való érvelést, sőt a gazdasági teológiával egyfajta közös nevezőt igyekszik találni a nagy vallások erkölcsi tanításaiban és a modern környezetvédelmi, humánus mozgalmakban. Nem állít ugyanakkor antagonisztikus ellentétet, vagy a morálökonómiai döntések felsőbbrendűségét minden körülmény között.
Ezért nem is vagyok híve az egyszerű világmagyarázatoknak, vagy egy-egy személy, intézmény kijelölésének. Ha a bűnök, a fenntarthatatlan fejlődés fő okát keressük, óhatatlanul az ember megromlott természetéhez, az ősbűnhöz jutunk. Ez mindnyájunkat érint, ám amit elfelejtünk, hogy Teremtőnktől való eredendő jó természetünk előrébb való, mélyebb és végső soron győzedelmeskedik.
A kamatos kamatot fő okként hibáztató iskola világmagyarázó elmélet. Hazánkban ismereteim szerint nincs átfogó tábora, de német nyelvterületen komoly szerzők foglalkoznak vele. Ilyen például a Laborczi Pál által is sokat idézett Bernard Lietaer vagy Margrit Keneddy, Heinz Josef Bontrup, vagy a zseniális Der Tanz um den Gewinn c. könyvet jegyző Bernd Senf. A műfaj atyja természetesen Silvio Gesell, akinek tiszteletében megegyeznek az alternatív pénzelmélet hívei.
Én mindezeket nagyon fontos adalékoknak, sőt talán néha alapműveknek tartom, de szubjektív ízlésemnek és hitemnek ez a világmagyarázat túlzottan leegyszerűsítő, néha – s nem a fenti szerzőknél – összeesküvés elméletekbe hajló. Ilyenek pl. Drábik János írásai.
Silvio Gesell (1916, magyarul 2004) a világbéke zálogát – több más nagy politikai bölcselő tévedéséhez csatlakozva – szinte automatikusan várta az anyagi bőségtől. Mára világosan látszik, hogy az abszolút bőség csak szükséges, de nem elégséges feltétele a békének. Békében az tud másokkal élni, aki magával is békében van. Ehhez pedig a világ leggazdagabb emberének is meg kell fékeznie rendetlen anyagi vágyait, hiszen mindent ő sem tud megvenni, ráadásul a legfontosabb dolgok (egészség, valódi emberi kapcsolatok) pénzen nem megvásárolhatók.
A kapzsiság, cinizmus, mások eszköznek tekintése sok emelő erőt kaphat, ilyen intézmény a kizsákmányolás, a háború, a kamatos kamat, általában minden visszaélés a gazdasági és politikai hatalommal, ennek intézményeivel. A tévedés tehát abban áll, hogy alapvetően erkölcsi jellegű problémára (határtalan anyagi önérdekkövetés, azaz kapzsiság mint rendetlen vágy) gazdasági, ill. technikai megoldást keresünk. Silvio Gesell is a közgazdász atyák által követett, de részletesebben soha meg nem vizsgált hagyomány szerint helyesen ismerte fel az ember önérdekkövető természetét, de helytelenül nem ismerte fel annak rendetlen természetét. Ezt felszabadítani olyan, mint sárkányokkal szántatni:[1] kétségtelenül gyors, hatékony és bámulatra méltó, ám már középtávon is igencsak veszélyes.
Gesell tehát minden nemes eszméje és törekvése ellenére valódinak, egyetlen lényegesnek és egészségesnek vélte a homo oeconomicus-emberképet. Jellemző az alábbi idézet, amely ember és verseny viszonyáról szól:
„Ha tehát a munkásoknak tanárra, papra, erdészre van szükségük, és nem találnak, akkor nem marad más számunkra, mint a zsebükbe nyúlni, és olyan bért fizetni nekik, ami gyakran messze meghaladja saját munkahozadékukat. Csak így tudják az egyiket vagy a másikat arra ösztönözni, hogy a fiaikat ilyen hivatásra előkészítsék, és ennek a költségeit megfizessék. Ha a tanárok stb. kínálata még nem elegendő, akkor ismét megemelik a bért. Ha túllőnek a célon, ha a tanerők kínálata meghaladja a keresletet, akkor ismét leszállítják a bért. És így megy ez minden egyes szakmánál, amely bizonyos képzettséget követel meg.” (Gesell 2004, 66.)
Ezen okoskodás szerint tehát nem sok különbség van a vágómarha kereskedelme és a szülők gyermekeik számára való pályaválasztása között, a másik társadalmi osztályba való ugrás pedig könnyedén működik, teljesen az anyagi elvek mentén. Az ember hedonista-egoista természetét Silvio Gesell sem bizonyítja, csak axiómaként, tényként közli:
„Ha egy embernek bármilyen tárgyra szüksége van, és meg akarja szerezni, és kiderül, hogy a keresett tárgy másnak birtokában van, és másként nem lehet megszerezni, akkor rendszerint szükségesnek látja, hogy valamit felajánljon a tárgy birtokáért, annak érdekében, hogy a keresett tárgy birtokosát arra indítsa, hogy azt, amire szüksége van, átadja neki. A tárgyat tehát csere útján fogja megszerezni. … valaki egy dolgot csak azért emel fel a földről és vesz tulajdonába, mert tudja, hogy valaki mögötte jön, aki a tárgyat hasznosan fel tudja használni. És mennél sürgetőbben van szüksége a másiknak a tárgyra, a tulajdonos annál följebb fogja strófolni követelését. (i. m. 148.) … Az a körülmény, hogy ez a kihasználás kölcsönös, talán megszépíti a tényállást, de semmit sem változtat azon, hogy az embertárs szükséghelyzetének kölcsönös kihasználása – a kereskedelem minden trükkjének bevetésével folytatott kölcsönös kifosztás – képezi népgazdaságunk alapját, azt az alapot, amelyen minden áru cseréje lejátszódik; ez az a gazdasági alaptörvény, amely a termékek csereviszonyait, az áruk árait önhatalmúlag meghatározza.” (i. m. 149.)
Gesell természetes gazdasági rendje az önérdekkövetésre mint egészséges és természetes emberi motivációra épül, mindössze a rendszer igazságtalanságai korrigálandók. Véleményem szerint ez alapvető logikai ellentmondás: a hatalmasok és gazdagok miért biztosítanának egyenlő esélyeket a gyengéknek és szegényeknek, ha egyszer ők is fel vannak mentve az önzetlenség c. tantárgyból?
Silvio Gesellt ezért – szembehelyezkedve sokak véleményével, akik a spekulációba fulladt globálkapitalizmus elleni korai bajnokot látják benne – inkább haszon-, mint morálökonómusnak tartom, aki két intézményi reformtól várta a gazdasággép tökéletesítését. Szerinte Róma nem az erkölcsök romlása, hanem az arany kimerülése miatt bukott el (i.m. 230.). Az árucsere mindennek az alapja, enélkül még esküvő sincs (i.m. 216.). Az ember fő motívumának, és ezzel a gazdasági rendszer alapjának a hedonizmust tartotta, ezért a pénz természetének megváltoztatásával gondolta kivitelezhetőnek a jobb társadalmat. De még inkább tarthatjuk a marxi harmadik út képviselőjének, bár – talán a világ szerencséjére – sosem végeztek ez ügyben olyan nagyarányú, hosszú és veszélyes emberkísérletet, mint amit a majdnem megvalósult kommunizmus jelentett. Gesell 1919-ben pénzügyminiszteri széket kapott a rövid életű Bajor Tanácsköztársaságban, és mindjárt első rendeletével bevezette a szabadpénzt. Egy héttel később a forradalmat vérbe fojtották, Silvio Gesellt a bíróság elítélte, nem térhetett vissza svájci birtokára.
Időben és térben kitekintve látunk példákat a kamatmentes társadalmakra, kezdve az árucserétől a helyi pénzekig. A pénz lekerült ugyan a legutóbbi időkben az aranyalapról (leginkább J.M. Keynes javaslatára), de azért árualaphoz kötődik. Számomra egy nagy multi sokadik generációs tulajdonosa semmivel sem szolgálja meg jobban a vagyonát, mint aki pénzvagyona kamatából él. Az ókori és középkori morálfilozófusok elsősorban a munka nélkül szerzett jövedelmet tartották erkölcstelennek; érdekes lenne véleményüket hallani egy mai celebről, vagy like-vadász csúcsbloggerről, a követőkből és ezáltal reklámokból élő véleményvezérekről. Az iszlám szigorúan tiltja ma is a kamatszedést, ám egyáltalán nem látszik, hogy az ilyen alapokon nyugvó gazdaságok igazságosabbak vagy fenntarthatóbbak lennének a nyugati modellnél. Keszthelyen élve láttam, hogy a balatoni korona egyáltalán nem működött, s a soproni kékfrank sem sikertörténet. Felmerül az emberben a kérdés, hogy ha a helyi pénz tényleg ennyire tökéletes, ezt pedig több mint 100 éve tudjuk, miért nem követték többen a példát?
A kamatos kamat intézményét és a pénzt összességében igen hatékony intézménynek tartom, amivel a tűzhöz hasonlóan igen óvatosan kell bánnunk. Ám az ősbűn nem a kamatos kamat, hanem az ember megromlott természete és az ebből eredő bűn, amivel ugyan együtt kell élnünk az utolsó ítéletig. Mégis, nem győzhetjük hangsúlyozni, hogy a megromlás nem képes elhomályosítani az ember eredendően jó természetét. Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert (imago et similitudo Dei), márpedig Ő jó. Amilyennek Isten teremtett valakit, azt a sátán nem tudja felülírni, csak időlegesen eltéríteni, eltorzítani, rossz helyben és időben alkalmazni. Maga képtelen alkotni (erről igen humorosan ír Lewis, 2008).
A dolgok részben való tökéletlenségére ill. helyes használatára teológiából két kategória lehet hasznunkra a megértésben, a hét főbűn, illetve a magántulajdon társadalmi természete.
A hét főbűn a közvélekedéssel ellentétben nem a hét legsúlyosabb bűn, sőt ezek (pl. gyilkosság, árulás, bálványimádás) nem is szerepelnek köztük. A főbűnök (peccata capitalia) megnevezés nem pontos, mert valójában bűnre vezető alkalmakról (víciumokról), rossz szokásokról, bűnre való készségekről van szó. Ha a létfenntartásunkat szolgáló és Istennek is tetsző élvezetet okozó evést vagy szexualitást teljesen eltorzulva, alapfunkciójától eltérítve használjuk, akkor falánkság és bujaság lesz belőlük, de ez nem jelenti ezek teljes elvetését vagy rossznak bélyegzését.
A birtoklással hasonló a helyzet. A marxizmussal szemben a Római Katolikus Egyház társadalmi tanítása a magántulajdont nem ítéli el és véli vagy tarja megszüntetendőnek, de elismeri abszolutizálásának veszélyes voltát.
Áttekintve a zsidó irodalmat, legfőképpen a Szentírást és a Talmudot, azt találjuk, hogy valóban kevés az olyan passzus, amelyben a szegénységet magasztalják, és azt a gazdagságnál magasabb rendűnek és nemesebbnek tartják. Másrészt viszont több száz olyan passzust lehet találni, amelyekben a gazdagságot az Úr áldásának nevezik, és csak annak rossz célra történő felhasználásától és veszélyeitől intenek óva. … Ezekben sehol sem mondanak semmit a gazdagság ellen; és nem állítják, hogy az utálatos lenne az Úrnak. (Sombart 1997, idézi Sedláček 2012, 79.)
Ez az ethosz azonban messze van a javak korlátlan halmozásának mai ideáljától. (Természetszerűleg) sokkal közelebb áll a tárgyalt katolikus társadalmi tanítás vagyonértelmezéséhez. A tulajdon növekedése itt a kötelességeket nagyobb mértékben növeli, mint a jogokat. A pápák az 1891-es Rerum novarum körlevéltől kezdve a magántulajdon társadalmi természetének nevezték ezt a jelenséget, élesen elzárkózva a kommunizmus álláspontjától, amely egészében elítélte a magánvagyont.
A hét főbűnt tehát inkább negatívnak, a magántulajdont inkább pozitívnak tarthatjuk, de mindkettőt némileg veszélyesnek, ahol sok minden múlik a mértéken és a szándékon. Nehéz meghúzni a határt a létszükségleti táplálkozás, a jó élvezet és a torkosság között. Ám Isten adott nekünk lelkiismeretet, mértékletességet kell tehát gyakorolnunk, mert könnyen kiönthetjük a gyereket a fürdővízzel.
A jól működő piacok, nemzetközi szabadkereskedelem előtt sok szempontból egy kevésbé ideális világ volt, aminek rémét felidézi az ezen írás születésekor egy hónapja dúló orosz háború Ukrajna ellen, az ennek következtében fellépő emberi tragédia, környezeti katasztrófa, s nemzetközi méreteket öltő szűkösség. A szabad piacgazdaság minden hibája ellenére sok áldást is hozott, gondoljunk csak a várható élettartamra, ami 48 évről közel 70-re növekedett 1950 óta. Laborczi Pál írásában méltatlanul rövid a szabad piacgazdaság áldásainak sora, bár magam is inkább a mérsékelt antiglobalistákkal szimpatizálok, az például tagadhatatlan, hogy ahol jól működik a nemzetközi szabadkereskedelem, ott béke van.
A kamatos kamat egy intézmény, jelenség, amivel nem élhetünk vissza. Gond ott van, ahol bálvánnyá válik. De ugyanilyen alapon a vádlottak padjára ültethető az offshore (az adózás nemzetközi elkerülése), a harmadik világbeliek kizsákmányolása, stb. Mindezek ellen küzdünk, ld. pl. globális minimáladó vagy ENSZ fenntartható fejlődés célok. Az ökonomizmus hétfejű sárkányát csak lassú és sokrétű munkával lehet megszelídíteni, nem egy elegáns csapással megölni. Mert nincs hozzá erőnk, sőt esetleg mi is vele pusztulunk…
- Négyötöd egyetértés
De térjünk vissza a közös pontokhoz! A közgazdaságtan eredetileg (latin és ógörög oikonomia értelemben) a háztartás javaival való észszerű gazdálkodást jelentette, az utóbbi kb. 230 évben tudománnyá, később ideológiává és paradigmává, napjainkra pedig egyfajta kvázivallásos hitté merevedett, amelynek „szentháromsága” a növekedés-versenyképesség-hatékonyság. Ez persze elég sommás kijelentés, ezért a továbbiakban, amikor gazdaságosság-vallásról beszélek, ez alatt az ökonomizmus túlzó és abszolutizáló vonulatát értem, megkülönböztetve a keretein belül maradó tudományra alkalmazott ökonómia kifejezéstől.
John B. Cobb teljesen azonos következtetésre jut. Szerinte kimondható, hogy a XX. század népeket egyesítő nagy vallása, az ökonomizmus a gazdasági növekedésben való feltétlen hit. Ennek istene a gazdasági növekedés, legfontosabb szertartása a fogyasztás, teológusai pedig egyetemeinken tanító közgazdászok. Herman Daly kollégája azonban innen tőlünk eltérő megoldást javasol: szerinte nem a hagyományos vallásokhoz való visszatérés lenne a megoldás, hanem a gaianizmus, azaz a világ jóllétét kell a növekedés helyett az első helyre tenni (Daly-Cobb, 1989).
John B. Cobb mellett mások is megfogalmazták az ökonomizmus vallási jellegét, például Robert H. Nelson [2001]: Economics as Religion: from Samuelson to Chicago and Beyond c. könyvében. Kritikusai szemére hányják, hogy vallás és teológia fogalmai nem világosan lehatároltak. Az ökonomizmus-vallás értelmezésében inkább a középkori társadalmi vagy népi vallásossághoz hasonlít, amely ugyan áthatja a közgondolkodást, ám a kanonizált hittől eltérően nem ad egyértelmű kategóriákat. Így nem tartják bizonyítottnak Nelson állításait. Egy másik mű a témában Duncan K. Foley [2006]: Adam’s Fallacy c. könyve. A szerző ebben nagyszabású kísérletet tesz, hogy elhatárolja az élet ökonomista területeit (ahol az egyéni önzés és önérdekkövetés közjónak minősül) a társadalom más területeitől, ahol ez károsnak és erkölcstelennek számít.
Hozhatnánk még további szerzőket, akik úgy gondolták, az ökonomizmus vallásként viselkedik – s persze megidézhetnénk ezen nézetek tagadóit is. Ám ha belegondolunk, valószínűleg az ökonomizmus = vallás tétel azok közé tartozik, amit sem igazolni, sem cáfolni nem lehet. Hogy ennyi embernek eszébe jutott, az mindenesetre elgondolkodtató. A Gazdasággép c. könyv 13.1. fejezetében az ökonomimzust (avagy krematisztikát) én is kvázi-vallásként értelmeztem, görbe tükörben megfogalmazva annak fő imáit, tízparancsolatát, de leginkább szentháromságát. És az az a pont, ahol közös álláspontra jutok Laborczi Pállal: a verseny végső értékként való megfogalmazása bálványimádás, amely eltérít minket a valódi, emberi értékektől. A világnak ma elsősorban teljes békére, másodsorban pedig fenntartható és emberi fejlődésre van szüksége, nem még több pénzre. A pénznek viszont nem létével, hanem egyenetlen elosztásával van a baj, az egyenlőség természetes mértékét kialakító mechanizmusok tehát támogatandók!
Megfontolásra ajánlom tehát Laborczi Pál cikkét, a bátorítanám további vitacikkek írását!
Tóth Gergely
- Hivatkozások
Herman Daly – John B. Cobb Jr. [1989]: A krematisztikától az oikonómiáig. In: Lányi András [2000]: Természet és szabadság. Humánökológiai olvasókönyv. Osiris, Budapest. 235–240. o.
Duncan K. Foley [2006]: Adam’s Fallacy. A Guide to Economic Theology. Harvard University Press.
Silvio Gesell [1916]: Die natürliche Wirtschaftsordnung durch Freiland und Freigeld. Magánkiadás, Les Hauts Geneveys.
Silvio Gesell [2004]: A természetes gazdasági rend. Kétezeregy Kiadó.
John Maynard Keynes [1936]: The General Theory of Employment, Interest and Money. Macmillan Cambridge University Press, for Royal Economic Society.
John Maynard Keynes [1965]: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.
Clive Staples Lewis [2008]: Csűrcsavar levelei. Budapest, Harmat Kiadó.
Bernd Senf [2005]: Der Tanz um den Gewinn. Gauke, Kiel.
Charles W. Tolman [1996]: Problems of Theoretical Psychology.
Tóth Gergely [2016]: Gazdasággép – A fenntartható fejlődés közgazdaságtanának kettős története. L’Harmattan, Budapest.
Max Weber [1982]: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat, Budapest.
[1] Weöres Sándor: A vágyak idomítása (A teljesség felé, 1945).
Laborczi Pál reflexiója jelen reflexióra itt olvasható.
Tóth Gergely | alternatív közgazdászként határozza meg magát. A KÖVET Egyesület egyik alapítója és főtitkára, a MATE Kaposvári Kampuszának főállású professzora, tanszékvezető. Öt gyermek édesapja, szeret(ne) sítúrázni, korábban triatlonozott. Olvasás-függő, grafomán. Fő írásműve a Gazdasággép, melyet itt mutat be 8 percben.
Ez az írás nem feltétlenül tükrözi az xForest szerkesztőségének a véleményét. Amennyiben leírnád te is gondolataidat a témában, és szeretnéd, hogy megjelenjen az xForesten, akkor ide küldd: info@xforest.hu
Vélemény, hozzászólás?