Beszéljünk zöldségeket! 7. rész – Méreg Jacques

Másnap, vasárnap lévén, a Szekeres család még fél kilenckor is az igazak álmát aludta. Édesanya hajnalban maga mellé vette Imikét a nagy ágyba, azt remélve, hogy így összebújva tovább bírja nyugton a kislegény, és nem fogja fellármázni a többieket. Az ötlet bevált, Imike elégedett félmosollyal az arcán szundikált, csak szegény édesapa nem volt maradéktalanul boldog, mert jónéhány rúgást elszenvedett az oldala a fene nagy együtt-alvásban. Már épp készült felkelni – belátta, hogy a nyugalmának úgyis lőttek –, amikor valaki becsöngetett a bejárati ajtón. „Ki a manó lehet ilyenkor?” – morogta a foga között rosszkedvűen, de nyomban eszébe jutott, hogy amióta a neve Zöld Ernő lett, és barátjukká fogadták a zöldmanók, azóta bizony nem illik a manót mint holmi gonosz jószágot emlegetni.

Belebújt a papucsába, pizsamájára felkapott egy melegítőfelsőt, és lement a földszintre. Az ajtóban Klári néni állt, szintén papucsban és szintén a hálóingére sebtében felkapott kardigánban. Ernő csodálkozott, hiszen délutáni kávéra hívta a nénit, ugyan mit keres már ilyen korán a házuk előtt. De a pufók arc olyan kétségbeesett volt, hogy egészen megrémült: csak nem tűz ütött ki odaát, vagy csőtörés miatt árvíz fenyeget? Klári néni meg sem várta, hogy Ernő köszönjön, lihegve kezdett bele mondókájába: „Ne haragudjon, kedves, hogy vasárnap reggel zavarok, nem felejtettem el, hogy délutáni kávét említett, de szoktam látni reggelente futni menni, ezért gondoltam, hátha már felkelt ma is, és hirtelen nem tudtam, kitől kérhetnék segítséget, mert…”

A néni még mondta volna tovább a végtelenné nyújtott mondatot, de muszáj volt megállnia és levegőt vennie. Ezt a pillanatnyi szünetet használta ki édesapa, hogy megszólaljon. „Semmi baj, Klári néni, csak mondja már meg, mi történt, egészen megrémít.”

A néni örült, hogy szomszédja nem haragszik a csengetés miatt, és valamivel nyugodtabban folytatta: „Az történt, hogy a megtépázott szemeteszsák, amit este beraktam az utcáról az előszobába, hogy majd ma reggel másik zsákba csomagolom és legközelebb újra kiteszem, iszonyú bűzt árasztott. Úgyhogy kivittem még lefekvés előtt a hátsó kertbe, hogy legalább a házat ne büdösítse össze. Reggel meg mit látok? Két böszme nagy varjú marcangolja a zsákot, szednek ki belőle mindenféle ételmaradékot. Rájuk kiáltottam jó hangosan, hogy hess, ettől elrepültek, én meg közelebb mentem a zsákhoz, hát akörül mindenféle undorító kis fekete bogár rohangált, valósággal hemzsegtek. Ráadásul ugye lyukas volt már a zsák, és szivárgott belőle valami szennyes lé, biztosan a benne lévő dinnyehéjból, vagy esetleg a gyümölcsleves dobozból, amire elfelejtettem rátekerni a kupakját, amikor kidobtam. Ráfolyt ez a ronda lötty a frissen kinőtt szép fűre is, még szerencse, hogy szegény férjem nem látta, megütötte volna a guta, annyit dolgozott ősszel a fűmag elvetésével. Most vidéken van a rokonoknál. Odahúztam a kerti locsolócsövet, megnyitottam a csapot, hogy elmossa a fűről a trutymót. Közben visszamentem a házba a rovarirtó spray-ért, és agyba-főbe fújkáltam a fekete bogarakat. Volt, amelyik kimúlt, de volt, amelyik elszaladt. Cserébe viszont a vegyszer nyomán fehér, hosszúkás férgek bukkantak fel. Rájuk is engedtem vizet a slagból, aztán átjöttem. Félek, hogy ezek a ronda lények visszatérnek majd. Mit csináljak maga szerint, drága Ernő?”

Édesapa nem szökdécselt örömében, hogy vasárnap reggel is a szomszédasszony kukás ügyével kell foglalkoznia, de előző este megígérte, hogy segít, tartani akarta hát a szavát. „Tudja mit, Klári néni? Jöjjön fel, akkor nem délután isszuk meg azt a kávét, hanem most. Közben kitaláljuk, mi lehet a megoldás.” A néni kicsit vonakodott megzavarni a család nyugalmát, ráadásul az öltözékét is szégyellte. Szekeres Ernő azonban megnyugtatta, hogy a családja valószínűleg már felébredt (azt nem kötötte a néni orrára, hogy éppen az ő csengetése miatt), és bizonyára valamennyien pizsamában vannak, tehát igazán nem lesz feltűnő.

Csakugyan, a konyhában már szállt a kávé és a készülő melegszendvicsek illata, Imike a járókában rakosgatta a plüssállatokat, a lányok pedig a fürdőszoba használatának sorrendjét igyekeztek – egyelőre békés úton – eldönteni. Amint Klári néni hangját meghallották, nyomban megjelentek a nappaliban. Áginak vizes volt a haja, Dalmának pedig fogkefe lógott ki a szájából. Édesapa röviden elmesélte az éjszakai és a reggeli történéseket, Klári néninek a rókás fényképeket is megmutatta, aztán azon töprengett, kérjen-e segítséget a zöldmanóktól, vagy egyelőre maguk is boldogulni fognak. Ekkor észrevette, hogy lányai köntösének zsebéből egy-egy zöld sapkacsúcs kandikál ki. A sapkák alatt hamarosan megjelent az előző este megismert három manólányból a két fiatalabb: Zöld Linda és Zöld Vanda. Integettek édesapának, és azt suttogták – hogy se édesanya, se Klári néni ne hallja –, hogy szükség esetén itt lesznek, de egyelőre nem mutatkoznának.

Így aztán édesapa maga fogott bele a magyarázatba, hogy mennyire fontos a szelektív hulladékgyűjtés, azaz külön zsákba tenni a papírt és a műanyagot, külön a kerti zöldhulladékot, és megint külön a vegyes háztartási szemetet. Azt is javasolta Klári néninek, hogy ha már van kertje, tegyen a végébe egy komposztáló ládát, abba gyűjtse a zöldségek héját és a gyümölcsök maradékát, s nem is sok idő elteltével remek termőtalaj alakul majd belőle. A fű is szebben fog nőni ettől a tápanyagtól, a gyümölcslé pedig nem fogja büdösíteni az egész zsákot. A kukásvállalat dolgozói a megfelelően gyűjtött és kitett zsákokat feltétlenül elviszik, és a róka ellen szintén lehet védekezni.

A róka szóra a lányok felélénkültek, és heves ötletelésbe fogtak. „Ássunk árkot a ház elé!” – rikkantotta Dalma. „Vezessünk áramot a cseresznyefa törzsébe!” – mondta Ági. „Kenjük be a kukászsákot csípőspaprikával vagy ragasztóval” – folytatta Dalma. „Telepítsünk aknamezőt, vagy hozzunk vízágyút” – tette hozzá Ági, roppant büszkén, hogy ilyen komoly dolgok is eszébe jutottak. Ezen a ponton Klári néni is megszólalt: „Esetleg felszórom a járdát üvegszilánkkal” – javasolta bátortalanul. „Az mindenesetre biztos, hogy mostantól Vuk helyett a simabőrűnek fogok szurkolni” – kiáltott ki Flóra az éléskamrából, ahonnan ezek szerint mindent hallott. Erre a gondolatra Dalma kis híján sírva fakadt, de Ági is morcosan nézett édesanya felé, és már megbánta az iménti gonosz ötleteit.

Ekkor édesapa szelíden csak annyit mondott: „Üssünk be egy szöget a fa törzsébe, arra akasszuk a zsákot. A saját házunk előtt is ezt csináltuk, és láss csodát, megszűnt a rókaveszély.” Mindenki egyetértett ebben, és a lányok kicsit bánkódtak is, amiért erről a rókabarát megoldásról hirtelenjében megfeledkeztek. Hogy egyébként mit is keres a róka a városban, arról Ernő csak annyit mondott, hogy sajnos az erdők egyre fogynak, kevesebb bennük a ragadozók számára is fogyasztható kisállat, ezért aztán a szerencsétlen rókák a számukra természetes vadászatok helyett arra kényszerülnek, hogy az emberek által kidobott maradékokból csillapítsák éhüket.

A kis fekete bogarakról a gyerekek váltig állították, hogy szemétláda a nevük, tanulták az iskolában. Klári néni nem tudta eddig, hogy ilyen nevű bogarak is léteznek, de igazán nem akart vitatkozni. Boldogan kortyolta a kávéját, és hálásan nézett Szekeresékre. Már csak az motoszkált a fejében, mik voltak a vegyszeres beavatkozás után megjelenő fehér férgek. Erre bizony sem édesapa, sem a lányok nem tudtak maguktól válaszolni, de Zöld Linda és Zöld Vanda belesuttogták a levegőbe, hogy azok a méregzsákok, igen népes seregben lakják a tisztítószeres, mosószeres flakonokat, a permetezőszereket, sőt, a fújós dezodorok és hajlakkok némelyikében is előfordulnak, hogy csak a legfontosabbakat említsék. A három Zöld tolmácsolta Klári néninek a számára nem hallható szavakat. A néni újfent elcsodálkozott, mert ilyen nevű kukacokat nem ismert eddig. „Úgy látszik, sokat felejtettem iskoláskorom óta, meg kell néznem újra a lexikonokat” – motyogta maga elé kicsit zavartan.

A következő pillanatban, részben, hogy zavarát leplezze, részben pedig, hogy valamivel meghálálja szomszédai segítségét, előállt egy ötlettel: „Kedveseim, mit szólnának hozzá, ha a vakáció utolsó hetére meghívnám magukat vidékre, a rokonaink tanyájára? Elférnek mindnyájan, a gyerekeknek biztosan tetszene a sok csibe meg a kis bocika. A házigazda házaspár nagyon vendégszerető, és biztos örülni fognak, hogy lesz egy kis gyerekzsivaj a házban. Az ő gyerekeik egyetemisták, unokájuk még nem született. A férjem sem fogja bánni, elhihetik.” A néni pufók arca őszintén sugárzott, Szekeresék egészen fellelkesültek. Különösen a lányok, akik már futottak is az útiholmijukat összeszedni.

Édesapa és édesanya összenéztek, tekintetükben az volt, hogy miért is ne. „Rendben, Klári néni, nagyon szépen köszönjük. Holnap reggel indulhatunk” – mondta Ernő. Édesanya beletett a néni kezébe egy szép szelet dinnyét, aztán kikísérte szomszédjukat az ajtóig. Menet közben felkiáltott az emeletre a lányoknak: „Aztán ne pakoljátok el az egész ruhásszekrényt!” A lányok a ruhásszekrény helyett egyelőre egészen mással voltak elfoglalva: hová tűnt a két manólány? Nem szoktak se szó, se beszéd távozni, valahol valami baj lehet, ha gyorsan volt szükség a segítségükre. De hol és milyen baj lehet?…

(az első sorozat befejező része következik)

Az előző, 6. rész itt olvasható.

Gerzsenyi Gabriella | Író, őstermelő, jogász, (ex-)eurokrata. Öt évet dolgozott a Környezetvédelmi Minisztériumban, majd tizenhat évet az EU Bizottság Környezetvédelmi Főigazgatóságán. Jelenleg Szigetmonostoron él, egy férjet, két kamasz gyermeket, két kiskutyát, kefírgombát, kovászt és számtalan haszonnövényt nevel, változó sikerrel. Két kötete jelent meg eddig (2021: ‘Brüsszel után szabadon’ és 2023: ‘Három lábbal a földön’), szépprózáit 2021 végétől folyamatosan közlik print és online folyóiratok, antológiák.