Kevés növényfaj mondhatja magát olyan sikeres világhódítónak mint a mirigyes bálványfa. Törzsfejlődése során kivételes genetikára tett szert, ami biztosítja szaporodását és túlélését kevésbé kedvező körülmények között is – az őshonos növényfajok rovására. A globális felmelegedés és a világméretű faültetési akciók idején akár örülhetnénk is egy ellenálló, gyorsan növő fafajnak, ám ez a fa haszon helyett rendkívüli veszélyeket hozott számunkra. Agresszív, inváziós és kiirthatatlan – ezek a jelzők jutnak róla először eszébe egy természetvédőnek. Ismerjük meg a fajt, hogy senki ne ültesse kertjébe, vagy akinél megtelepedett, az felkészülhessen a következményekre.
A mirigyes bálványfa (Ailanthus altissima) nem őshonos Magyarországon, sőt, Európában sem az. Oly sok dísz- és kultúrnövénnyel együtt Délkelet-Ázsiából, Kínából került az öreg kontinensre, ma már az Antarktisz kivételével minden földrészen megtelepedett, természetesen emberi tevékenység által. Hazánkba is dísznövényként érkezhetett az 1800-as évek elején, azóta térhódítása töretlen, annak ellenére, hogy semmi haszna nincs. A fája nem tartós, az ipar számára értéktelen, legfeljebb gyújtósnak jó. Leveleit egyetlen haszonállat sem eszi meg nálunk, sőt, Európában sem kártevője, sem kórokozója nem ismert, azaz nincs természetes ellensége. Egyetlen tulajdonságát lehet pozitívumként értékelni, ez pedig a szennyezett városi levegő tűrése, illetve virágzáskor és terméséréskor van némi díszítő értéke.
A bálványfa az egész országban elterjedt, az Alföldtől a hegyvidékig mindenhol megtaláljuk, legyen az művelt mezőgazdasági terület vagy parlagon hagyott föld. Legnagyobb tömegben vonalas létesítmények (közút, vasút) mentén telepszik meg, de a városi infrastruktúrát sem kíméli, még falrepedésekben is gyökeret tud ereszteni. Talajban nem válogat, a legtöbb fás növénytársulásban képes tömegesen elszaporodni, ezért hívja a szakma idegenhonos özönnövénynek. Kíméletlen tulajdonságainak köszönhetően a legveszélyesebb inváziós növények egyike. Ahol megtelepszik, onnan rendkívül nehéz kiirtani. Gazdaságilag és ökológiailag is súlyos károkat okoz értékes növénykultúrákban, illetve a természetvédelmi területek flórájában.
Fontos, hogy ne keverjük össze a fiatalon kissé hasonló habitusú ecetfával (Rhus typhina). Tévesen a bálványfát is ecetfának nevezik néha, de nézzük, hogy milyen morfológiai jellemzőkkel rendelkezik a mirigyes bálványfa. Sokkal magasabb az ecetfánál: kifejletten 20-25 méteresre is megnő, egyenes törzsű, kérge sima, idősebb korban hosszanti, sekély, szürke hálózatos repedésekkel. Levelei szárnyasan összetettek, akár egy méteresre is megnőhetnek, tojásdad alakú, hegyes, ép szélű levélkéi vállán mirigyszerű duzzanatok fordulnak elő, ezekből származik a kellemetlen szaga. Az egész növény finoman szőrözött. Vesszői világosbarnák, szivacsos belűek, törékenyek. Évi 3 métert is képes nőni. Őszi lombszíneződése messze elmarad a valódi ecetfáétól.
Veszélyességét az alábbi tulajdonságainak köszönheti:
– Rendkívül gyorsan szaporodik magról és sarjakról. Egyedei már 5-6 éves korukban magtermővé válnak, a fa átlagos, 40-50 éves élettartama alatt évi 10 millió magot is teremhet! Ősszel érő, hosszában csavarodott szerkezetű lependék terméseinek segítségével teljes szélcsendben is el tudnak távolodni az anyafától, ahol majd újabb kolóniákat képeznek. Nem gond, ha a magok elfekszenek, mert a csírázóképességük évek múltán is kiemelkedő.
– Leveleit és fiatal ágait kellemetlen szagú mirigyszőrök borítják, fája, kérge keserű, ami segít neki a kártevőkkel szembeni ellenállásban. Betegségei nem ismertek.
– Erős gyökérzete legyezőszerűen szerteágazik a talajban, ezekkel agresszívan sarjad. Gyökereiben sok tápanyagot tárol, ezzel biztosítva gyors regenerálódását és nagy növekedési erélyét.
– Bomló lombja allelopátiás hatású, ami azt jelenti, hogy levelei olyan vegyületeket tartalmaznak, melyek a talajba jutva meggátolják más növények fotoszintézisét és egyéb élettani folyamatait, azaz kiirtja maga körül a konkurenciát. A nagy mennyiségű avar nitrogénnel dúsítja a talajt, így lecsökken környezetében a növényfajok száma, főként a nitrogénkedvelők élnek meg mellette, mint a ragadós galaj, a csalán és a bodza.
– Irtása nagyon nehéz, mert szakértelmet, kitartást és nagy energiabefektetést kíván. Mechanikusan és vegyszeresen is irtandó, de mindkét módszert ismételni kell, mert nem valószínű, hogy egyszeri alkalommal megfelelő eredményt kapunk. A növényi maradványok és annak vegyületei még évekig kifejtik hatásukat. Sőt, a mechanikai irtással akár ellentétes irányba is befolyásolhatjuk a bálványfa terjedését, mert a gyökerek megsértésével sarjképzésre ösztönözzük a növényt, állománya megerősödhet, tehát elengedhetetlen, hogy újra kivágjuk vagy kihúzgáljuk a feltörő hajtásokat. A legbiztosabb eljárás komplikált és sziszifuszi munka, ugyanis a bálványfa szárait egyenként kell gyomirtó szerrel bekenni, illetve beinjektálni a szárakba a megfelelő kemikáliát, és legalább 3 évig ajánlatos ezt a folyamatot megismételni a fertőzött területen.
Túlzás nélkül állítható, hogy a legveszélyesebb fásszárú özönfajok egyike, hiszen azzal, hogy benépesít és mérgez, jelentősen átalakítja az őshonos növénytakarót. Erdészetek és nemzeti parkok – területnagyságtól függően – tízmilliós nagyságrendben költenek irtására. És ha egy területet sikerült megtisztítani a bálványfától, akkor sem lehetnek biztosak benne, hogy ott már soha többé nem jelenik meg, hiszen a faj terjedése az emberi hatások miatt ma is rohamléptekben halad: sajnos nem irtják megfelelően a magtermő egyedeket a közterületeken ráadásul a mostani csapadékos időjárás is kedvez a terjedésének azzal, hogy a magok az anyafától távol eső helyekre is eljutnak pl. sáros autókerekekre tapadva. Az erdőkben, városokban, külterületen vagy magánkertekben álló idős példányok állandósult szaporítóanyag-források, melyek magjaikkal folyamatosan tovább csökkentik őshonos növényzetünk túlélési esélyeit.
Az ökológiai egyensúly felbomlása napjainkban egyre több oldalról szorongatja az emberiséget, ezért is lényeges, hogy minden érintett vegye ki a részét a rendkívüli vitalitással rendelkező bálványfa terjedésének megfékezésében. A globális felmelegedés mérséklésében kulcsszerepet játszó, az amúgy is problémákkal és elvárásokkal küszködő erdészetekre óriási terheket ró a bálványfa-mentesítés. Ezért sem szabadna hagyni az erdők oda-vissza fertőződését. A kiskertes gazdálkodóktól kezdve, az önkormányzatokon keresztül az állami- illetve magánerdészet tulajdonosokig bezárólag mindenkinek elengedhetetlen lenne felelősen eljárni környezetünk egészséges fenntartásáért. Az sem ártana, ha az állam betiltaná telepítését és kötelezővé tenné az irtását, mint ahogyan a parlagfűét is. Azokon a területeken, ahol a felelős szervek tudatosan odafigyelnek a bálványfa-mentes környezetre, ott jóval kevesebbet kell költeni védekezésre. A mirigyes bálványfa szélesebb körben való megismerése hozzájárul a megoldások hatékonyságához, és komoly eredményeket lehetne elérni a fafaj önkéntes alapokon történő visszaszorításában. A tájékoztatás, az ökológiai szemléletre való figyelemfelhívás és a társadalom bevonása, ezáltal a probléma közös ügyünkké tétele- tehát fontos feladat!
Cikkem megírását Vig Tamás természetvédelmi mérnök (MATE) „A mirigyes bálványfa (Ailanthus altissima) elterjedésének jellemzése a Dél-Börzsöny területén” című diplomamunkája segítette. A diplomamunka kivonata az Erdészeti Lapok CLVIII. évf. 4. számában olvasható.
Zelei Anna | agrármérnök, kertészmérnök, lelkes természetvédő. Támogatója ill. önkéntese a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületnek, a NoÁr-mozgalomnak, a WWF Magyarországnak, a Greenpeace Magyarországnak és az xForest.hu-nak. A Norvég utakon c. és Az elveszett erdő c. könyv szerzője. Instagram: @anna_zelei
Nagyon fontos téma, köszi, hogy foglalkoztok vele!