Beszéljünk zöldségeket! 6. rész – Kakaózás és rókázás

Az ablakba könyöklést megelőző percek feszült izgalomban teltek a Szekeres családban. A legifjabb családtagot leszámítva mindnyájan elfogyasztottak egy darázsfészket. Elismerően hümmögtek: Klári néni igazi cukrászmester lehet, a sütemény belseje puha, tetején pedig ropogósra sült a cukrozott tejszín. A három zöld élvezettel falatozott, de közben alig várták, hogy édesanya és Imike visszavonuljon. A lányok a rókákról pusmogtak, találgatták, vajon hasonlítanak-e majd a kis Vukra, vagy inkább Karakra, hányan fognak jönni, mennyit kell rájuk várni.

Dalma aggódott, fogják-e elég jól látni őket az emeleti ablakból. Szó nélkül hátraszaladt a kisszobába, és egy zseblámpával tért vissza. Édesapa nem örült az ötletnek. Az ablaküveg visszaveri a fényt, kinyitni pedig nem tanácsos, mert estére lehűl a levegő. Ráadásul, az erős fénycsóva éppenséggel elriaszthatja a ravaszdiakat. Ez az utolsó érv hatott: Dalma letette a kikapcsolt lámpát a kanapéra. Ági közben azon törte a fejét, kik lehettek a ronda fekete manók az imént a tojástartó tetején. Mivel a rondaságokat a szemétkupacban találta, úgy vélte, talán az ő szemetesükben is előfordulnak hasonlók.

Egyébként is szomjas volt a sütemény után, kiment a konyhába egy pohár vízért, és ha már ott járt, belesett a magas, háromrekeszes kuka felső részébe, ahová a vegyes háztartási hulladékot gyűjtötték. Nem is hiába. Ott mocorgott a kekszeszacskó, a porszívóból kiszedett porkupac és a teafilterek között néhány fekete, kocka alakú manó. A fedél felnyílására vágtak egy mogorva pofát, majd eltűntek az enyhén bűzlő zsák mélyében. Ági lecsapta a fedelet, nehogy megszökjenek a kis csúfságok. Oldalát fúrta a kíváncsiság, és arra gondolt, ha már egyszer zölddé vált, kipróbálja új tudományát. Suttogni kezdett: „Beszéljünk zöldségeket! Beszéljünk zöldségeket!” A kuka tetején pillanatokon belül három zöldmanó jelent meg, mégpedig három lány.

„Szia Zöldági, csak nincs valami baj? Miért hívtál minket?”, kezdte a legidősebbnek látszó, fekete hajú manó. Ági egy pillanatra elszégyellte magát, késő este idehívta a manókat pusztán azért, hogy megkérdezze, kik a ronda kis fekete kockák. „Hááát…”, kezdte bátortalanul. A középső, barna fürtös manólány sietett megnyugtatni: „Ne aggódj, mi éjjel is szoktunk dolgozni.” Ági kicsit megkönnyebbült, és fel akarta nyitni a kuka fedelét. Csakhogy azon rajta álltak a manólányok. Rögtön kitalálták, miről van szó. A legfiatalabb, szőke tincseit hátrasimította, és már magyarázta is, undorral az arcán: „Rothadó krumplikat láttál, amelyekből piros szemek világítottak? Feketék? És kocka meg téglatest alakúak? Ahh, ezek csak a szemétládák”, és színpadiasan legyintett kicsi kezével. „Minden háztartásban akad belőlük, de különösen akkor szaporodnak el, ha valaki nem üríti rendszeresen a kukáját, vagy mindenféle hulladékot összekever”, folytatta a legidősebb lányka. „Nagyon rondák, de ilyen kicsiként ártalmatlanok”, a középső manólány sem akart kimaradni az ismeretterjesztésből, „ha szeretnéd, mutathatunk neked igazán nagy és veszélyes szemétládákat is”.

Ági nem volt egészen biztos benne, hogy nagy és veszélyes szemétládákkal szeretne találkozni. A nappali felé sandított, ahol édesapa és Dalma már elfoglalták a lesállást az ablakpárkányon. A manólányok követték Ági tekintetét. „Bámuljátok az utcát? Ingyenmozi?”, kérdezte szemtelenül a kis szőke, és felvihogott. A másik kettő csúnyán nézett rá, mire szája elé kapta a kezét, és elnézést kért. Barna társa érdeklődéssel fordult Ágihoz: „mit néz az apukád és a húgod?” Ám mire Ági válaszolhatott volna, a kócos, feketehajú manólány mindentudó arccal kijelentette: „Alighanem a rókát várják. Eltaláltam? Ugye, nem bánjátok, ha veletek tartunk?” És már indult Dalmáék felé. Ági és a másik két manólány követték.

„Nézzétek, vendégeink is lesznek a rókalesre”, újságolta Ági a többieknek, halkan, hogy édesanyát és Imikét ne zavarja meg. A manólányok sorban bemutatkoztak: „Zöld Kinga”, mondta a fekete, „Zöld Linda”, így a barna, „Zöld Vanda”, maradt utoljára a kis szőke. Édesapa és Dalma helyet engedtek maguk között a manóknak. Áginak eszébe jutott, hogy inna még egy csésze kakaót. Erre természetesen Dalmának is eszébe jutott, hogy ő is örömmel inna még egy csésze kakaót. „Húha, ti tényleg hosszas mozizásra rendezkedtek be”, morgolódott édesapa, de már indult is a konyhába. A lányok szeretettel néztek utána. Tudták, hogy édesapa most legszívesebben aludna, vagy focimeccset nézne.

„Édesap, jön a róóóókaaaa!”, üvöltött fel Dalma, mire Ági a kezével befogta a testvére száját. „Hülye vagy?! Felébreszted édesanyt!” Dalma megszeppent, és – kivételesen – igazat adott a nővérének. Ám ennél is fontosabb volt most, hogy csakugyan jött a róka. Egyedül volt. Az utca túloldaláról, a következő sarkon lévő buszmegálló felől bandukolt át az úttesten, magabiztosan, mint aki jól ismeri a járást. Először a Klári néni háza előtt szaglászott körbe, de abban nem sok örömét lelte, mert a néni gondosan összesepert a járdáról minden maradékot. Így a róka hamarosan Szekeresék elé érkezett, ugyanakkor, amikor édesapa visszaért az ablakhoz a két kakaós bögrével. A róka beszimatolt a japánbirs alá, a páfrányok közé, míg végül a lámpaoszlop tövében felfedezte az édesapa által odarejtett csontokat. Szemmel láthatóan elégedett, jóízű ropogtatásba fogott. „Ti maradjatok itt a manókkal”, mondta Zöld Ernő a lányoknak, „én leszaladok, és lefényképezem a ravaszdit”. És már indult, kezében a mobiltelefonjával.

„De cukiiii” – lelkendezett Dalma, ezúttal suttogóra fogva, – „nézzétek, hogy sepreget rágás közben a farkával.” Ági osztozott a testvére örömében, és még tapsolt is egy aprót, amikor a telefon vakujának villanására a róka felnézett. „Inkább Karakra hasonlít, a kis Vuknak nagyobbak a fülei és rövidebb a farka”, állapította meg szakértő hangon. A manólányok nem voltak ennyire vidámak, de egyelőre nem akarták kedvét szegni a két Szekeres (azazhogy Zöld) csemetének. Úgy gondolták, ráérnek másnap is elmondani, hogy a róka – bár állatként határozottan lehet szépnek, akár még cukinak is látni – jelenléte a városban nem éppen kívánatos, és nem is normális jelenség. Édesapa közben újra a lányok mellé könyökölt, elégedetten szorongatva a telefonját néhány jólsikerült fényképpel.

A róka koma hamar végzett a két csenevész csonttal, s mivel mást nemigen talált a Páfrány utca 5. előtt, továbbindult. Dalma és Ági természetesen megpróbálták rávenni édesapát, hogy őket is leengedje az utcára, és pár háznyit a róka nyomába eredjenek. Azonban erről szó sem lehetett. A lányok a kakaó után még egyszer fogat mostak, és – kissé vonakodva bár, mondván, hogy cseppet sem álmosak – bebújtak az ágyukba. Miután édesapa jóéjt-puszit adott nekik, és behúzta maga után az ajtót, sokáig sutyorogtak még a sötétben. A sutyorgásban részt vett Zöld Kinga, Zöld Linda és Zöld Vanda is. Egyikük sem sejtette, hogy ezalatt a szomszéd házban, a kedves Klári néninél bizony gonosz lények gyülekeznek…

(folytatjuk)

Az előző, 5. rész itt olvasható.
A következő, 7. rész pedig itt olvasható.

Gerzsenyi Gabriella | Író, őstermelő, jogász, (ex-)eurokrata. Öt évet dolgozott a Környezetvédelmi Minisztériumban, majd tizenhat évet az EU Bizottság Környezetvédelmi Főigazgatóságán. Jelenleg Szigetmonostoron él, egy férjet, két kamasz gyermeket, két kiskutyát, kefírgombát, kovászt és számtalan haszonnövényt nevel, változó sikerrel. Két kötete jelent meg eddig (2021: ‘Brüsszel után szabadon’ és 2023: ‘Három lábbal a földön’), szépprózáit 2021 végétől folyamatosan közlik print és online folyóiratok, antológiák.