Beszéljünk zöldségeket! 1.rész – Mi fán terem a Zöldalma? (Fán terem egyáltalán?)

Mi fán terem a Zöldalma? (Fán terem egyáltalán?)

Dalma ráérősen kapirgálta a kezében lévő botocskával a földet. – „Édesany, nézd, lerajzolom ide Pillét.” – Édesanya szeretett volna letérni az útról, a fák és bokrok közé, ahol a vadjácintok kéklettek. Pár napja nyíltak ki, szőnyegként tarkították az aljnövényzetet. De Dalmával csak nagyon lassan lehetett haladni. Minduntalan talált valamit a földön, amiért lehajolhatott. Tavalyról ottmaradt gesztenyét, csiga-bigát, üdítős palack kupakját, virágot, levelet, botot. A kislány két csomagot cipelt. Egy játék babahordozót a mellkasán lógva, ahogyan édesanya a kistestvér-hordozót rögzítette magára. Éppen úgy, mint édesanyának a kistestvér, Dalmának is volt baba a hordozóban. Léna babát tette bele, akinek hosszú szőke haja volt, és becsukódó szeme. A másik csomag egy kicsike tarisznya volt a vállán átvetve, ebbe gyűjtögette az útközben talált kincseket.

A kislány elmélyülten alkotott. A ló lábai már elkészültek. A farkával gyorsan megvolt, pár lendületes vonalat húzott a porba a bot hegyesebbik végével. Bőven volt alkalma a lovak testfelépítését tanulmányozni, hiszen rendszeresen elkísérte nővérét a lovardába. Ági élt-halt a lovakért, legszívesebben minden nap ott időzött volna közöttük. Olykor soron kívül is meglátogatta kedvenceit. Ismerték mindannyian, a lovak is, az oktatók is. Ha nem volt befizetett órája, akkor önkéntes munkát végzett, kitakarította egyik-másik boxot, feltöltötte a szénatartót, megsétáltatta némelyik paripát. Ötéves korában ült először pónin egy utcai fesztiválon. Akkor szövődött a bizonyára élethosszig tartó szerelem közte és a lovak között. Tizenegy éves létére már a serdülőkkel lovagolt, az ugratástól és a vágtázástól sem idegenkedett. A hétvégi lovaglóórára mindig elkísérte az egész család. Jó alkalom volt ez kimozdulni, levegőzni. Édesanya különösen ügyelt rá, hogy a lovaglás idején Dalmával kettesben lehessen. Imi, a kisöccs érkezése miatt kevesebb ideje jutott a lányokra, igyekezett hát pótolni, ahol csak tudta.

Egyszer csak Dalma letette a botot, és félig csodálkozva, félig riadtan nézett Édesanyára. – „Integetett nekem az a zöld levél.” Édesanya elmosolyodott, és szórakozottan hümmögött néhányat. De a gyermek nem hagyta annyiban. – „Édesany, gyere közelebb, és nézd meg, nekem integet. Hívogat maga felé.” – Édesanya közelebb hajolt, és látta, hogy a szellő valóban mozgatja az érdekes, manósapka alakú zöld leveleket. Különös növény, gondolta, a medvehagymának és a gyöngyvirágnak van hasonló levele, csak kissé sötétebb és szélesebb. Dalma közben nagyon izgatott lett. – „Édesany, az a zöld csúcsos levél nem is levél, hanem egy manónak a sapkája. Nekem integet a manó.” – „Ugyan már, csillagom, ne beszélj zöldségeket!” – igyekezett elvágni a társalgást Édesanya. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e a gyermeki fantáziának vagy bosszankodjon a buta makacskodás miatt.

Ekkor ért oda Édesapa, akinek egyik kedvenc mondása volt a ’Ne beszélj már zöldségeket!’. – „Na, mi a helyzet, ki beszél már megint zöldségeket?” – érdeklődött vidáman, és lazán meglóbálta a hátára erősített hordozószékben üldögélő Imikét. – „Nem zöldség, Édesap, gyere, nézd meg, integetnek nekem a manók.” – lelkendezett Dalma, és a kezénél megragadva húzni kezdte Édesapát a csúcsos levelek felé. A férfi óvatosan guggolt le, nehogy elveszítse egyensúlyát és kis puttonyával együtt elterüljön a földön. Látta a csúcsos leveleket, hosszasan szemlélte őket, ahogy aprókat lengedeztek a tavaszi szélben. Talán, mert játékos kedvében volt, talán, mert nagyon szerette a lányát, látni vélte az integető mozdulatokat is.

És akkor meghallotta a suttogást: „Beszéljünk zöldségeket! Gyere, beszéljünk zöldségeket!” Pislogott néhányat, sőt, a fülét is megtapogatta. Belenyúlt a kisujjával, majd enyhe cuppanással húzta ki, mintha csak az úszás után bennmaradt víztől akarna megszabadulni. Segélykérőn nézett feleségére, aki azonban láthatóan nem vett részt a jelenetben. Imike orrát törölgette egy papírzsebkendővel. Édesapa érezte, hogy Dalma megszorítja a kezét, és a kislány arca elárulta: ő is hallotta a suttogást. A cinkosság tudatában, kézen fogva, önfeledten füleltek tovább. Kisvártatva Dalma hasra feküdt a földön, mire Édesapa is követte példáját, előbb gondosan lehámozva magáról a háti hordozót. A csúcsos levelek most már jól láthatóan alakultak át manósapkává, szép sorban, egyik a másik után. Kirajzolódott a manók arca, hosszú, barna orra, apró keze és rövid lába is. – „Gyertek, gyertek csak közelebb, ne féljetek!” – integettek a manók. Édesapa és Dalma már olyan közel hajoltak, hogy orrukkal elérték a zöld sapkacsúcsokat.

Ekkor különös dolog történt. Távolról még érezték a szellőt a hajukon, és, mint valami befőttes üveg belsejéből, hallották Édesanya méltatlankodását – „Hát ti meg mi a manót csináltok ott hason fekve a piszkos földön?!” – amikor ott termettek a manók között. Apróra zsugorodtak maguk is, manóméretűre. Megszeppenve tekintgettek körül. A falevelek paplannak is beillettek volna, a fák félelmetes óriásokként magasodtak föléjük. Édesapa arra gondolt, nehogy egy pókkal vagy más rovarral találkozzanak, hiszen azoktól Dalma még szokásos ember méretében is félt. A manók körülvették őket, kíváncsian vizsgálták a két jövevényt. Végül a legidősebb szólalt meg, az, amelyik az integetést kezdte. – „Szeretettel üdvözöllek benneteket Zöldországban” – mondta ünnepélyes arccal. – „A nevem Zöld Apó, ez pedig itt a családom: Zöld Anyó, Zöld Enci és Zöld Dönci.” – büszkén mutatott a mellette ácsorgó manó asszonyságra és a két, igen rakoncátlannak tűnő manógyerekre. Édesapa érezte, hogy nekik is illene bemutatkozni. Erőt vett megilletődöttségén, megköszörülte a torkát, és így szólt: – „Szekeres Ernő vagyok, ő pedig a kislányom, Dalma. Nagyon örülünk a szerencsének” – és mosolyogni próbált. Dalmának nem kellett megerőltetnie magát, szívből jövő volt a mosolya és az elragadtatottsága. Zöld Apó újra átvette a szót. – „Szeretnénk megvendégelni titeket egy kis finomsággal, és mesélni közben egy kicsit magunkról.” – Miközben ezeket mondta, a felesége és a gyerekei már terítették az asztalt, zöld abrosszal, amire felkerült egy zöld teáskanna, néhány zöld csésze, tányérka, és különböző alakú, zöld színű ennivalók.

– „Foglaljatok helyet, az uzsonna tálalva van” – jelentette be Zöld Anyó olyan arckifejezéssel, mintha egy királyi palotában adna jelet a bál megnyitására. Édesapa és Dalma tartózkodóan foglalták el a hozzájuk legközelebb eső két helyet, és csak hosszas biztatásra nyúltak tea és sütemény után. Zöld Anyó készségesen szolgáltatta a további információkat: – „A tea frissen szedett csalánból készült, a sütemények közül a kerek pitypang-puszedli, a kocka alakú makk-minyon, a hosszúkás pedig sás-stangli.” Dalma nem volt válogatós kislány, már az óvodában híres volt arról, hogy minden nap megette az ebédet. Az iskolatársak csodálatát is kivívta ezzel, mindjárt a tanév elején. Most mégis kissé bizalmatlanul forgatta kezében a falatkákat, előbb egy kereket vett a szájához, megnyalintotta a szélét, majd óvatosan leharapta a csücskét. Nagy örömmel állapította meg, hogy mesésen finom süteményt érez a szájában. Nem volt ez másképp a többivel sem. Édesapa szégyellte volna, ha lemarad a lánya mellett bátorságban, így ő is egyiket a másik után kóstolta meg, és boldogan nyúlt a tálca felé újabb adagért.

Zöld Apó elégedetten nyugtázta, hogy a kölcsönös szimpátia máris kialakulóban van a manók és az emberek között. Belekezdett hát a szimpatikus emberek számára tartogatott elbeszélésbe. – „Tudjátok, a zöld manók réges-régen jóban voltak az emberekkel, együtt vigyáztak a természetre, hogy a levegő és a vizek szép tiszták maradjanak, az élőlények pedig ne pusztuljanak ki. Minden baj azzal kezdődött, hogy az emberek az egész földkerekségen elterjeszkedtek, mindenhová házakat és gyárakat építenek, egyre kevesebb helyet hagyva a növényeknek és állatoknak, és egyre többet szemetelve maguk után. A manóknak is egyre kevesebb hely jut. Régebben még minden bokor alatt és minden fa tövében laktak zöld manók. Idővel aztán, ahogy fogytak a vadon növő fák és a bokrok, kénytelenek voltak a rokonaink beérni egy-egy kiskerttel, eper-ágyással, paradicsom-palántával. Sőt, szobanövények tövében is igyekeztek megtelepedni. Nincs könnyű dolguk az emberek közelébe költözött manóknak, de nagyon fontos feladatunk van valamennyiünknek. Szeretnénk, ha az emberek újra olyanok lennének, mint régen. Vigyáznának a természetre, a növényekre és az állatokra. Ezért elhatároztuk, hogy igenis sok-sok zöldséget fogunk beszélni az embereknek, elmondjuk nekik, miért hasznosak a zöld növények, mit jelent a zöld gondolkodás és hogyan lehet újra zöld az egész Föld.

Nagyon sok barátunk van már az emberek között, de még nem pihenhetünk. További barátokat kell szereznünk, akik segítenek, hogy a szavunk minél többekhez eljusson, és minél többen beszéljenek zöldségeket. Akit barátunkká fogadunk, és aki minket is barátjává fogad, az felveheti a Zöld nevet, és használhatja a ’Beszéljünk zöldségeket!’ varázsigét. – „Mit lehet a varázsigével varázsolni?” – vágott közbe izgatottan, és parányit udvariatlanul Dalma. Zöld Apó lassan, de határozottan emelte fel a tenyerét a kislány felé, jelezve, hogy legyen még egy kicsit türelemmel. – „A név felvétele azzal jár, hogy ezentúl bárhol vagytok és bármit csináltok, nem károsíthatjátok a környezetet, gondolnotok kell a többi élőlényre és a természeti kincsekre. A varázsige használata pedig annyit jelent, hogy ha azt elsuttogjátok, akkor megjelenik mellettetek egy zöld manó, és teljesíti a kéréseteket, segít nektek abban, hogy beszéljetek zöldségeket. Köszönöm, hogy végighallgattatok. Akartok-e a barátaink lenni?”

Édesapa a lányára nézett, és annak ragyogó tekintetét látva nem volt kérdés számára, mit válaszoljon. – „Természetesen akarunk, és köszönjük ezt a megtiszteltetést” – mondta udvarias hangon, mert érezte: ez illik az alkalomhoz. Zöld Apó felállt, odalépett a vendégekhez, akiknél így állva egy kicsikét magasabb volt. Egyszerre vette két kezébe Édesapa és Dalma kezét, majd így szólt: – „Akkor mostantól a nevetek Zöld Ernő és Zöld Dalma.” – A háttérből élénk kacaj hangzott fel, a manógyerekek éppen azzal foglalatoskodtak, hogy lerajzolják új barátaikat. Édesapát, nevét kissé félreértve, egy zöld erdőnek ábrázolták, sok-sok fával, amiknek még a törzse is zöld volt, Dalmát pedig egy kerek, mosolygós almának. Zöldalma vagy Zöld Dalma, az ő manófülüknek ugyan mindegy volt. Amikor a névadási ceremónia véget ért, édesapa felemelkedett a székről, jelezve, hogy ideje indulniuk. – „Nagyon köszönjük a szíves vendéglátást, és remélem, még találkozunk.” Dalma követte, de hirtelen sarkon fordult, mert eszébe jutott valami. – „Most már mindig ilyen picik maradunk, Édesap és én?” – „Nem, most mindjárt visszanyeritek emberi méreteteket” – nyugtatta meg Zöld Anyó. – „Ha újra el akartok jönni hozzánk, vagy valamelyik másik zöldmanó családhoz, akkor le kell hajolnotok, közel a sipkánkhoz, és bele kell suttognotok a varázsigét.” – Azzal kedvesen megpaskolta a kislány arcát, és a kezébe adott még útravalóul két pitypang-puszedlit. A manógyerekek visongva abbahagyták a kergetőzést, és hosszasan integettek új barátaik után.

Amikor Édesapa és Dalma felálltak a földről, Édesanya éppen végzett Imike orrának törölgetésével, és zsörtölődve jegyezte meg: – „Na, már azt hittem, ide kell nektek megágyaznom éjszakára, olyan jól hevertetek a földön.” Édesapa és Dalma összenéztek, de nem szóltak semmit. – „Jó lesz, ha visszamegyünk a lovardába, mindjárt véget ér Ági órája.” Édesapa újra a hátára vette Imikét, és mindnyájan elindultak. Dalma maradt legutolsónak, lopva vetett még egy pillantást a manósipkák felé, de csak hegyes zöld leveleket látott. Elindult hát a családja nyomában. Titokzatos somolygással megtapogatta a zsebében lapuló süteményeket, majd lehajolt felvenni a kettétépett papírzsebkendőért, amit a kisöccse dobott el a levelek közé.

A család egyik tagja sem vette észre a sárgán csillogó szempárt, amely egy fatörzs mögül követte minden mozdulatukat…

A 2 .rész itt olvasható.

Gerzsenyi Gabriella | Pályakezdő író, őstermelő, jogász, (ex-)eurokrata. Öt évet dolgozott a Környezetvédelmi Minisztériumban, majd tizenhat évet az EU Bizottság Környezetvédelmi Főigazgatóságán. Jelenleg Szigetmonostoron él, egy férjet, két kamasz gyermeket, két kiskutyát, kefírgombát, kovászt és számtalan haszonnövényt nevel, változó sikerrel. Két kötete jelent meg eddig (2021: ‘Brüsszel után szabadon’ és 2023: ‘Három lábbal a földön’), szépprózáit 2021 végétől folyamatosan közlik print és online folyóiratok, antológiák.