Beszéljünk zöldségeket! 3. rész – Porban a gazság

Porban a gazság

Dalma és Ági egyszerre eredtek futásnak a sikoltás irányába, és rémülten fedezték fel a zuhanyzófülke mögött a homokban Zöld Vilit és Valit. Vili kétségbeesett csapkodással igyekezett elhessegetni néhány dühödt darazsat, Vali pedig a férje lábánál ült és hangosan sírt. A lányok lelassítva közelítették meg az idős házaspárt, de némi homokot így is sikerült akaratlanul rájuk szórniuk. A darazsak addigra szerencsére továbbálltak. „Mi történt? Miért sikoltottatok?”, tudakolta lihegve Dalma. Nővére nagyra kerekítette a szemét, hogy miért tegez le két idegent, akik ráadásul a nagyszüleik lehetnének. Ám nem maradt sok ideje értetlenkedni, Zöld Vili magyarázatba fogott. „Itt hevert a homokban egy csokoládés doboz. Valika lehajolt érte, hogy elvigye a kukába. Csakhogy abban a pillanatban a dobozból kirontott egy csomó darázs – bizonyára az édes ízre gyűltek össze benne – és nekünk támadtak. Kettőt puszta kézzel agyoncsaptam, szerencsére a sok kerti munkától elég edzett a tenyerem. De szegény Valikát bizony megcsípték a többiek, két helyen is. Ez pedig nagy baj, mert allergiás a darázscsípésre. Gyorsan orvoshoz kell kerülnie.”

Ági fontoskodva közbevágott: „Látszik is, hogy bedagadt a karja meg a combja!” Dalma együttérzőn pislogott a nénire, de nem mert hozzáérni a piros duzzanatokhoz. „Nagyon fáj?” Vali igyekezett abbahagyni a sírást és feltápászkodni, Vili pedig, miközben felsegítette feleségét a homokból, odafordult a két kislányhoz. „Sajnos a fájdalom még nem a legnagyobb baj. A duzzadás továbbterjedhet a torkára, és akár meg is fulladhat.” A bácsi kék szemében megcsillant egy könnycsepp. „Nincs autónk, mindig mindenhova tömegközlekedéssel járunk. Most is vonattal jöttünk, de félek, hogy úgy nagyon sok időbe telne eljutni a kórházig.”

A két utolsó mondatot az odaérkező édesapa is hallotta. Gondolkodás nélkül felelt: „Nem kell vonatozni, itt áll az autónk. Siessünk!” A lányok előreszaladtak, hogy segítsenek édesanyának összeszedni a szanaszét heverő holmikat, no meg persze Imikét, édesapa pedig a karját nyújtotta Valinak és Vilinek, hogy minél gyorsabban eljussanak a homokdűne túloldalán lévő parkolóba. Az autót villámgyorsan hétszemélyessé varázsolták a két leghátsó ülés kinyitásával, melyekre Dalma és Ági telepedett le, édesanya Imikével és Vilivel középre ült, édesapa a vezetőülésre, mellette pedig a fájdalomtól még mindig hüppögő Vali foglalt helyet. A csomagok nem fértek el a kicsire zsugorodott csomagtartóban, így mindenkinek jutott a lábához vagy az ölébe is. Édesapa megcsikorduló kerekekkel száguldott ki a parkolóból. A lányok a leghátsó sorban tapsikolva üdvözölték ezt a vagány stílust, amire rendes körülmények között édesapa nemigen kapható.

Vili a hátsó ülésről simogatta a felesége vállát, mialatt gyengéden nyugtatgatta: „Jól van, Édeske, nem lesz semmi baj. Kapsz majd egy injekciót, és gyorsan elmúlik.” Édesapa odafordult a házaspárhoz: „Elnézést, hirtelen el is felejtettem bemutatkozni. Zöld… ööö, akarom mondani, Szekeres Ernő vagyok.” A ’zöld’ szó hallatán édesanya felkuncogott: „Nocsak, most te beszélsz zöldségeket, szívem?” Édesapa kicsit zavarba jött. „A feleségem Flóra, a kisfiunk Imike, Ágit és Dalmát pedig, úgy látom, már ismeritek”, hadarta. Édesanya figyelmét természetesen nem kerülte el a tegezés. „Ernő, mi van veled? Miért tegezed az útitársainkat?”, kocogtatta meg férje kobakját a fejtámla fölött, majd tréfás hangot erőltetve odafordult az öregekhez: „Lehet, hogy napszúrást kapott.” Vili barátságosan mosolygott: „Ugyan, kedves, nincs semmi probléma. Mi igazán szeretjük, ha valaki zöldségeket beszél.” Közben önkéntelenül megsimogatta a zsebét, amelyben az imént még a manókislány, Zöld Incike üldögélt. Ezúttal édesanyán volt a sor, hogy zavarba jöjjön. Sehogyan sem értette, mire gondol az öreg. Nem tűnt olyannak, mint aki gúnyolódik, főleg ilyen helyzetben, ekkora ijedelem közepette. Hirtelenjében nem tudta, mit feleljen, elővette inkább a telefonját, hogy a legközelebbi kórházat kikeresse. A navigáció huszonöt perces autóutat mutatott, és sajnos az útvonal egy szakaszát pirossal tüntette fel, ami dugót, vagy legalábbis nagyon lassú előrejutást jelentett.

Édesanya magában nemcsak azért fohászkodott, hogy sikerüljön meggyógyítani a kedves nénit, hanem azért is, hogy békességben tegyék meg az utat, Imike lehetőleg elaludjon, a lányok pedig ne kapjanak hajba. A maga részéről Imike mindent megtett a békesség érdekében: indulás után nyöszörgött és fészkelődött egy-két percig, aztán bal hüvelykujját a szájába véve álomba szenderült. Ellenben Ági és Dalma ülése felől egyre erősödő veszekedés volt hallható. Édesanyának nem is kellett igazán fülelnie, hogy kitalálja, miről van szó: Ági fülhallgatóval szeretett volna zenét hallgatni a tabletjén, Dalma viszont az autórádióba akarta berakni a kedvenc állatos cd-jét.

Épp egy végtelennek tűnő lovastanya mellett haladtak el. Édesanya sietett kihasználni az alkalmat, hogy a veszekedést elfojtsa, mielőtt még a lányai fülsiketítő visítozásba, netalán verekedésbe csapnának át. „Odanézzetek, mennyi ló! Annak a sárgának még kiscsikója is van!” Ahogy sejtette, mindkét gyerek azonnal odakapta a fejét, és attól fogva a lovakról folyt a szó. Ági még azt is megjegyezte elégedetten, hogy édesanya nem barnát mondott, mint általában a lóhoz megmagyarázhatatlan módon hozzá nem értő emberek szoktak, hanem sárgát, azaz a szakszerű kifejezést használta. Ági nem csak emiatt volt boldog. Ahogy hátrafordulva még a lovakat bámulta, látta, hogy mögöttük egyre sötétebb az ég. Vagyis közeleg a vihar, amit már reggel megjósolt a tabletje segítségével. Szerette, ha neki van igaza.

„Hogy a jó büdös francba!”, hallatszott ekkor a vezetőülés felől. Édesapa lendületesen kanyarodott fel az autópályára, ahol azonnal egy nagyot kellett fékeznie, hogy bele ne rohanjon az előttük kígyózó kocsisorba. Sajnos a navigáció nem tévedett: tényleg dugóba kerültek, a főváros felé tartó tömegek dugójába. „Mindenki húzza fel az ablakot!”, rendelkezett, és az utasok engedelmesen megnyomták az ablakemelő gombokat. Ági méltatlankodott: „De akkor megsülünk itt hátul!”, mire édesapa visszakérdezett: „Mi a rosszabb: megsülni vagy füstmérgezést kapni?” Erre már Dalma is bekapcsolódott: „Mi az a füstmérgezés?” Vili bácsi készségesen kezdett magyarázni: „Az autók kipufogójából távozó füstben sok a káros anyag. Például szén-dioxid. És por. Olyan pici porszemek vannak benne, amelyek szabad szemmel nem is láthatók. Ha belélegezzük, rosszat teszünk a tüdőnknek. És a fejünk is megfájd…”

Ágin volt a sor, hogy közbevágjon: „Szalonnasütés közben is rosszat teszünk a tüdőnknek, ha belélegezzük a füstöt?” Hogy elterelje figyelmét a fájdalmáról, Vali is megpróbált részt venni a társalgásban. „Ha hosszan belélegeznéd, igen. És mindenképpen köhögnél.” Édesapa még mindig a dugó miatt bosszankodott: „Miért kell mindenkinek épp most autóban ülnie? És egyáltalán, miért megy mindenki autóval?” Édesanya szelíden felelt: „Bizonyára ugyanazért, amiért mi is. Kényelemből. Három gyerekkel, babakocsival meg egy rakás más holmival igencsak macerás lenne a tömegközlekedés.” „Viszont gyorsabb lenne most a vonat”, jegyezte meg Vili, aki kezdett aggódni a feleségéért, és egyáltalán nem volt benne biztos, hogy jobban jártak az autós fuvar elfogadásával. „Legközelebb jöjjünk mi is vonattal, légy szíves, édesapa”, hangzott Dalma kérlelése, „szeretném kipróbálni az új jegyautomatát az állomáson”.

Édesanya megszólalt: „Azt mutatja a telefonom, hogy van egy rövidebb út, ha a következő lehetőségnél lekanyarodunk. Édesapa már kapcsolta is az irányjelzőt, és lassan, óvatosan húzódott a külső sáv felé. Imike mocorogni kezdett, kivette szájából a hüvelykujját, kinyitotta a szemét, nagyra tátotta a száját, és a következő pillanatban akkorát tüsszentett, hogy a mellette ülő Vili bácsi összerázkódott ijedtében. Az erős hangtól a kisfiú maga is megijedhetett, mert éktelen sírásba fogott. Édesanya csitítani próbálta, cirógatta az arcát, kezébe adta a puha rongyból készült nyuszikát, hiába. Már-már azon töprengett, hogy kiveszi a babaülésből és megszoptatja, nem lehet belőle baj, úgyis szinte állnak az autóval, amikor észrevette, hogy Imike tekintete a hátsó ülés támlájára szegeződik. Két sárga pöttyöt nézett rémülten.

Édesanya először azt hitte, az ablakon át besütő nap sugara rajzol fénypöttyöket az üléshuzatra. Ám ahogy jobban megfigyelte, látta, hogy a pontocskák mozognak, méghozzá egyszerre, lassan, ide-oda. Sőt, a két pontocska egyszer csak eltűnt, aztán újra megjelent, mintha egy pislogó szempár lenne. Hála Istennek, Imike abbahagyta a bőgést, és csendben, nyuszirongyát gyűrögetve figyelte a különös látnivalót. Az autó közben rákanyarodott egy mellékútra, ahol gyorsabban haladhatott. A dugóból kivergődve ismét lehúzták az ablakokat, hadd járja át egy kicsit a levegő az autót. Édesanya ugyanis nem szerette a légkondit. Meggyőződése volt, hogy az leginkább a különböző bacilusok keringetésére alkalmas, és állandóan attól rettegett, hogy megbetegszenek, ha rájuk fúj a hideg levegő.

Sajnos nem sokáig haladhattak gyorsabban. A kukoricaföldről eléjük kanyarodott egy traktor, amely miatt nemcsak lassítaniuk kellett, de csukhatták be ismét az ablakokat. A traktor hátulja alig látszott a sűrű, sötét füsttől, amit kipöfékelt magából. Ráadásul a földúton kavargó hatalmas porfelhő is elérte az autót. Elsőnek Vili kezdett köhögni, hosszan, fulladozva. Amikor újra meg tudott szólalni, szabadkozott, hogy allergiás a porra. Ekkor Imike újra sírva fakadt, és a leghátsó ülésen utazó lányok is rázendítettek egy különös, kétszólamú nyafogásra. Nem csupán az üléseken, már a plafonon és a padlón is egyre több sárga pötty ugrándozott. Édesanya megdörzsölte a szemét, azt hitte, túl sokat nézett a napba a tengerparton. Ám a pöttyök nemhogy nem tűntek el, de még vadabb táncba fogtak, megjelentek a hozzájuk tartozó apró fejek, kezek és lábak. A tánchoz énekeltek is, eleinte suttogva, majd egyre hangosabban: „Borban az igazság, porban meg a gazság! Borban az igazság, porban meg a gazság!”

Az autóban kezdett eluralkodni a pánikhangulat, mindenki köhécselt, Imike teli torokból üvöltött. A zöldek – Édesapa, Vili, Vali és Dalma – úgy érezték, nincs mit tenni, segítséget kell hívniuk. Csaknem egyszerre kezdték suttogni a varázsigét: „Beszéljünk zöldségeket! Beszéljünk zöldségeket!”

(folytatjuk)

Az előző, 2. rész itt olvasható.
A következő, 4. rész pedig itt olvasható.

Gerzsenyi Gabriella | Pályakezdő író, őstermelő, jogász, (ex-)eurokrata. Öt évet dolgozott a Környezetvédelmi Minisztériumban, majd tizenhat évet az EU Bizottság Környezetvédelmi Főigazgatóságán. Jelenleg Szigetmonostoron él, egy férjet, két kamasz gyermeket, két kiskutyát, kefírgombát, kovászt és számtalan haszonnövényt nevel, változó sikerrel. Két kötete jelent meg eddig (2021: ‘Brüsszel után szabadon’ és 2023: ‘Három lábbal a földön’), szépprózáit 2021 végétől folyamatosan közlik print és online folyóiratok, antológiák.