Klímapolitika: ők játsszák, a mi jövőnk a tét

Miről szól a klímapolitika? Miben érdekeltek a nagyhatalmak, és mit szól ehhez Magyarország? Értik-e a politikusok a klímaváltozást, akarnak-e, tudnak-e tenni ellene bármit is?

Atomot dobni a hurrikánba, megfordítani a folyók irányát – nincs olyan bonyolult probléma ember és természet viszonyában, amire ne lenne legalább egy egyszerű, de rossz megoldás. Azt pedig nem nehéz belátni, hogy a Föld dinamikusan változó éghajlati rendszerénél bonyolultabb nem sok van. Ha tehát mi, akik szintén e rendszer részei vagyunk, egyre inkább bajba kerülünk vele, ha az éghajlati rendszer változása lassan halálos fenyegetéssé válik számunkra, akkor abban az egyben biztosak lehetünk, hogy a bajt okozó tényezők is bonyolult rendszert alkotnak. A klímapolitika hasonlóan bonyolult, mint maga a földi klíma.

Az egyszerű megoldások hívei és haszonélvezői viszont – az Egyesült Államok elnökétől a magyar szélsőpopulista propagandistákig – a globális felmelegedés témájában sem restek, hogy nyilvánvaló ostobaságokat hordjanak össze. Ráadásul mintha ugyanazt mondanák: a klímahiszti politikai termék, a globális felmelegedés természetes jelenség, még jól is jár vele az emberiség. (Ez utóbbi állítás mögött komoly lobbiérdekek is húzódnak: Szibéria „felolvadása” például Oroszország és az orosz szénhidrogénipar számára jelent óriási potenciált – igaz, az éremnek két oldala van: augusztus végéig közel 9 millió hektáron égett a tajga.)

Kinek higgyünk klímapolitika ügyben?

A globális felmelegedéssel kapcsolatban sokféle törésvonal mentén sokféle, többé-kevésbé értelmes diskurzus zajlik. A tudományos közösségekben alig látható kisebbséget jelentenek azok, akik kételkednek a globális felmelegedésben, illetve annak ember okozta voltában, a médiában felülreprezentáltak a klímaváltozás tagadói. Külön cikket szentelünk majd a klímaszkepszis történetének, a szénhidrogén-lobbi explicit befolyásának, de foglalkozni most a Climategate-hívők érveivel nem nagyon fogunk: egy dolog a jelenség és annak társadalmi hatása, és más dolog a vitaképesség.

Higgyünk inkább Patricia Espinosának, az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye (UNFCCC) főtitkárának, aki idén júniusban Bonnban a következőket mondta:

Klímavészhelyzet van, és konkrétan az életünkért küzdünk.

Gondolhatnánk, a főtitkár túldramatizálja a helyzetet – csakhogy Espinosa asszony nem az érzéseiről beszélt, hanem az IPCC – a klímaváltozással kapcsolatos tudományos eredmények összegzésére létrehívott kormányközi szakértői testület – 2018 októberi jelentésére utalva a következő konkrétumokról:

A jelentés megerősíti azt a sürgető igényt, hogy a globális átlagos hőmérséklet-emelkedést 1,5 Celsius-fokra korlátozzuk. (A hatályos párizsi klímaegyezmény célként 2 ͦC-t jelöl meg.) Csakhogy messze vagyunk attól a pályától, amivel elérhetnénk ezt a célt.

A friss becslések szerint a melegedés 3 ͦC lesz. Ennek pedig nagyon súlyos következményei lesznek az emberiségre nézve.

Pedig a párizsi egyezményben deklarált elérendő 2 ͦC -os, és az óhajként megfogalmazott 1,5 ͦC-os melegedés közti, mindössze 0,5 ͦC-os különbség is drámaian más kimenteket ad a hivatkozott jelentés szerint. Az alábbi grafikon foglalja össze az egyes területeket érintő kockázatok növekedését a melegedés függvényében: jól látható, hogy +1,5 ͦC fölött drámaian romlanak a kilátások a legtöbb területen.

A klímapolitika története a kezdetektől máig

Pedig tegnap még mintha nem lett volna semmi baj – könnyen lehet ez a benyomásunk, hiszen akárcsak három-négy évvel ezelőtt a klímaváltozás még nem volt kiemelt téma a sajtóban. Ma pedig szinte csak erről szólnak a hírek. Holott már 30 évvel ezelőtt kijelentette az amerikai kongresszus előtt James Hansen, akkor a NASA egyik igazgatója, hogy az adatok egyértelműen mutatják, hogy a globális felmelegedés, a klíma változása itt van, a folyamat elkezdődött. (Fura módon a témával a korábbi szocialista országok tudósai is foglalkoztak a 70-es évek óta.) Hansen ma a globális felmelegedés elleni küzdelem egyik ünnepelt hőse, de a tudományos közösség és a politikai elit két évtizede még inkább elutasító volt riasztó jóslataival szemben.

Persze nem Hansen volt az első és az egyetlen tudós, aki tisztában volt a jelenséggel: a Meteorológiai Világszervezet már 1976-ban állásfoglalást adott ki a globális éghajlatváltozás kockázatáról és a kockázat elemzésének sürgősségéről; ’79-ben az Első Éghajlati Világkonferencia ajánlásban szorgalmazta, hogy az aggodalmakra való tekintettel az érintett nemzetközi szervezetek a következő évtizedet szenteljék az éghajlatváltozás kutatásának. Egy évvel később el is indult az Éghajlati Világprogram, ’84-ben megalakult a Környezet és Fejlődés Világbizottság (Brundtland Bizottság, 1984–1987). A testület a „Közös jövőnk” című könyvben leírta az összefüggést a légköri üvegházgáz-felhalmozódás és a klímaváltozás között, de a hangsúly itt még a – környezeti és szociális szempontból – fenntartható fejlődésen van. (Harminc év telt csak el, és ma már komolyan vehető vélemények szólnak arról, hogy a második világháborúhoz hasonló mozgósításra, „klíma-hadigazdálkodásra” lenne szükség ahhoz, hogy elkerüljük a katasztrófát.) 1988-ben pedig az ENSZ és a Meteorológiai Világszervezet együttműködésével felállt a már hivatkozott IPCC.

A 80-as és 90-es évek: konferenciák, kongresszusok és egyezmények kora

A 80-as évek végétől a nemzetközi politikai gépezet működése felgyorsult, és Hansen kongresszusi meghallgatása után mindössze négy évvel, az 1992-es Rio de Janeiro-i Föld-csúcson (hivatalos nevén Környezet és Fejlődés Világkonferencia) elfogadták az ENSZ Éghajlat-változási Keretegyezményét (United Nations Framework Convention on Climate Change, UNFCCC). Az egyezmény célja, hogy az „üvegházgázok légköri koncentrációját olyan szinten stabilizálják, amely megakadályozza az éghajlati rendszerre gyakorolt veszélyes antropogén hatást. Ezt a szintet olyan időhatáron belül kell elérni, ami lehetővé teszi az ökológiai rendszerek természetes alkalmazkodását az éghajlatváltozáshoz, továbbá, ami biztosítja, hogy az élelmiszertermelést az éghajlatváltozás ne fenyegesse, valamint ami módot ad a fenntartható gazdasági fejlődés folytatására.”

Az egyezményben a fejlett országok kötelezettséget vállaltak, hogy az egy főre jutó széndioxid-kibocsájtásuk az ezredfordulón nem haladja meg az 1990-es szintet Ehhez képest az évente a légkörbe juttatott széndioxid mennyisége közel a kétszeresére, 33 gigatonnára nőtt az egyezmény elfogadása óta. És hogy mekkora a távolság az 1992-ben a modellek alapján prognosztizált/elképzelt jövő, és a ma valósága között: az egyezmény az ághajlatváltozás esetleges káros következményeiről, illetve a károk megelőzésről beszél.

Gyötrelmesen hosszú és nehéz tárgyalások után 1997. december 12-én a kiotói klímacsúcs résztvevői elfogadták az egyezmény szövegét – ez lett a Kiotói Jegyzőkönyv. A fejlett országok és a volt szocialista országok arra vállaltak kötelezettséget, hogy 2008 és 2012 között összességében az 1990. évi szinthez képest 5,2 százalékkal csökkentik az üvegházgázok kibocsátását. Az EU összességében 8, Japán 6, Amerika pedig 7 százalékos csökkentést vállalt. Magyarország a jól hangzó 6 százalékos vállalással az élbolyban volt. Igaz, a bázisév – amihez képest a 6 százalékot el kellett érni – 1986-1987 volt: három évvel később, a rendszerváltás környékén a szocialista nagyipar összeomlása magától is teljesítette a vállalt CO2-visszafogást.

Kiotóban a legfőbb törésvonal a fejlődő országok – ekkor még Kína is ide tartozott – és az USA között húzódott: a fejlődőknek az éghajlati keretegyezmény (UNFCCC) értelmében nem kellett kötelező vállalásokat tenniük, az amerikaiak – és az ausztrálok – viszont nem akartak ekkora versenyelőnyt adni a világkereskedelemben egyre jelentősebb szerepet játszó Kínának és Indiának.

A globális arányok változását mutatja, hogy Kína akkori CO2-kibocsájtása mindössze 600 millió tonna volt, míg az Egyesült Államok 5 milliárd tonna körüli kibocsájtása adta a globális CO2-emisszió közel harmadát – tavaly ugyan némiképp nőtt az USA kibocsájtása, de 1997-hez képest érdemben nem változott, míg Kína tavalyi 10 milliárd tonna feletti kibocsájtása adja immár a globális mennyiség harmadát. (Igazi intellektuális játékszer az Our World in Data CO2-oldala, ahol interaktív grafikonokon nézhetjük meg az egyes országok hozzájárulását 1750-től a globális üvegházgáz-kibocsájtáshoz.)

Klímapolitika a nemzetközi érdekek felől nézve

Persze ez a probléma sem olyan egyszerű, mint amilyennek első ránézésre látszik. Ha két másik szempontot is ide veszünk, mindjárt kevésbé kézenfekvő a dolog megítélése. Egyrészt a kínai (indiai, tajvani sat) kibocsájtás jelentős része a fejlett világból származó „emisszió-export”, másképp fogalmazva a CO2-kibocsájtás kiszervezésének eredménye. Hiszen az itt előállított árucikkek jelentős részét vagy alkatrészként építik be amerikai vagy nyugat-európai multik termékébe, vagy végtermékként a legfejlettebb országokban értékesítik.

Másrészt a kelet-ázsiai országok felelőtlennek gondolt környezetpolitikájával kapcsolatban érdemes egy pillantást vetni a szegénységi mutatókra is: 1990-ben még mintegy 2 milliárd ember élt világszerte mélyszegénységben (napi 1,9 dollárnál kevesebből), ennek a fele Kelet-Ázsiában – mára ez a szám 600 millió alá csökkent, a kelet-ázsiai országokban pedig a világ szegényeinek kevesebb mint 10 százaléka él– nyilván nem függetlenül a környezetpusztító iparágak által húzott gyors ütemű gazdasági növekedésétől.

Lehet, hogy a Kiotói Jegyzőkönyv a politikailag elérhető maximumot jelentette – a legtekintélyesebb nemzetközi környezetvédelmi szervezetek szerint viszont inkább kudarc, mert a vállalások és mechanizmusok messze nem elégségesek az ökológiailag veszélyes mértékű felmelegedés megakadályozására. A zöldszervezetek kritikája szerint ráadásul néhány év alatt kiderült, hogy a fejlett országok a Jegyzőkönyv bonyolult számítási mechanizmusait, illetve az ekkoriban bevezetett emisszió-kereskedelmet kihasználva a papíron elszámoltnál jóval kisebb kibocsájtás-csökkentést valósítottak meg.

A klímapolitika vége: a tárgyalóasztalok elhagyása

A bajokat tetézte, hogy a ’92-es riói csúcson elhatározott, az aláíró kormányok részvételével tartott konferenciasorozat aktuális, hágai epizódjának előkészítése – ennek keretében egyeztettek a kiotói megállapodás végrehajtásának konkrét lépéseiről – 2000 novemberében teljes kudarccal végződött, a nemzetközi klímatárgyalások összeomlottak.

De a mélypontot az Egyesült Államok elnökének 2001. március végi bejelentése hozta el: G. W. Bush közölte, hogy az USA kilép a kiotói egyezményből. Az elnök érvelése szerint az amerikai gazdaság érdekei az előbbre valók – ugyanakkor nem sokkal később saját klímavédelmi tervet (Tiszta Égbolt Kezdeményezés) jelentett be, de, ezt még az USA szövetségesei is hűvösen fogadták.

De az egyezményben bent maradt államok közt is nagyon komoly ellentétek feszültek, a kritikus pont az ún. nyelők, vagyis a széndioxidot megkötni képes erdők és mezőgazdasági területek beszámításának kérdése volt. 2001. nyarán aztán a Bonnban tartott tárgyalásokon kompromisszum született, így a kiotói egyezmény túlélte a válságot – igaz, a környezetvédő szervezetek szerint ennek az ára épp a kiotói célkitűzések de facto teljes feladása volt. Az év novemberében aztán a következő, marrakeshi tárgyalássorozat végén lezárult a a kiotói jegyzőkönyv véglegesítése – kritikusai szerint a négy évig tartó folyamat végére a CO2-kibocsájtás visszafogását leginkább ellenző országok Ausztráliától Ororszországig olyan mértékben puhították fel a kiotói megállapodás tartalmát, hogy az végül alkalmatlanná vált az üvegházgáz-kibocsájtás korlátozására.

Az ENSZ veri az asztalt

Eközben folyamatosan gyűlnek azok a kutatási eredmények, amelyek jóval borúlátóbbak, mint a Kiotói Jegyzőkönyvet megalapozó tudományos konszenzus. 2007-ben jelenik meg az IPCC negyedik jelentése, ami egyértelművé teszi, hogy az éghajlat változásáért az emberi tevékenység okozta légköri üvegházgáz-koncentráció növekedése a felelős. 2009-ben pedig már így figyelmezteti az aktuális – koppenhágai – klímacsúcsra összegyűlő feleket az IPCC aktuális jelentése: „A fosszilis energiahordozókból származó globális széndioxid-kibocsájtás 2008-ban 40 százalékkal volt magasabb, mint 1990-ben.

Ha a globális kibocsátási ráták a következő 20 évben a mai szinten maradnának is, ez 25 százalékos valószínűséggel azt jelentené, hogy a felmelegedés meghaladja a 2 ° C-ot, még akkor is, ha 2030 után nulla lenne a kibocsájtás. Minden késlekedés növeli a 2 ° C-os felmelegedés esélyét.” Ehhez képest Koppenhágában mindössze egy szándéknyilatkozatot sikerült elfogadni a kötelező emisszió-csökkentés menetrendje helyett.

Apró klímapolitikai sikerek

Persze nemcsak kudarcok rajzolják ki a nemzetközi egyezkedések görbéjét, kisebb sikerek is születnek a Riói Egyezményt aláíró országok konferencia-sorozatán (COP). 2011-ben a Dohában tartott megbeszélésen (COP 18) például megállapodtak, hogy 2015-ben átfogó klímavédelmi megállapodást hoznak tető alá – ez lesz majd a végül 2016 áprilisában aláírt Párizs Klímavédelmi Egyezmény.

Hogy a párizsi megállapodás mit irányoz elő, és az elég lehet-e a legrosszabb forgatókönyvek elkerüléséhez, azt később vizsgáljuk meg. De a Párizsig vezető út dinamikája önmagában sem túl kecsegtető: a politikai rendszer a tudományos közösség és a környezetvédő szervezetek felől érkező jelzésekre eleve késve reagál, a kínkeservesen megszülető megállapodások pedig látványosan elégtelenek a legrosszabb lehetséges forgatókönyvek elkerüléséhez.

Hamarosan kiderül, hogy ezeket az eleve elégtelen vállalásokat sem tartja be az aláírók kisebb-nagyobb része, a globális felmelegedésért felelős gázok kibocsájtásának a növekedési üteme sem csökken, a trendek alapján a kibocsájtási csúcspont is egyre távolabbra tolódik. (Ne feledjük, az IPCC 10 évvel ezelőtti figyelmeztetését – minden késlekedés növeli a 2 ͦC-t meghaladó hőmérséklet-növekedés valószínűségét,) Időközben romlanak a prognózisok, maga az IPCC is egyre borúlátóbb jelentésekkel áll elő, a társadalom felől növekszik a nyomás, előbb-utóbb megint születik egy nagy nemzetközi megállapodás.

Becker András
xforest alapító tag