Az emberek szeretnek fekete-fehérben gondolkodni. Bal vagy jobb oldal, Darth Vader vagy Luke Skywalker, gazdasági növekedés vagy fenntartható fejlődés. De míg a gyerekmesékben és a hollywoodi filmekben a jó és rossz világosan megkülönböztethető (melyik gyerek akarna Joker lenni, s nem Batman?), politikai és vallási nézeteink leginkább öröklődnek s tudva-tudatlan irracionálisak, addig a fenntarthatóság megítélésénél igencsak nehéz dolgunk van: egyszerre kell használnunk eszünket és szívünket, mérnöknek és filozófusnak lenni.
A fekete-fehér (ez esetben piszkosszürke és fűzöld) kép egyszerű lenne: vannak jó és rossz cégek, előbbiek védik, utóbbiak pusztítják a világot. Ám szakértő vagy tudós legyen a talpán, aki be tudja sorolni ebbe a két kategóriába a világ akár egyetlen vállalatát is. A cinikusok tovább bonyolítják a képet: a rossz cégek közül a bio-, öko-,vegán-divat hatására egyre többen mossák zöldre magukat (greenwashing). Az angol szleng egész sor kifejezéssel illeti az ilyen képmutatást; greenwash, jumping the green bandwagon, etc.
A közgazdaságtan e tekintetben a cinikusok közé tartozik: a vegytiszta modell szerint a vállalat egyetlen célja a profitmaximalizálás. Ezt jól megfogalmazta Milton Friedman, „az utolsó elméleti neoliberális”, aki 1976-ban az elsők között nyerte el a Nobel-díjat. Hírhedt 1970-es New York Times-beli cikkében így fogalmazott: „Az vállalat egyetlen célja a profit” („The business of business is business”).
Minden környezetvédelmi erőfeszítés vagy társadalmi felelősségvállalás nemcsak haszontalan, de káros és üldözendő, egyfajta kommunista eltévelyedés: ezek csökkentik a részvényesi értéket.
Az elmúlt 50 évben nagyot fordult a világ. A vállalati társadalmi felelősség (CSR) részben Friedmannak köszönheti létét, egyfajta dacmozgalomként. Ám ez már nem Greenpeace hőstörténet a Rainbow Warriorral, itt már nem a „hős zöldek” dacolnak a „gonosz multikkal”. A képlet kifejezetten zavarbaejtő: amikor pl. Donald Trump uralma kezdetén kardcsörtetve kivonult a Párizsi Klímaegyezményből, amerikai városok, egész államok, s nagyvállalatok vállalták önkéntesen a klímacélokat. Ezzel nem tagadom az eredeti felállás érvényességét számos esetben, ld. pl. GMO-k, adóparadicsomok, munkásnyúzdák (sweatshop). Ám a kép már határozottabban árnyaltabb a Starwars-nál, még a feketeöves filmnézők is zavarba esnek, ha meg kell állapítani, ki a jó és ki a rossz.
És hogy tovább bonyolítsuk a képet: itt jön be az etika. Mennyire számít a jó viselkedők valódi motivációja? Egyáltalán van-e egyöntetű motivációja egy több százezer alkalmazottat foglalkoztató cégnek? Baj-e, ha valaki haszonelvből védi a környezetet?
Fontos, hogy az atlantai CEO tényleg könnyes szemmel gondoljon a lesoványodott jegesmedvékre és szomjan haló afrikai gyerekre, vagy elég, ha egyszerűen kevesebb CO2-t bocsáttat ki vállalatánál?
Ha tényleg a legnemesebb erkölcs vezérli, baj-e, ha utána üzleti előnyt farag belőle?
A vita pl. az USÁ-ban nem légből kapott. A vaskalaposok szerint pl. olajárat emelni gazdasági öngyilkosság, versenyképtelenné teszi a hazai ipart. A modernek szerint a képlet pontosan fordított: a magas energiaárak teszik fitté, versenyképessé, ún. öko-hatékonnyá a vállalatokat. Persze a célon túl is lehet lőni, a VW botrány (melyben messze nem csak a Volkswagen csoport érintett) arra kiváló példa, hogy a néha zölden vakbuzgó EU teljesíthetetlen kibocsátási normákat is szabhat.
Mindezen folyamatok mögött ott ül kényelmes foteljében a gazdag országok szent tehene, a minden szükségletében és anyagi vágyában messze kielégített fizetőképes fogyasztó, aki egyelőre nem nagyon akar felállni a foteljéből, kiszállni az autójából, szállítson csak az ipar neki zöld autót, ökodíványt, energiatakarékos lebomló televíziót, benne fair trade filmekkel, amik azonban legyenek mind olcsóbbak, trendibbek, izgibbek, divatosabbak fenntarthatatlan riválisaiknál. Legyen app és tanúsítás, csak gombot kelljen nyomni hozzá.
Nos, like-hősökként valószínűleg nem fogjuk megmenteni a bolygót. Ez rossz hír. Ám van jó is: a bolygó megmenthető!
Greta Thunberg korosztálya radikalizálódott tagjaival egyetemben elvet mindent, ami régi. Helyes, ez a dolga egy tinédzser lázadónak, és ideális esetben a jóért lázad, nem drogozik vagy vandálkodik. Ám a pénteki mozgalom kissé elfelejti, hogy a zöld tudatosulás hajnalától (ami a hatvanas évek végére, hetvenesek elejére tehető) rengeteg előrelépés történt. Gyakorlatilag minden technika, piaci mechanizmus, erőforrás és know-how rendelkezésre áll ahhoz, hogy fenntarthatóan éljünk. „Csak” a politikai akarat hiányzik.
S politikai akarata nem csak kormányoknak vagy politikusoknak van, nagyvállalatoknak, sőt magánembereknek is.
A politika eredetileg „a város (polis) ügyeibe való beleszólást” jelentette. Ma a polis az egész világ, amelynek sorsáról minden kis fogyasztásunkkal vagy nem fogyasztásunkkal szavazunk.
Nézzünk egy konkrét példát! A Győri Szeszgyár Zrt. YouFill néven új szolgáltatást igyekszik bevezetni a hazai benzinkutaknál:
szélvédőmosó folyadékot ezentúl automatából tankoljunk saját edénybe, ne vegyünk hozzá mindig újat.
Az ötlet újszerű, de nem teljesen új: a Body Shop nevű „hippikapitalista” drogériákban már 20-30 éve bevezette Anita Roddick, hogy saját edénybe lehessen „tankolni” a kozmetikumokat. A céget 2006-ban felvásárolta a L’Oréal, 2017-ben pedig a Nature Cosméticos SA. A szétcsavarható deo tubusok és az újratöltő tartályok észrevétlenül eltűntek a boltokból.
Ez a csalódás minden nap érhet minket itthon is, amikor a franciasalátát nem engedik saját edénybe tenni, csak titokban vihetjük saját nejlonzacskónkat be a boltba.
Járvány, mondhatnánk. De nem, már a járvány előtt is egyfajta kultúrharcot vívott a szélsőséges higiénia és a szélsőséges környezettudatosság. Milyen jó lenne, ha olyan termék-szolgáltatás rendszerek szolgálnának minket, ahol ehetünk biztonságosan, bátran szemébe nézhetünk az ÁNTSZ-es és (mostanában nem létező) környezetvédelmi felügyelőnek is.
A mosófolyadék automata ilyen szempontból telitalálatnak látszik: itt garantáltan nem kell sterilnek lenni a csomagolóanyagnak, nem kerül beltérbe kontrollálatlan bacilus, s ha valaki pálinkás butykos helyett a szélvédőmosó tartályba rakja a pálinkát (bár inkább fordítva szokott tragédiát okozni), legrosszabb esetben is csak autója egy nem létfontosságú alkatrészét rontja el.
Persze hogy objektíve meg tudjuk ítélni, zöldremosásról vagy valódi környezeti fejlődésről van szó, el kellene végeznünk egy teljes életciklus elemzést (LCA), összehasonlítva az eldobható 5 literest a többutassal.
Fontos elméleti feltételezéseket kellene tennünk, pl. hány alkalommal használjuk a göngyöleget? Egy eredeti puha műanyagba rakjuk á lá Hungarian, vagy német pontossággal veszünk hozzá új kiskannát? Ha veszünk, azt hány évig használjuk? A rossz hír az, hogy a csomagolóanyag környezeti kára valószínűleg el fog törpülni a folyadék veszélyessége mellett (mely végül is kikerül viszonylag kontrollálatlanul az élővizekbe). Ez a kár viszont amellett törpül el, amit a benzinkútra autózásunkkal okozunk.
Ám a közgazdasági elemzésben e dilemmára is van megoldás: ceteris paribus. A latin kifejezés azt jelenti: tegyük fel, hogy minden más tényező változatlan. Amúgy is mennénk tankolni, nem veszünk új edényt, sőt egyenesen az illetékes tartályba töltjük a folyadékot a motorházban. Nos, ez esetben a megoldás kétségtelenül jobb környezetileg. Fanyalgók hozzátehetik: ha már úgyis ott vagyunk, lemoshatjuk vízzel is kézzel a szélvédőt, ennél már csak az a környezetbarátabb megoldás, ha nem is autózunk. A megoldás tehát csepp a tengerben.
Ám fontos csepp! Hevenyészett elemzésünket happy enddel zárhatjuk:
jelenlegi fenntarthatatlan fogyasztásunkat a rendszerelmélet teoretikusai leginkább ún. vad problémaként szokták jellemezni.
Ez azt jelenti, hogy nem ismerjük pontosan a dolgok lefolyását, csődöt mond a mérnöki megközelítés, a megoldások pontosan nem modellezhetők, nem képezhetünk egyelőre rájuk szakembereket.
Tévedni tehát – a józan ész és erkölcs keretein belül – lehet, proaktívan, próba-szerencse alapon lehet haladni.
Ha termék megmarad a piacon, elérhető lesz téli változatban is, az egész ország kútjain, s árban és kényelemben felülmúlja a versenytársait, feltehetően sikeres lesz, mind piacilag, mind környezetileg. (A legmegnyugtatóbb persze az lenne, ha a terméket független minősítő szervezet tanúsítaná).
Tóth Gergely | alternatív közgazdászként határozza meg magát. A KÖVET Egyesület egyik alapítója és főtitkára, a SZIE Kaposvári Kampuszának főállású professzora. Öt gyermek édesapja, szeret(ne) sítúrázni, korábban triatlonozott. Olvasás-függő, grafomán. Fő írásműve a Gazdasággép, melyet itt mutat be 8 percben.
Vélemény, hozzászólás?