Klímaszorongás – vagy inkább klímagyász?

Mindent megteszel az ökológiai lábnyomod csökkentése érdekében, aktívan teszel a környezet védelméért, kapcsolódsz a természethez, esetleg az aktivizmus útjára léptél, kipróbáltad az összes klímaszorongás csökkentésére javasolt tippet, azonban a szorongás továbbra is nehezíti az életedet – előfordulhat, hogy azért, mert valójában gyászolsz, még ha nem is így nevezed. Néhány gondolat arról, hogy hogyan ismerheted fel a klímagyászt és mi az, ami tényleg segíthet.

A klímaváltozás mind gyakrabban érzékelhető jelei egyre nagyobb hatással vannak a mentális egészségünkre, jóllétünkre, nemzetközi és magyar felmérések egyaránt azt mutatják, hogy főleg a fiatalok körében rendkívül magas azok aránya, akik kisebb-nagyobb mértékben klímaszorongónak vallják magukat. Habár a klímaszorongás nem újkeletű jelenség (a hivatkozott tanulmány 2011-ben jelent meg), a rohamos terjedés következtében az elmúlt években került jobban a figyelem középpontjába.

2019 óta rendszeresen jelennek meg cikkek, amelyekben neves szakemberek egyrészt megnyugtatják a klímaszorongással küzdőket, hogy az aggodalmuk jogos, a klímaszorongás nem betegség (például itt), másrészt – a kutatások haladásával – egyre részletesebb magyarázatok érhetők el, illetve ezek a cikkek mindig javasolnak érzelmi és cselekvési megküzdési stratégiákat (például itt vagy itt), amelyek általában beválnak a szorongásos tünetek enyhítésére.

Ehhez képest a klímaszorongók száma folyamatosan nő, és paradox módon pont azok körében a legerősebb, akik szinte már kényszeresen követik az útmutatásokat: a leginkább környezettudatosan élők és az aktivisták között. Ahhoz, hogy megértsük, az esetek nagy részében miért nem segítenek a rendszeresen javasolt érzelmi és cselekvési megküzdési stratégiák,

próbáljuk meg máshonnan megközelíteni a problémát, nevezhetnénk ezt veszteségkezelési megküzdési stratégiának, röviden gyászmunkának.

A helyzet nagyon hasonló ahhoz, amit a világjárvány elején éltünk meg, ahol a szorongás ugyancsak alapérzéssé vált, amelynek hátterében szintén egy fel nem ismert gyászfolyamat állt.

A gyász a legtömörebb definíció szerint a veszteségre adott válaszreakció – reakció, azaz nem döntés kérdése, hogy egy veszteség hatására gyászolunk-e vagy sem, legfeljebb az, hogy megéljük-e a gyászt vagy nem foglalkozunk vele. Amikor egy szerettünk meghal, egyértelmű, hogy gyászolunk, azonban másfajta veszteségek is kiváltanak gyászreakciókat (szakítás, munkahely elvesztése, költözés – bármi, amit veszteségként élünk meg).

A klímaszorongásról ma már sok szó esik, hiszen egyre többen érintettek, és az öko- és klímapszichológia intenzíven foglalkozik a témával (nemzetközi szinten a Climate Psychology Allience, Magyarországon az Ökopszichológiai Intézet, illetve az ELTE PPK-n elindult a szakemberek képzése is). Kevésbé ismert azonban, hogy a klímaszorongás és a klímagyász kéz a kézben járnak: egy 2020-ban publikált, 5 éves finn interdiszciplináris kutatás arra a következtetésre jutott, hogy

az elmúlt években rohamosan terjedő klímaszorongás hátterében sok esetben valójában egy fel nem ismert gyászfolyamat húzódik meg, és ez a klímagyász jelenik meg klímaszorongás formájában.

Hogyan ismerhető fel a klímagyász?

Éreztél már valaha

• mély szomorúságot, kétségbeesést a klímaváltozással járó környezeti katasztrófák (például erdőtüzek, az ott elpusztuló természeti értékek és állatok, a Nagy Korallzátony pusztulása, fajok tömeges kihalása, élőhelyek elpusztítása miatt)?
• elkeseredést a zöld felületek, erdők, madarak, méhek, pillangók eltűnése, patakok, folyók kiszáradása, a régi, kedves helyek beépítése, megváltozása miatt?
• haragot, tehetetlenséget, frusztrációt a globális nagyvállalatok, politikusok, vagy akár a szomszéd, esetleg a családod, ismerőseid nemtörődöm viselkedése miatt (a vécére is dzsippel jár, esőben is megy az automata öntözőrendszere)?
• bűntudatot azért, mert nem tudsz nem ártani, mert része vagy egy rendszernek, ahonnan nem lehet kilépni és ami elpusztítja a környezetet?
• remény és reménytelenség váltakozását, mintha egy hullámvasúton ülnél?

Szorult már össze a torkod amiatt, ami valószínűleg még el fog veszni, hogy a jövő, amit a magadnak vagy a gyermekeidnek elképzelték egyre kevésbé tűnik elérhetőnek?

Ha a fenti kérdések többségére igennel válaszoltál, akkor nagy valószínűséggel Te is gyászolsz,

hiszen számodra fontos dolgokat veszítettél el és fájdalmas a gondolat, hogy mi az, ami még el fog veszni. Sokan küzdenek a jövőkép elvesztésével és egyfajta identitásvesztéssel is: megváltozik az értékrend, ami tegnap fontosnak és normálisnak tűnt, az hirtelen megkérdőjeleződik. Veszteségként élheted meg a családi és baráti kapcsolatok megrendülését is, ha a környezeted „klímahisztinek” minősíti azt, amit átélsz, vagy egyszerűen csak túlérzékenynek tart. A klímagyász az el nem ismert, ún. illegális gyászok közé tartozik, vagyis a környezet nem érti, bagatellizálja vagy kifejezetten rosszallja a gyászt, elvitatja az érzések jogosságát, így a gyászolók többnyire magukra maradnak, elszigetelődnek, holott a gyász mindig is közösségi tapasztalat volt.

Egy speciális gyászfolyamat

A klímagyász egy rendkívül bonyolult gyászfolyamat, amelynek több rétege van, hiszen a veszteségek is több szinten jelennek meg. A természeti környezet pusztulása, az élhető jövőbe vetett hit elvesztése mindannyiunk közös vesztesége, amire a válasz egy kollektív gyász. Emellett megjelenik a személyes veszteségek miatti egyéni gyász, és felszakadhatnak régi sebek, felszínre kerülhetnek rég eltemetett családi tragédiák, fájdalmas emlékek háborúról, az otthon vagy családtagok elvesztéséről (transzgenerációs örökség). A már bekövetkezett veszteségek miatti gyászfolyamat mellett jelen van a várható veszteségek miatti anticipációs vagy előgyász is (hasonló ahhoz, amit a haldoklók és a környezetük élnek át).

A haláleset miatti veszteségeket kísérik járulékos veszteségek, mint például a jövőkép, az álmok elvesztése, ami a jelen esetben az egyik fő veszteség – mindaz, amiért eddig dolgoztunk, amit elképzeltünk, hirtelen értelmetlennek tűnik, és ez bénítóan hathat. Mindenki másképp gyászol, mindenki máshol tart a saját folyamatában. Már maga a felismerés, hogy itt egy gyászfolyamatról van szó, egy közösség megtalálása, ahol meg tudjuk osztani az érzéseket, hihetetlenül sokat segít.

Értsük meg, mi zajlik bennünk

Fontos, hogy értsük, mi történik bennünk és másokban, mert a gyász univerzális emberi tapasztalat, és bár ezer arca van, beazonosíthatók közös vonások, amelyek az emberi pszichéből fakadnak. Mivel a klímagyász is egyfajta gyász, vannak modellek, amelyek segítségünkre lehetnek ebben. A modellekkel mindig az a baj, hogy általános jellemzőket próbálnak megragadni,

holott az első alapszabály, amit ma már nem nagyon vitatnak, hogy minden gyász egyedi, még egyazon gyászoló esetén is.

A gyász „szakaszai”

A legismertebb (és leginkább félreértett) modell Elisabeth Kübler-Ross nevéhez fűzödik, aki 5 szakaszt vagy fázist különböztetett meg: tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás. Ez a modell eredetileg a haldoklóknál megfigyelt anticipációs gyász fázisait írja le, amelyek nem egymást követő egyszeri állapotok, hanem hullámzanak. A modell semmiképp nem valami „előírásként” készült, inkább azokat az érzéseket próbálja rendszerbe foglalni, amelyek sok embernél megjelennek, amikor előgyászt élnek meg, és így egyfajta kapaszkodót ad annak beazonosításához, hogy pillanatnyilag hol tartunk. Ez azért is fontos, mert ha meg tudjuk nevezni magát az állapotot, a kezelésére is tudunk választani egy megküzdési stratégiát, ami kéznél van, amikor éppen nehézben vagyunk. Ezzel valamilyen szinten vissza tudjuk szerezni a kontrollt és sokkal kevésbé érezzük magunkat kiszolgáltatottnak.

A modellt pár éve David Kessler, Kübler-Ross tanítványa és szerzőtársa kiegészítette egy 6. szakasszal, amelynek lényege az értelem megtalálása, vagyis hogyan tudunk értelmet adni a mindennapoknak a veszteség integrálása után. Ez a modell egy egyszerű keretrendszert ad a gyászra jellemző érzések beazonosításához. A szakaszoknál nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ezek nem lineáris sorrendben követik egymást, nem elég egyszer s mindenkorra kipipálni – ha jön egy trigger, valami aktiválja a gyászt, akkor akár naponta többször is lefuthatnak, az összes, vagy csak néhány.

Tagadás

A tagadás nem feltétlenül rossz, ez az egyik legfontosabb énvédő mechanizmusunk, vagyis megóv attól, hogy valami, amit nem tudunk beemelni, komoly pszichés károsodásokat okozzon – sokszor odáig eljutunk, hogy tényeket nem tagadunk, azonban az ezzel kapcsolatos érzéseket elfojtjuk, nem adunk nekik teret, mert elviselhetetlennek tűnnek. Az elfojtás, ami általában úgy nyilvánul meg, hogy eltereljük a figyelmünket, ilyen szempontból egy teljesen legitim megküzdési stratégia. Ilyenkor feltörhetnek a „valaki majd megoldja” gondolatok, kereshetünk biztató jeleket, vagy egyszerűen csak dönthetünk úgy, hogy most inkább olyasmit csinálunk, ami leköti a gondolatainkat.

Harag

Az első érzés, amit meg szoktunk engedni magunknak a harag: haragudhatunk a nagyvállalatokra, a politikusokra, embertársainkra, akik hedonista életet élnek és nem foglalkoznak a problémával, azokra, akik tagadásban vannak, fiatalok az idősebb generációkra, de haragudhatunk magunkra is, amiért nem láttuk előre, amiért részei vagyunk a problémának, amiért nem tudunk kilépni a rendszerből. Jó tudni, hogy a gyászfolyamatban a harag általában két olyan érzést fed el, amit még kevésbé szeretünk érezni, mint a haragot: ezek a félelem és a fájdalom – habitustól függően a másokra vagy önmagunkra irányuló haragot könnyebb megélni, ráadásul sokkal több energiát hordoz, ami segít abban, hogy cselekedjünk, tegyünk valamit, ami viszont segít a tehetetlenség érzésének leküzdésében.

Alkudozás

Az alkudozás fázisában apránként barátkozunk meg a veszteséggel, mondhatni, hogy billegünk a tagadás és az elfogadás között. Ilyenkor tipikusak a „mi lett volna, ha” és „bárcsak” kezdetű mondatok, a bűntudat, illetve a szégyen. Az alkudozás fázisára jellemző leginkább a „ha mindannyian összefogunk és megtesszük, amit kell, akkor megállíthatjuk a folyamatokat” típusú gondolkodás – ez ugyancsak támogatja átmenetileg a cselekvést, azonban olyan előfeltételezések kapcsolódnak hozzá, ahol szinte borítékolható a csalódás, hiszen ilyenkor abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy nemcsak a cselekedeteinket, hanem azok eredményét is képesek vagyunk uralni, holott az, hogy elérjük-e a kívánt eredményt, számos egyéb tényezőtől függ, amire nincs ráhatásunk.

Depresszió

Ez a csalódás sokszor vezet át a következő fázisba, a depresszióba, amit talán szerencsésebb lenne egy mély szomorúságnak vagy apátiának, reménytelenségnek nevezni. Nagyon fontos, hogy ezeket az átmeneti mélypontokat elkülönítsük a klinikai értelemben vett depressziótól és figyeljünk a környezetünkben élőkre is. Ha kétségeink vannak, bátran kérjük ki szakember véleményét, de legalább próbáljuk megosztani a nehéz érzéseket olyasvalakivel, aki képes pusztán meghallgatni, nem ad tanácsot, nem bagatellizálja a problémánkat.

Elfogadás

Az elfogadás eleinte sokszor inkább beletörődés, és ez sem egy egyszeri aktus, hanem inkább egy folyamat. Vannak könnyebben elfogadható veszteségek, amelyek sokkal inkább az életünk igény- vagy megszokás oldalát érintik, és némi gondolkodás után rájöhetünk, hogy annyira nem is fontos, el tudjuk engedni, felfedezzük, hogy ettől még élet az élet. Vannak, amelyek komolyabb kihívást jelentenek és többször vissza kell térni hozzájuk, és vannak, amelyek elfogadhatatlanok maradnak. Ettől függetlenül ebben a szakaszban érnek be a belső átalakulások, apró lépésekkel elkezdünk alkalmazkodni az új helyzethez és minél mélyebb volt a veszteségélmény, az identitásvesztés, annál valószínűbb, hogy elkezd kialakulni egy új identitás, amely stabilitást ad a megváltozott körülmények között.

Így több körben, lassan integráljuk a veszteséget, nem túllépünk rajta, hanem beépítjük az életünkbe

és eljutunk oda, hogy újratervezzük az életünket, megkeressük azt, ami a veszteség után értelmet ad a mindennapoknak.

Ez a folyamat általában érvényes bármilyen gyászra, nemcsak a klímagyászra. A normál gyászfolyamat időbeli alakulására nincsenek szigorú szabályok, inkább kultúránkra jellemző, mint a gyászfolyamatra, hogy a fél-egy éven túli intenzív gyászt már rendellenességnek tekintik. Kessler szerint az első pár hét vagy akár fél év tekinthető a sokk időszakának, ezután tipikusan a második év végéig tart a korai gyász időszaka, majd ezt követi az érett gyász – elismervén azt, hogy vannak veszteségek, amelyeket lehetetlen feldolgozni, azonban meg tudunk tanulni együtt élni velük, vagyis az, hogy gyászolunk, nem jelenti azt, hogy közben ne lehetnénk nyitottak az élet örömeire.

Mi segíthet, ha gyászolunk?

Most, hogy talán egy kicsit jobban értjük magát a folyamatot, nézzük, mi az, ami segíthet.
Kessler, aki közel négy évtizedes munkássága során több ezer gyászolóval dolgozott, hat olyan területet azonosít, amelyek szinte minden gyászolónál figyelmet igényelnek:

1. A gyásznak tanú kell – ha egy gyászoló látja saját fájdalmát tükröződni egy másik ember szemében, azzal a veszteség valós lesz, a fájdalom normális, és ezzel elviselhetőbb. Illegális gyászok esetén különösen sokat segít, ha valaki megerősíti, hogy az érzéseink jogosak.
2. Az érzések kifejezése – ha megnevezzük, amilyen árnyaltan csak lehet, már tudjuk, hogy mivel van dolgunk, valószínűleg vannak bevált módszerek, amelyekkel korábban már eredményesen kezeltük ezeket.
3. A bűntudat terhének feloldása – a bűntudat újra és újra előkerül, mert egy veszteség esetén természetes, hogy azt kívánjuk, bárcsak másként tettünk volna valamit, ami megakadályozta volna a veszteséget. A klímagyász esetében a bűntudat főként az életmódunk tekintetében jelenhet meg – sokat segít, annak elfogadása, hogy nem tudunk a rendszertől függetlenül élni, viszont a rendszer által biztosított erőforrásokkal igenis képesek vagyunk csökkenteni a károkat.
4. A régi sebek gyógyítása – egy új veszteség mindig felszínre hozza a régi, még gyógyításra váró sebeket, feldolgozatlan veszteségeket, nemcsak a saját életünkből, hanem a család életéből is (a traumák is öröklődnek). Sok aha-élményt jelenthet, ha felismerjük, a mostani érzéseink kapcsolódnak korábbi veszteségélményekhez, illetve a családi traumákhoz (ne feledjük, két világháborút is átélt generáció leszármazottai vagyunk, és nekik nem voltak eszközeik a traumamunkához – nekünk vannak).
5. A fájdalom és a szeretet integrálása – annak felismerése, hogy a gyász és az örömöket is nyújtó élet elfér egymás mellett. A gyász egy beszűkült lelki állapot, ahol a veszteségek miatti fájdalom minden mást elfedhet, ha van egy veszteséglistánk, ha látjuk, hogy mi az, ami elveszett (és/vagy el fog veszni), könnyebben látjuk azt is, hogy mi az, ami megmaradt, és ez spontán módon a hála érzésével tölthet el (szemben a „légy hálás” felszólítással, ami sokszor frusztráló lehet).
6. Az élet értelmének megtalálása a veszteség után – elsősorban olyan értékek felfedezése, amelyekért érdemes dolgozni, élni, itt és most, függetlenül attól, hogy annak, amit teszünk, mi lesz az eredménye.

Ezek az általánosan megfogalmazott igények segíthetnek abban, hogy egyáltalán elinduljunk valamerre, közösséget találjunk (ilyen például a nemzetközi Deep Adaptation közösség, amelynek elég népes Facebook csoportja működik Magyarországon is), és szükség esetén segítséget kérjünk, ha elakadnánk az úton.

A klímaszorongás kezelésére ajánlott érzelmi és cselekvési megküzdési stratégiák, tippek (mint például azok, amelyek a klímaszorongásról szóló cikkben is olvashatók) gyakorlatilag a környezettudatos életet, a természethez való visszatérést célozzák, és ez mind jó és fontos, ezek a tevékenységek ugyanúgy beépíthetők (sőt, beépítendők) a hétköznapokba a veszteségfeldolgozás közben/után, azonban nem helyettesítik azt.

A veszteségek tudatosítása, a kapcsolódó érzésekkel végzett belső munka – a tapasztalatok alapján – növeli a rezilienciát, és önmagában is jelentősen csökkenti a klímaszorongást, kezelhetővé teszi a hangulatingadozásokat, és végül, de nem utolsósorban egy olyan mentális stabilitást adhat, amire a helyzet romlása esetén is nyugodtan támaszkodhatunk.

Csapó Krisztina | gyászkísérő, online mentálhigiénés tanácsadó szakember, Deep Adaptation guide & facilitator. 2019 óta támogat klímaszorongókat, klímagyászolókat a Mélyalkalmazkodás szellemében, egyéni és csoportos formában, szakemberek számára létrehozott egy klímagyász műhelyt, amelynek témája a veszteségkezelés fókuszú megküzdési stratégia és a mentális adaptáció. Napkelte-függő, rajong a méhecskékért és a pillangókért.