„ne szaladj, mert elesel”

Hogyan lettem elhivatott pingpongos…
65 éves nő vagyok, aki budapesti család egyetlen agyonféltett kislányaként töltöttem a gyerekkorom. Akkoriban a sport jótékony hatása, és egyáltalán az egészséges életmód nem volt központi téma, még a dohányzás káros volta is csak ekkortájt kezdett valamennyire ismertté válni a tömegek számára.

Nálunk senki nem sportolt, maga a szó sem szerepelt a család aktív szókincsében, legfeljebb mint „veszélyes” tevékenység. Ennek megfelelően én voltam az a gyerek, aki naponta sokszor hallotta: „ne szaladj, mert elesel”, ami minden szempontból beépült a személyiségembe. Annyira óvtak, hogy biciklizni sem tanultam meg, hisz azzal nagyot lehet bukni, és úszni is csak azért tudok, mert apám meggyőzte anyámat, az úszás létszükséglet, adott esetben szó szerint életet menthet. A napjaim szófogadó gyerekként olvasással, babázással és más ülős elfoglaltsággal teltek, a játszótéren is csak a padról nézelődtem.

Ezzel szemben a kiváló tanulmányi eredmény alapelvárás volt, amit jó kislányként teljesítettem is. Az általános iskola felső tagozatára kitűnő tanuló, ám nagyon kövér, ügyetlen és gyáva gyerek lettem, aki gyűlölte és félte a tornaórát, és egyáltalán mindennemű mozgásos tevékenységet. Nem tudtam futni, rúdra/kötélre mászni, szekrényt ugrani, labdajátékokat játszani, és hajlandó sem voltam ilyen nyaktörő mutatványokra. Ötödik év végén a testnevelő tanár osztályfőnököm azzal fenyegette meg a szüleimet, nem érdekli az egyébként kitűnő bizonyítványom, következő évben megbuktat tornából ha nem íratnak be valamilyen sportra, ami nem lehet a sakk…

A család hosszas tanakodás után a pingpongot választotta, ahol az ellenfél az asztal másik oldalán van, szerintük mozogni sem nagyon kell, és ha eltalál a labda nem okoz sérülést. Talán szűk két évig jártam heti egy-két alkalommal, szívből utáltam, ügyetlen, sikertelen és tohonya voltam, aztán valahogy megszabadultam ettől a kényszertől, és attól kezdve maximum a strandon fogtam ütőt a kezembe. Középiskolára lefogytam, és a túlsúly szerencsére azóta sem tért vissza.

Elvégeztem a jogi egyetemet, férjhez mentem, született két kisfiam, és évtizedekig éltem a hozzám hasonló nők mindennapjait, időmet és energiámat megosztva a gyereknevelés, család, munka, háztartás, idős szülők körüli teendők sokszögében. Ha nagyon akarom, talán tudtam volna rá időt szakítani, de a sporttevékenység gondolatára is borsódzott a hátam, és még a közeledő busz után sem futottam soha, hiszen úgyis mindjárt itt a következő. Ha őszinte akarok lenni, magamban kicsit meg is mosolyogtam, de semmiképpen nem értettem a sportért túlzottan lelkesedőket.

Részemről a maximum a könnyű séta volt (lehetőleg a városban), és szívesen időztem más emberek társaságában, mentem moziba, színházba, vásárolgatni, utaztam, amennyit lehetett. Így telt az életem 62 éves koromig, amikor abbahagytam az egész napos üléssel járó jogászi munkát. Addigra a gyerekek felnőttek és önállósodtak, a szülők elmentek, én pedig szerencsére aktív fizikai és egészségi állapotban maradtam otthon.

A családom aggódott mivel fogom tölteni az időt, és a semmittevésben majd gyorsan leépülök. Úgy gondoltam életfeladataimban tisztességgel helytálltam, dolgoztam és stresszeltem eleget, ezért a jövőben lehetőség szerint kizárólag feltöltődést nyújtó, kellemes programokat keresek és szervezek magamnak, de a bármiféle sport gondolata sem merült fel, hisz ennél távolabb nem állhatott tőlem semmi.

Aztán egyszer – ma sem tudom hogy jutott eszembe – érintőlegesen megemlítettem, talán kipróbálnám át tudom e még ütni a pingponglabdát a másik térfélre, mire az egyik fiamtól inspirációnak ajándékba asztalitenisz felszerelést kaptam. Hosszas unszolására -bár még nálam is kevésbé volt jártas ebben – lementünk egy pingpongterembe, és kiderült hogy nem felejtettem el azt a keveset amit anno sikerült belémplántálni.

Mindez felkeltette az érdeklődésem. Gondoltam, kell az a kis szolid mozgás az aktivitásom és egészségem megőrzésére, azon kívül ez hasznos program heti egy-két órában, de partnerem továbbra sem volt.

Ismét a család nyomására, és ha már elláttak a szükséges felszereléssel ne bántsam meg őket, edző iránt érdeklődve találtam rá egy remek emberre, aki egyben pedagógus. Azt mondták nagyon türelmes, és a gyerekek szeretik. Úgy gondoltam, ha valaki, „Ő” a nekem való. Ha tudása és türelme van a gyerekekhez, remélhetőleg jól tolerálja az ügyetlen, sosem sportolt, óvatos nyugdíjast (aki cserébe nem rendetlenkedik a foglalkozás alatt), és nem szalad el tőlem ijedtében az ellenkező irányba…

Azóta eltelt szűk három év, és én a pingpong megszállottja lettem. Az edzőm valóban angyali türelme, bátorító személyisége és fantasztikus szakmai tudása megtette a hatását. Nyilván egy fiatalhoz képest nehezebben, lassabban tanulok új mozdulatsort, de bénáskodásomra is csak biztatás a reakció. Mivel imádom a játékot, fáradhatatlanul és elszántan gyakorlok, próbálkozom ugyanazzal ezredszerre is, és látom, érzem a fejlődést, ami továbbmotivál. A heti egy-két egyórás edzés mellett megismertem nagyon kedves és támogató sporttársakat, akikkel szintén heti két alkalommal tét nélkül két-két órát játszunk, miközben mindenféléről beszélgetünk, és szívből jövően jókat nevetünk saját magunkon.

Ahogy teltek a hónapok edzőm egyre unszolt, hogy a további fejlődéshez szükség van a tanultak versenyhelyzetben való alkalmazásának sok ismeretlen, más-más stílusú emberrel való gyakorlására. Így hát lassanként elkezdtem amatőr, sok éve játszó asztaliteniszezőkhöz képest kezdő, de már nem „strandpingpongos” tudásszintemnek megfelelő versenyekre járni. Ezirányú tapasztalat hiányában, s mivel egyébként sem voltam soha versengő, és az élet úgy hozta, nem is volt rá különösebben szükségem, igen nehezen vettem rá magam a nevezésekre. De a motiváció, hogy jobban és még jobban játsszak legyőzte a belső ellenállásomat.

Egyelőre sajnos nincsenek világrengető sikereim, (kisebb is kevés), de a hozzáértők szerint idő kell, mire egyszer csak átfordul a dolog, és éles helyzetben is megmutatkozik, amit tudok. Én pedig – most megtapasztalva a sport jellemformáló hatását is – minden kudarc után újból felszívom magam, és nevezek a következőre. A versenyeken további sporttársakkal kerültem kapcsolatba, melynek révén még egy hétköznapon játszom két órát egy hasonlóan elkötelezett partnerrel. Így gyakorlatilag hét napból öt-hat napon biztosan pingpongozom.

Ahogy az időbe belefér a fizikailag lényegesen megterhelőbb edzés is gyakoribb, így megesik, hogy sűrűbb időszakokban napi négy órát sportolok. Ez – a közhiedelemmel ellentétben – komoly fizikai megterhelés, sok mozgással, ugrálással jár. Egész eddigi életemben nem volt olyan jó az állóképességem mint most, és „oda jutottam”, hogy minden más tevékenységet alárendelek és háttérbe szorítok a pingponggal szemben.

Ilyenkor kikapcsolja az agyam a többi gondolatot, elfelejtek bút-bajt és csak a játékra koncentrálok, sokszor érzem a mostanában gyakran emlegetett flow érzést. Családom és én is teljes döbbenettel szemléljük ezt a pálfordulást. Álmomban nem gondoltam, és senki, aki ismert korábban, hogy valaha így viszonyuljak egy sporttevékenységhez. Szerintük függő lettem, amit nem is tagadok. Azt szoktam válaszolni, lehetne ennél rosszabb is, ez a szenvedély csak előnyömre válik.

Katalin