Miért tabu? - A krízishelyzet tinédzserként

A Kettőspont színházban látott ’Válasz a válságra’ című előadás inspirált a cikk megírására. Akárcsak a műsor, én sem egy bevált receptet kínálok, szimplán egy másik nézőpontot: a tinédzserekét, akik hiába a legfiatalabb felelős nemzedék, mégis nekik kéne feléleszteni ezt a kókadozó világot. Mind tanácstalanok vagyunk. Miért nem nyújt valaki segítő kezet, és vezet minket, ad nekünk pontos célt? Megpróbálom kifejteni ennek okát, hogy dühünket enyhítsem, és ezzel egyetemben szeretném mindannyiunk haragját motivációvá konvertálni.

Úgy gondolom, mint grafikusnak tanuló fiatal, elengedhetetlen, hogy tájékozódjak a világ történéseiről. Legyen szó egy csomagolás megtervezéséről, vagy egy címlap gondos kigondolásáról és szerkesztéséről, mindig közvetítek valamit. Szeretem kihasználni, hogy vizuálisan kommunikálunk egymással, képek és koncepciók formájában, ami azt jelenti, hogy finom átfedésekkel akár több információt tudok átadni, mint azt a befogadó gondolná. Lehet, a színek ragadják meg a vásárló tekintetét, mégis a formákból összeálló kép is hatni fog rá tudatalatt. Bár olykor konkrétabb eszközöket választok, hogy közöljem a véleményem, lányként, barátként, jelenleg pedig egy kétségekkel küzdő 16 éves gyerekként.

Nem egyedül a klímaváltozásról beszélek vagy az inflációról, hanem a lehetetlen társadalmi elvárásokról, a láthatatlan káros befolyásokról, illetve a mértéktelen fogyasztásról és pazarlásról is. Még ha el is ismerik az emberek, hogy muszáj lépnünk, mielőtt visszafordíthatatlan következmények sora zúdul a nyakunkba, általában a tény megállapítása után szemrebbenés nélkül visszatérnek a régi kerékvágásba, anélkül, hogy bármin is változtatnának. Mégsem hibáztatom őket ezért, hiszen gyakran én is kételkedem, és szívesebben kihátrálnék, mint hogy szembenézzek az egyértelművel: a mi és szüleink generációjának kezében van a végső döntés és mindenkinek kötelessége kivennie a részét. Azonban, hogy megértsük, mégis miért alszik ki azonnal az elszántság lángja, mielőtt az valós tüzet szítana, meg kell vizsgálnunk, a többséget mi tartja vissza.

Van, aki azt vallja „válság volt és lesz is”. – Ami természetesen így van és valóban egyfajta megújulást hoznak az ilyen szituációk, de mi van, ha ez olyan mértékű, amit nem élünk túl? Éreznünk kell a nyomást, mert ha már valóban terhessé válik, lehet, már semmit sem tehetünk.

Van, aki úgy véli, hogy „fontosabb, hogy mindenki úgy éljen, ahogy akar, élvezze az életet, amíg van rá lehetőség. — Ez való igaz, jó lenne úgy élni, ahogy akarunk, de egy lényeges buktató miatt ezt képtelenség megvalósítani: nem egyedül lakjuk a Földet, folyamatos kölcsönhatásban állunk az embertársainkkal. Ha én elvárom, hogy legyen rám figyelemmel mindenki a környezetemben, nekem ugyanezt kell tennem, hiszen így igazságos. Úgy hiszem, a legjobb, ha elsősorban a saját életünkben törekszünk a rendre és az egyensúlyra, illetve a szórakozásra, de sosem téveszthetjük szem elől, hogy ha pazarolunk, elzárkózunk az új információk elől és egy összességében negatív példát mutatunk, azzal befolyásoljuk még az idegeneket is. Ebben az esetben a tömeges láncreakció másik oldalával találkozunk.

Ráadásul mindezek mellett számtalan kétely alkotja a cselekvésképtelenség fojtogató együttesét, amik közül a leggyakrabban a következők merülnek fel:

Majd más megteszi a kellő lépéseket.

Én nem vagyok elég nagy ember ehhez.

Mi van, ha értelmetlen az igyekezetem és meddőségbe torkollik?

Ha elismerjük a problémát, valódibb lesz, mint addig?

Megfigyelhetünk egy sablont: legfőképp a bizonytalanság, pontosabban szólva a félelem mozgatja a szálakat. Megbénít minket és meggátol abban, hogy bármit is lépjünk. Így védekező-mechanizmus gyanánt a szőnyeg alá söpörve kelesztjük egyre nagyobbra a veszélyt, míg az bekebelez minket. Azonban, hogy ennek esélyét csökkentsem, a fent említett kétségekre rácáfolnék.

Elsősorban a szembeötlő jellemzőre: a kétkedésre az egyénben. Lehet, hogy egy fecske nem csinál nyarat, azonban összefogva mi alkotjuk a nagy egészet. Ahogyan a hibáink is összeadódnak, szintén úgy tudjuk őket visszafordítani. Ha mi változtatunk, azzal elindul egy láncfolyamat, ami idővel gyökeret ver másokban is. A tömeg erejét temérdek cikk taglalja, bár általában csak a negatív hatásait számba véve. Valójában, ahogyan csoportban könnyebb valakit meggondolatlan lépésekre rávenni, ugyanúgy egyszerűbb meggyőzni őt arról is, hogy értelmesen cselekedjen. Ha akárcsak néhány hasonló elvvel bíró ember összegyűlik és megvitatja a véleményét, azok már felerősödnek, mert minden résztvevő a másik gondolatmenetét reflektálja. Mikor pedig bevonnak valakit, aki nem feltétlenül érez úgy, mint ők, sokkal könnyebb beszélni vele, mint önálló személyként.

Másodsorban a halvány, de felismerhető felelősséghárításra térnék rá, amely egyszerű módja annak, hogy az aggodalom terhét átruházzuk másra. Ezt kiválthatja a már felvetett önbizalomhiány, vagy – bár ezt jóval nehezebb beismerni – az ember egyszerűen szeretné kivonni magát egy kényes szituációból. Mint már említettem, érthető reakció, főleg, hogy olyan károkat kell helyrehozni, amiket nem is mi okoztunk. Mégis, ha előrelátóak vagyunk, be kell ismernünk, hogy csakis a közreműködésünkkel növelhetjük annak az esélyét, hogy sikert érünk el.

Legutoljára pedig a hosszútáv – esetenként szándékos – ignorálására koncentrálnék. Huzamosabb idő elteltével, ha továbbra is ölbe tett kézzel ülünk, valóban minket is elérnek mindazok, amiktől most még csak rettegünk, és titokzatos mumusként emlegetjük. Azonban most még képesek vagyunk helyrehozni bizonyos károkat, amiket okoztunk. Talán úgy érezhetjük, ha felfigyelünk valamire, többé nem futhatunk előle, mindig követni fog minket annak gondolata. Azzal viszont nagyobb kárt okozunk, ha folyamatosan tiltakozunk a probléma jelenléte ellen.

Úgy gondolom, most, ha nem is tisztábban, de újabb szemszögből tekintve a helyzetünkre, feltehetőleg kapkodni kezd az ember, lehetőségek után kutatva. A felismerést mindig a heves motiváció követi, de nem engedhetem el úgy az olvasókat, hogy ugyanolyan hibába essenek, mint ahogy szinte eddig minden alkalommal. Higgadtan kell lépni, előre tervezni, teljesíthető, reális célokat kitűzni a valós előrelépésekért.

Foglaljuk hát össze, mit tehetünk, hogy fejlődést érjünk el, bármilyen pozícióban is állunk? Erre a három fő lépésre kell koncentrálnunk, amelyeket bármely helyzetben, ami aggasztó, és cselekvést kívánt, alkalmazni lehet:

1; Tájékozódás, minél több információnak utánanézni és átszűrni – Átlagemberként is rengeteg lehetőségünk van, és legtöbbször ezeknek kihasználása csak egy szilárd elhatározást követel meg, amit fokozatosan egyre könnyebb lesz betartani. Nyilván akármiről legyen szó, nem menekülhetünk legalább egy kisebb mértékű hamis befolyásoltságtól, amely visszatarthat minket, mégis ha kialakítunk egy alapvető szűrőt, fejlődhetünk, és nem csak lencsén keresztül fogjuk érzékelni a valóságot. Én például kutatom a független újságokat, amelyek digitálisan is elérhetők bárki számára. Nyilvánvalóan a keresett válaszokon is múlik, hogy hazai, vagy külföldi cikkeket keresek, de szerencsére nem vagyunk elszigetelve teljesen.

2; Önreflexió, célkitűzés – Mit akarok pontosan elérni, most, hogy új információk állnak a rendelkezésemre? Én milyen szinten vagyok részese az adott problémának? Ha ezeket megválaszoljuk, tovább tisztul a kép a kívánt jövőről. Ezek letisztázása nélkül azonban bele se fogjunk olyasmibe, amit nem egyedül magunkért, hanem mindenki életéért teszünk. Nekem segített, hogy a barátaimmal együtt foglalkozhatok ezzel a kérdéskörrel, és az csak még színesebbé teszi az élményt, ha nem egyeznek a nézeteink. Hiszen egy vita nem feltétlenül a többi fél meggyőzésén alapul, hanem a véleménycserén. Igenis merjük magunkat olyanokkal körülvenni, akik nem mindent szemlélnek úgy, mint mi, mert csak így fejlődhetünk.

3; Kapcsolatépítés, több szemszöget, embert megismerni -Minél nagyobb a látó- és az ismeretségi körünk, annál tágabb határokon belül mozoghatunk, többet tehetünk. Fontos, hogy különböző nézőpontokat ismerjünk meg, mert csak azokat mérlegelve tudunk saját, beható véleményt alkotni bármilyen fennálló problémáról. Habár új társaságokban eleinte szorongok, ha másért nem, tapasztalatszerzés céljából is megérte elmennem különböző rendezvényekre, egészen különböző személyekkel. Folyamatosan követem, hol adódik olyan lehetőség, ami kulturálisan és emberileg is építő jellegű. De akár csak egy hosszabb beszélgetés a tanáraimmal, vagy az iskolatársaimmal is hozzátesz valamit a személyemhez.

Nem lehetetlen felvenni a harcot a nehézségekkel, mert ha részletekre bontjuk azokat, már átláthatóbbá válnak. Idővel beépülnek a most még kényszeres önmegtartóztatások, unalmas elmélkedések, és ha a terhet nem is veszik le vállainkról ezek a habitusok, de magabiztosabban hozzuk meg életünkben a döntéseinket, amelyek nagyobb eséllyel vonnak maguk után gyümölcsöző változást.

Linkek