Superfood-e még a norvég lazac?

Akárhonnan is nézzük, a halak fejedelme a lazac. Az egykoron nem mindennapi, kulináris csemegének számító norvég lazac mára az egész világot meghódította, bárki leveheti a polcról a nagyobb szupermarketekben. Azokban az időkben, amikor még hiába kerestek kőolajat a norvég partok mentén, élelmes halászoknak eszébe jutott, hogy addig, amíg megtalálják azt a kiadós olajmezőt, lazacot kellene tenyészteni.

A próba annyira jól sikerült, hogy Norvégia a világ legnagyobb lazactenyésztőjévé és exportőrévé nőtte ki magát. Manapság 150 országba exportál, amiből több milliárd korona az éves árbevétele. Legnagyobb felvevőjük az EU, illetve Japán, ahová mindössze 36 óra alatt juttatják el a frissen fogott halat.

Az 1970-es években norvég folyókból gyűjtötték be az ivarérett vadlazacot, hogy aztán mesterséges, tengeri farmjaikon szaporítsák őket tovább. A vadon élő lazac genetikája megegyezik a tenyésztett lazacéval, de takarmányozással elérték, hogy gyorsabban növekedjen és jobban ellenálljon a betegségeknek. A tenyésztett lazac húsa finom, tápláló, esszenciális zsírsavakban gazdag, nyersen is fogyasztható, egész évben kapható és rendkívül egészséges. Ám valószínű, hogy ez utóbbi jelző ma már csak a norvég vadlazacra érvényes, melynek kereskedelmi forgalma tilos a túlhalászat miatt.

Tenyésztéskor édesvízi, zárt rendszerű akvakultúrában kezdi meg pár éves életét a lazacbébi (latinul: Salmo salar, norvégul: laks, angolul: salmon). Kipréselik a halból az ikrákat, hímlazac tejével megtermékenyítik, és két éves koráig védett tavakban, nagy kádakban nevelik. Azután, hizlalásra átkerülnek a fjordokba vagy a tengerbe, ahol már sós vízben növekednek tovább, pontosan úgy, mint a természetben, hiszen az észak-atlanti vizekről érkező vadlazac szintén édesvizű folyókba jár ívni. Miután a kis halak kikerültek a lazacfarmokra, nyílt vizű, tengeri ketrecekben fognak élni, és megkezdődik a versenyfutás az idővel.

A cél az, hogy minél rövidebb idő alatt minél nagyobbra nőjenek. Mivel a lazac húsevő állat, ezért a feladat nem könnyű. A lazactakarmány szárított halhúst, azaz részben hallisztet és halolajat tartalmaz, a többi szénhidrát, vitamin és adalék, ahogyan azt a nagyüzemi húselőállítás alantas szabályai meghatározzák. Az adalékok receptje pedig titkos. Az egyik nagy kérdés az, hogy a szénhidrátban (ami leggyakrabban kukorica, búza) van-e génmódosított eredetű tápanyag, ha igen, akkor mekkora nyomot hagy a halban? És fenntartható termesztésből származik-e a haltakarmány pálmaolaj-tartalma? A jövőre nézve egyre nehezebb lehet a GMO-mentes alapanyagok beszerzése, hiszen 8 milliárd ember igénye aligha elégíthető ki kisüzemi módszerekkel.

Ami biztos, hogy nem lehet olyan gyorsan és olyan nagy mennyiségben tökéletesen egészséges halat tenyészteni, mint amilyen ütemben azt a halfarmok produkálják. A hatalmas, henger alakú, hálós szaporítóketrecekbe zsúfolódott tenyészetekben bármikor felütheti a fejét egy-egy vírusfertőzés vagy bakteriális betegség. Ezt kivédendő, vitaminkészítményekkel és antibiotikumokkal is etetik az állatokat, és a természetellenes anyagoknak egy része a tengerfenéken gyűlik össze.

Az sem árt, ha szép élénk rózsaszínű a halhús. Természetes élőhelyén a ragadozó vadlazac apró rákokkal, ivadékokkal, kis puhatestűekkel táplálkozik, ezekből nyeri a halhús rózsaszínes jellegét. A farmokon hiányoznak ezek az összetevők az étlapról, helyettük a kantaxin nevű színezőanyag használható (mint veszélytelen élelmiszer-adalék: E-161 xantofill), ami lehet ugyan természetes is, de ekkora volumenben jobban megéri mesterségesen előállítani. Kantaxinnal színezik például a gyengébb minőségű tojásokat tojó tyúktenyészetek takarmányát, és a kanáritenyésztők is tudnának mesélni arról, hogy minek köszönhető a piros színű kanárik gyönyörű, élénk tollazata. Maga az anyag kis mennyiségben nem mérgező, az a probléma a pigmenttel, hogy nem ürül ki teljesen a szervezetből, hanem felhalmozódhat a zsírban és a májban. Ekkor már veszélyes lehet.

Akárcsak a környezeti mellékhatások, amelyek helyrehozhatatlan károkat okoznak. A WHO által rendszeresen ellenőrzött, szigorú biztonsági előírások ellenére, akár milliónyi lazac is kiszabadulhat évente a tenyészetekből (például viharkárok miatt), ami veszélyezteti a szabadon élő egészséges vadlazac-populációt. Ha egy akvakultúrában nevelkedett lazac és egy vadlazac randevúzik, akkor a gyengébb genetikájú, kevésbé ellenálló, esetleg tetvekkel fertőzött, vagy beteg egyed továbbadja ezt a sok bajt, ami katasztrofális következményekkel járhat a tengerek halállományaira nézve. Sajnos gyakori az ilyen biobaleset.

Akadnak kritikusok, akik szerint egyenesen a vietnámi Mekong-delta szennyezettségéhez hasonlítanak azok a fjordok, ahol lazactenyésztés folyik. Szorgalmazták, hogy a hal kerüljön fel a gyerekek és a terhes nők tiltólistájára. A norvég lazaclobbi folyamatosan szolgáltatja a botrányokat az egészségügy és a környezetvédelem számára, miközben folyamatosan nő a kereslet. Nincs az a mennyiség, amit ne lehetne eladni. Hát, hogy ne tennének meg mindent érte!

A kapitalizmus mindenhol egyforma; előbb a nyereség, azután jöhet a környezetvédelem és az élelmezési probléma… Ha ezek után valaki a kevésbé zsíros és kevésbé élénk színű, egészségesebb vadlazacot veszi meg (ha talál), akkor a túlhalászatot támogatja. Ha pedig tenyésztettet enne, akkor ki tudja, hogy jót tesz-e a saját szervezetének és a környezetnek. Mindazonáltal, a környezetszennyezés globális mértéke az óceánokat sem kíméli, sőt. Omega-3 ide vagy oda, az öko-bio-geo-őrület eljutott arra a pontra, hogy már mindenki belezavarodott. Érvek és ellenérvek hibátlanul kidolgozva, pofonok, bírságok leosztva, ennek ellenére a helyes megoldás – mint az élet oly sok területén – a mértékletesség lesz.

Összehasonlításképpen: 1 kg-nyi norvég lazac élősúly növekedéshez körülbelül 1,2 kg takarmány szükséges. A sertéshús előállítása során ez a mutató eléri a 3 kg-ot, a marhahús pedig a 8 kg-ot. Azaz, a környezetterhelés a lazactenyésztésnél a legalacsonyabb, vagyis az állati fehérje előállításának leghatékonyabb módja.

Még egy furcsaság a lazacvilágból: a lazacos szusi nem japán találmány. Tradicionális, magára valamit is adó japán étterem nem szolgál fel nyers, piros színű lazacot semmilyen formában. A japánok nem kedvelték ezt a halfajt, mert az ő vizeikben nem volt jellemző a piros húsú lazac. Az, hogy mégis ennyire népszerűvé vált világszerte, az a norvégok kitartó és meggyőző marketingjének tudható be. Addig bizonygatták, hogy milyen finom és egészséges a norvég lazac, amíg mindannyian elhittük.

(Források: seafood.no, laksefakta.no, salmon.fromnorway.com)

Zelei Anna | agrármérnök, kertészmérnök, lelkes természetvédő. Támogatója ill. önkéntese a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületnek, a NoÁr-mozgalomnak, a WWF Magyarországnak, a Greenpeace Magyarországnak és az xForest.hu-nak. A Norvég utakon c. és az Elveszett erdő c. könyv szerzője. Instagram: @anna_zelei