Csipesszel a csikkek ellen
Dalma begyűrte kis tornazsákjába a törülközőjét és a fürdőruháját. – „Márpedig én akkor is fürödni fogok” – erősködött, és a nyomaték kedvéért toppantott egyet a lábával. – „Édesany, ugye fürödhetek?” A szülők egy fikarcnyit sem voltak róla meggyőződve, hogy tengervízben pancsolásra alkalmas lesz az időjárás, de nem akarták rögtön a legelején a lányuk kedvét szegni. – „Majd meglátjuk, ha odaértünk. Az autó elbírja a fürdőruhákat, hozd csak bátran.” Ági gonoszkodva nézett fel a tabletjéből: – „Az időjárás-előrejelzés szerint csak tizenkilenc fok lesz, és délután négy óra tájban felhőszakadás várható. Kötve hiszem, hogy fürödhetünk” – fejezte be a mondatot, és várta a hatást. Szeretett oda-odaszúrni a húgának, ha tehette. Dalma azonban ügyet sem vetett rá, folytatta a csomagolást. Édesapa már nyitotta a garázsajtót, azonban az indulás némi késedelmet szenvedett Imike miatt. A kislegény előszeretettel időzítette a nagydolgát a házból kilépés idejére, azon belül is legfőképpen akkorra, amikor már mindenki más teljes menetfelszerelésben várta Édesapának a beszállásra felszólító vezényszavát.
A másfél órás út pár pillanatnak tűnt csupán. A lányok mesét néztek, Imike pedig szundikált. A parkolóban azután felébredt, és éktelen ordítással fejezte ki nemtetszését a program iránt. Természetesen mindenki tudta, hogy csupán egy kis meleg anyatejre vágyik. Amíg Imike táplálkozott, Édesapa és a lányok a parkoló szélén felállított jókora térképet tanulmányozták. Szemügyre vették a dűnék és a strand elhelyezkedését, a megközelítési útvonalakat, valamint a mosdók helyét. Utána Édesapa felnyalábolta kisfiát a hátihordozóba, Édesanya az elemózsiával megtömött hátizsákot vette fel, Áginak jutott a plédet, a homokozólapátokat és a tartalék zoknikat rejtő csomag, Dalma pedig a fürdőruhás zsákját vihette. Dalma igyekezett Édesapa mellé felzárkózni, és a lépteit is hozzá igazítani. – „Édesap, szerinted fogunk zöld manókkal találkozni a tengerparton?” – suttogta, hogy a mögöttük haladó Édesanya és Ági ne hallják a szavát. Amióta az előző hétvégén az erdőben az a különös kalandjuk volt a zöld manókkal, Dalma egyre leste az alkalmat, mikor suttoghatja el a varázsigét, és minden helyes zöld levelet rendkívüli alapossággal szemügyre vett, azt kiderítendő, nem rejt-e véletlenül egy zöld manósipkát. – „Remélem, hogy igen” – mondta Édesapa röviden, de sokatmondó kacsintással egészítette ki.
A homokdűnék túloldalán letáboroztak egy szélvédett helyre. Imike kiszállhatott a hordozóból, és kedvére mászkálhatott a kellemesen langyos homokban. Ági és Dalma a homokozólapátokat vették birtokba, és a dagály idején átnedvesedett homokot kezdték lelkesen turkálni. Édesapa lecipzárazta a túranadrágja szárát, levette a cipőjét és a zokniját, majd felfedezőútra indult a legsekélyebb vízben. A víz hideg volt, de bokáig egészen elviselhetőnek tűnt. – „Kérlek, ne mutass rossz példát a gyerekeknek, most aztán ők is be akarnak majd menni a vízbe” – nyugtalankodott Édesanya. Ám a férjén erőt vett a gyermeki lelkület, és hamarosan már két lányával együtt szökdécselt a vízben, igyekezve átugrani a szélre kicsapó kicsiny hullámokat.
Egyszer csak Ági felsikkantott: – „Jaj, medúza!” Azonban a lábára ráterülő átlátszó valami nem medúza volt, hanem egy közönséges műanyag zacskó.
Dalmának rögtön eszébe jutott, mit hallott a zöld manóktól a világot ellepő sok szemétről, úgyhogy szolgálatkészen lehajolt, lehámozta testvére lábfejéről a víztől csöpögő zacskót, és elindult vele a legközelebbi szemeteskuka felé. Útközben figyelt a lába elé, és minden szemetet felvett a homokból, amit észrevett. Mire a kukáig ért, a zacskón kívül három cigarettacsikk, egy jégkrémpapír és a hozzá tartozó fapálcika is a kezében rejtőzött. Vele egyidőben ért a szemeteshez egy néni és egy bácsi, akik, Dalmának úgy tűntek, körülbelül a nagyszüleivel lehettek egyidősek. A néni kezében egy nagyobb zacskó volt, a bácsiéban pedig egy furcsa szerszám: fogantyús, hosszú bot, a végén csipesz-féleséggel.
A házaspár egyáltalán nem csodálkozott, hogy a kislány olyan dolgokat dobott a szemétbe, amik nyilvánvalóan nem tőle származtak. A néni szólította meg Dalmát. – „Szervusz, kislány, mondd csak, honnan hoztad ezt a sok szemetet?” Dalma visszamutatott a homokban heverésző családja és a tenger felé, de mielőtt megszólalhatott volna, a néni cinkos arckifejezéssel folytatta: – „Csak nem vagy te is a zöld manók barátja?” Dalmának igen elkerekedett a szeme. Ezek szerint a manók tényleg léteznek, nem csak álmodták édesappal. Nyomban megjött a bátorsága, és büszkén bemutatkozott: – „Zöld Dalma vagyok, múlt héten találkoztam a manókkal. Édesap is velem volt.” – „Nagyszerű!” – lelkendezett a néni – „engem Zöld Valériának hívnak, ő pedig a férjem, Zöld Vilmos” – mutatott kedvesen a különös szerszámot szorongató bácsira. – „De hívj minket nyugodtan Valinak és Vilinek, úgy sokkal egyszerűbb. Ja, és tudod, a manók barátai, a zöldek mindig tegeződnek, akkor is, ha nagyon nagy a korkülönbség. Szervusz tehát, Zöld Dalma.” A kislány csöppet megilletődve válaszolt. Még soha nem tegezett idegen felnőtteket: – „Szervusztok, Zöld Vali és Zöld Vili.”
Dalma szerette volna megkérdezni, hogy mire való az a csipeszes bot Zöld Vilinél, ám amint szólásra nyitotta a száját, észrevette a bácsi zsebéből kikandikáló zöld sapkacsúcsot. Vili követte a kislány pillantását, és egyszerre próbált mindkét, fel sem tett kérdésre választ adni: – „Ez egy nagyon praktikus szerszám, főleg, ha valakinek fáj a dereka, de mégis szeretne szemetet szedni. Mindjárt kipróbálhatod. A zsebemben pedig Zöld Incike üldögél. Szeretnél vele megismerkedni?” Dalma hirtelen nem is tudta, hogy a manóra vagy a szemétszedő botra kíváncsi inkább. Aztán a manó mellett döntött, attól félvén, hogy valahogyan elillan, ha sokáig habozik. Nyújtotta a tenyerét, Vili pedig óvatosan beletette a csöppnyi manólányt. Alig volt nagyobb a Dalma kisujjánál. Kedves, csiripelő hangon szólt: – „Szia, Zöldalma, örülök, hogy megismerhetlek. Hallottam rólad Zöld Apótól. Én itt lakom a homokdűnék között néhány másik manóval. Sokat dolgozunk, hogy tiszta legyen a strand homokja és a víz. Szerencsére egyre több barátunk van, akik segítenek.” Dalma pillanatig gondolkodott, szóljon-e a helyes kismanónak, hogy ő nem egy zöld színű alma, hanem Dalma a neve, azonban gondolkodását megszakította Ági okoskodó hangja. – „Mi a manót csinálsz ennyi ideig? Nem jössz vissza pancsolni?” Dalma mindennél jobban szerette volna a nővérét is beavatni a manó-titokba, csakhogy még nem látta elérkezettnek az időt erre. Így aztán óvatosan összezárta a bal tenyerébe Incikét, és kapóra jött neki Zöld Vili közbeszólása: – „Ne haragudj, mi tartottuk fel a testvéredet. Éppen ki akarta próbálni ezt az ügyes kis szemétszedő szerszámot.”
A bot Áginak is megtetszett és természetesen ő is szerette volna kipróbálni. Sőt, alapvetően fontos volt számára, hogy Dalmát megelőzve próbálhassa ki. Elvégre ő az idősebb. Átvette hát Vilitől, és próbaképpen összecsippentette vele a nagylábujját. Persze csak finoman, hogy ne fájjon. Ez aztán megtetszett neki, elindult hát a homokban, és felcsippentett minden gyanús tárgyat, szemetet. Kis gyűjteményével visszatért a kuka mellett ácsorgókhoz, és eldicsekedett zsákmányával. Incike nyugtalanul mocorgott Dalma tenyerében, és azt suttogta: – „Beszéljünk zöldségeket! Mondd meg a testvérednek is, hogy beszéljen zöldségeket!” De Dalma finoman csitította: – „Korai még, de jól látod, nem reménytelen.” Zöld Inci beletörődött: – Rendben, gyertek el máskor is, akkor bevesszük őt is a zöldek közé.” A kislány beleegyezően bólogatott, majd észrevétlenül visszacsúsztatta a manót Vili zsebébe. Most Dalmán volt a sor, hogy kipróbálja a csodaszerszámot. – „Odavihetem megmutatni Édesanyéknak?” – kérdezte, Valihoz és Vilihez fordulva. A felnőttek összenéztek, és egy pillanat múlva egyszerre mondták ugyanazt: – „Mi az hogy! Legyen a tiéd. Úgy látjuk, jó hasznát fogod venni.”
Innentől kezdve a lányok ötperces váltásokkal használták a szemétszedő botot. Felcsippentették vele a zoknijukat, a homokozólapátot, de még Imike használt, összecsomagolt pelenkáját is. Mondani sem kell, Imike azonnal meg akarta kaparintani az új játékot, de mivel a bot végének első útja a szájához vezetett, Édesanya szigorú tilalmat léptetett életbe. A lányok a családi táborhelytől távolabb gyűjthettek csak vele szemetet, a kicsi kezébe nem adhatták a szerszámot. A nap hátralévő része vidáman telt, pancsolással, homokozással, szemétszedéssel. Amikor a süteményes dobozból kiszabaduló szalvétát felkapta és messze röpítette a szél, Ági volt az, aki kitartóan futott utána és szedte össze, méghozzá a csipeszes bot nélkül. Édesapa elégedett mosollyal nézte idősebbik lányát, és már azt tervezgette, hogyan tud majd vele is a hegyes sipkás manók birodalmába látogatni, hogy Zöld Ágivá keresztelhessék.
Ekkor azonban a levegőbe egy éles sikoltás hasított a levegőbe…
Az 1. rész itt olvasható.
A következő, 3. rész itt olvasható.
Gerzsenyi Gabriella | Pályakezdő író, őstermelő, jogász, (ex-)eurokrata. Öt évet dolgozott a Környezetvédelmi Minisztériumban, majd tizenhat évet az EU Bizottság Környezetvédelmi Főigazgatóságán. Jelenleg Szigetmonostoron él, egy férjet, két kamasz gyermeket, két kiskutyát, kefírgombát, kovászt és számtalan haszonnövényt nevel, változó sikerrel. Két kötete jelent meg eddig (2021: ‘Brüsszel után szabadon’ és 2023: ‘Három lábbal a földön’), szépprózáit 2021 végétől folyamatosan közlik print és online folyóiratok, antológiák.
Vélemény, hozzászólás?