Beszéljünk zöldségeket! 4. rész – Bújj, bújj, Zöld Ág(i)

Dalma térdén bukkant fel az első zöld manó. Helyes fiúcska volt, zöld térdnadrágban és csíkos trikóban. Éppen csak biccentett csúcsos süvegével a lányok felé, köszönésre vagy bemutatkozásra nem pazarolta az időt. Azonnal tudta, hogy nagy a baj, és tüstént munkához kell látnia. Hatalmasra fújta pofazacskóit, és elindult a csatába. Ági csodálkozva figyelte a csúcsos zöld levelet. Már azt sem értette, hogyan nőtt ki hirtelen a testvére nadrágjából. Az pedig végképp nem fért a fejébe, miért int Dalma az elugrani látszó levél után. Száját kérdezésre nyitotta, de abban a pillanatban az ő ölében is megjelent egy zöld levél. Ági felsikkantott ijedtében, azonban a levél felől pisszegő hangot hallott. Leellenőrizte, nem maradt-e bekapcsolva a tabletje, és nem a fülhallgatójából jön-e a sustorgó hang. A készülék azonban békésen, kikapcsolva pihent az ülésen.

Ekkor Ági észrevette, hogy a levélnek feje és teste van, a csúcsos sapka alól szőke hajfürtök csüngenek alá. A manókislány – mert most már világos volt, hogy manóról van szó – követte társa példáját: hatalmas levegőt véve szökkent le Ági combjáról. Dalma és a többi zöld még mindig mondogatták a varázsigét, már nem csupán suttogva, hanem egyre hangosabban. Nem bánták, ha édesanya is meghallja. Úgy gondolták, majd utólag elmagyarázzák neki, mi is történt. Mind érezték, hogy most fontos a különös, sárgaszemű lények visszaszorítása, még akkor is, ha cserébe pár kellemetlen percet és magyarázkodást kell esetleg kiállniuk. Édesapa titokban abban is reménykedett, hogy a felesége is beáll a zöldek közé.

Ági a húgától várt volna választ a voltaképpen fel sem tett kérdésre, de Dalma csak ismételgette tovább a „beszéljünk zöldségeket!” felszólítást, és kézmozdulattal jelezte testvérének: kapcsolódjon be ő is bátran a kórusba. Az autót valósággal ellepték a zöld manók, izgatottan ugrabugráltak, szaladgáltak. Miután édesapa megelőzte a traktort, és ezzel a füstfelhőt is maguk mögött hagyták, mind a négy ablak leeresztő gombjára ráugrott egy-egy manó. Addig ugráltak rajta aprócska testükkel, míg az ablaküvegeket teljesen leengedték. Közben folyamatosan nagyokat fújtak a levegőbe, igyekeztek a sárgaszeműeket az ablakok felé terelni, végül pedig a nyitott ablakokon kifújni.

Mire beálltak a kórház melletti parkolóba, az autóban a hét utason kívül már csak zöld manók tartózkodtak. Édesapa fürgén kiugrott a vezetőülésről, megkerülte az autót, kisegítette Valit és Vilit. El is indult velük a bejárat felé, aztán két lépés után visszafordult, és a hátul ülő Dalmához intézte szavait: „Bekísérem őket a dokihoz”, majd kacsintva hozzátette: „addig ti nyugodtan beszéljetek zöldségeket!” A kislány megilletődött a feladattól. Egyedül maradt három olyan családtaggal, akik még nem zöldek, s neki kellene meggyőznie őket a manók létezéséről és az egész zöld ügyről? A nővérét illetően bizakodott, ám édesanyával kapcsolatban komoly aggályai voltak.

A manók, mintha csak megérezték volna Dalma bizonytalanságát, felsorakoztak mind a térdére, vállára, kezére. Bátorítón pislogtak feléje, és kórusban mondták: „Rajta, Zöldalma, beszélj zöldségeket!” Dalma összeszedte hát a bátorságát, és hangosan megszólalt: „Édesanya, Ági, szeretnék valami fontosat mondani. Figyeljetek rám egy percre, légyszi!” Ági azonnal csupa fül volt, semmire nem vágyott jobban, mint végre megtudni, ki a csudák az apró zöld lények, mit keresnek az autójukban, és mire jó a „Beszéljünk zöldségeket” varázsige. Édesanya csak félig-meddig figyelt oda, ühümözött egyet, de valójában Imike foglalta le, akit most az álló autóban végre tényleg kivehetett a babaülésből és megszoptathatott.

Dalma igyekezett ünnepélyesen és érthetően elmondani, amit Zöld Apótól hallott a manókkal való első találkozás alkalmával. Ági tátott szájjal hallgatta, majd lelkesen kiáltott: „Jaj de jó, akkor én is zöld leszek, mától fogva a nevem Zöld Ági.” A zöld manók összenéztek, somolyogtak egy kicsit a heveskedő kislány láttán. Néhány pillanat múlva megszólalt a rangidős manó, akinek haja a csúcsos sapka alatt kontyban dudorodott, zöld szoknyája pedig majdnem a bokájáig ért. „Rendben, Zöld Ági, hozott isten a zöldek csapatában. Ahogy a húgod említette, nem lesz könnyű feladatod. De ha vállalod, hogy zöldségeket beszélj, sokat segíthetsz nemcsak a manóknak, hanem az embereknek is. Ráadásként pedig rengeteg jó mókában lehet részed. Kezet rá”, nyújtotta pindurka tenyerét Ági felé.

A kislány óvatosan rázta meg a gyufaszál vastagságú karocskát, és köszöntötte új barátját: „Szervusz… ööö…” Ekkor a manóasszony a homlokára csapott. „Jaj, látod, bemutatkozni el is felejtettem. Zöld Adél vagyok.” Majd körbemutatott az ifjú manók seregén, és folytatta: „Ők pedig valamennyien a gyermekeim: a lányok Ella, Bella, Lilla, Stella, a fiúk Dani, Deli, Dini, Domi és Döme.” Egy halvány fintor futott át Ági arcán arra a gondolatra, hogyan lehetnek ennyien testvérek. Őt néha Imike is rettentően zavarta a hangos bőgésével, Dalma pedig főleg akkor idegesítette, ha ráakaszkodott és játszani akart. A legkisebb manók, Stella és Döme ezalatt rajzolni kezdtek. Az édesanyjukat egy földgömb déli féltekéjeként ábrázolták, teljesen zöldre színezve, Ági pedig egész egyszerűen egy nagy fa zöld ága lett. Dalma megállapította magában, hogy a manógyerekek nagyon szeretnek rajzolni, ráadásul elég élénk a fantáziájuk.

A sárgaszemű lények kiléte mindkét kislányt érdekelte, egymás szavába vágva siettek kifaggatni a zöld manókat. „Kik voltak ezek?”, kezdte Ági. „Miért köhögtünk tőlük?”, érdeklődött Dalma. „Hogy tudtátok legyőzni őket?”, kérdezett újra az idősebb lány. Zöld Adél két kis kezét felemelve csendre intette az egyre jobban belemelegedő gyerekeket, csak utána szólalt meg: „Ezek voltak a poroszkák. Ők is manók, de sajnos gonoszok. Sok van belőlük a füstben, a kipufogógázban. A legkisebbek a legalattomosabbak, szabad szemmel nem is láthatók, mégis köhögésre késztetnek. Legyőzni szinte lehetetlen őket. Ha már egyszer bekerültek a levegőbe, legfeljebb máshová lehet őket eltávolítani. Mi is ennyit tettünk, kifújtuk őket az ablakon. Attól tartok, sok bosszúságot fognak még nektek is okozni, mindjárt a hazaúton, ha még mindig nagy lesz a forgalom.”

Ekkor figyelt fel a háta mögött zajló beszélgetésre édesanya. A vállára vette Imikét, hogy kedvére böfizhessen, és szigorú arccal fordult hátra a lányaihoz. „Elárulnátok, kivel társalogtok? Mi ez a sok kérdés, meg zöldágizás? Már mindenki zöldeket lát a családban? Szálljatok ki inkább, söpörjétek le magatokról ezt a sok levelet, úgy látszik, behozta a szél az ablakon.” Ági és Dalma jobbnak látták, ha nem most kezdik édesanyát megnyerni a zöld ügy számára. Megdöntötték a hátsó ülést, amelyből Zöld Vili az imént kiszállt, óvatosan markukba szedték a manókat, és kikászálódtak az autóból. Még javában búcsúzkodtak új barátaiktól, amikor a kórház épülete felől felbukkant édesapa, Vili és Vali. A néni szerencsére sokkal vidámabbnak és erősebbnek tűnt, mint érkezéskor. Már messziről integetett és mosolygott a gyerekek és a manók felé.

Édesapa is sietett megnyugtatni a családját. „Minden rendben, csak egy injekciót kellett beadni Valikának. Üljön mindenki vissza, hazamegyünk.” Titokban ő is integetett a lányai tenyerén álldogáló manóknak, a szemével pedig jelezte, hogy most sajnos nincs módja hosszabb társalgásra. A lányok arca elárulta, hogy édesanya egyelőre nem beszél zöldségeket. A hazaút sokkal csendesebben és nyugodtabban telt, mint a kórházig tartó idő. Először Vilit és Valit kitették a lakóhelyükhöz legközelebb eső autóbuszállomáson. Hiába ragaszkodtak hozzá Szekeresék, hogy egészen hazáig viszik a házaspárt, amazok erősködtek, hogy az új elektromos busz nagyon megbízható, időben indul, kényelmes és tiszta. A buszmegállótól pedig pár perc sétára van a házuk. Vali gyorsan felírta egy cédulára a telefonszámát, és édesanya lelkére kötötte, hogy valamikor látogassanak el hozzájuk.

Édesanya átült az anyósülésre, a két kislány pedig Imike két oldalára telepedett. Szekeresék sokáig integettek távolodó autójukból a kedves öregeknek. A lányok előbb Imikének kezdtek dúdolgatni, aztán saját szórakoztatásukra kitaláltak egy versikét: „Vili bácsi, Vali néni, tessék zöldséget beszélni! Édesanya, édesapa, itt volt a zöld manók hada.” Mire hazaértek, a versnek újabb két sora született: „A poroszkák gonoszok, füstben őket szagolod. Mindenkinek, aki jó, elektromos busz való.” Édesanya ugyan a fejét ingatta, de nem akart beleszólni a vidám szavalásba. Édesapa pedig a nemlétező bajusza alatt bazsalygott. Nemcsak annak örült, hogy segíthetett egy bajban lévő embernek, hanem annak is, hogy immár a nagyobb lánya is zöld lett.

A garázsfelhajtóra kanyarodva szomorú látvány fogadta a családot: a szemétszállításra reggel kikészített zsákok és dobozok őelőlük eltűntek, ám a szomszéd járdáján szanaszét hevert a szemét…

Az előző, 3. rész itt olvasható.
A következő, 5. rész pedig itt.

Gerzsenyi Gabriella | Pályakezdő író, őstermelő, jogász, (ex-)eurokrata. Öt évet dolgozott a Környezetvédelmi Minisztériumban, majd tizenhat évet az EU Bizottság Környezetvédelmi Főigazgatóságán. Jelenleg Szigetmonostoron él, egy férjet, két kamasz gyermeket, két kiskutyát, kefírgombát, kovászt és számtalan haszonnövényt nevel, változó sikerrel. Két kötete jelent meg eddig (2021: ‘Brüsszel után szabadon’ és 2023: ‘Három lábbal a földön’), szépprózáit 2021 végétől folyamatosan közlik print és online folyóiratok, antológiák.