Őshonos magyar fák kislexikonja képekkel

Őshonos- idegenhonos- tájidegen

Három fogalom, amelyet gyakran kevernek, még az erdészetben jártasak is.

Őshonos fafaj minden olyan erdei fafaj, amely nem betelepítés, tehát nem mesterséges beavatkozás során került a Kárpát-medencébe, és legalább kétezer éve jelen van. Ilyen például a kocsányos tölgy, amely Magyarország valamennyi erdészeti táján megél és már a jégkorszak előtt megjelent ezen a területen.

Ennek a pandanja az idegenhonos fafaj, amely betelepítés útján került erre a területre, mint az amerikai kőris vagy a törökmogyoró.

A zavart a tájidegen faj fogalma szokta okozni. Tájidegennek nevezzük azokat az őshonos fafajokat, amelyek számukra idegen tájon vannak. Tehát a budai berkenye például őshonos fajunk, és vígan éldegél a Pilisi-Budai vagy a Visegrádi-hegységben, de semmi keresnivalója az Alföldön, oda betelepítés útján került, ott tájidegen őshonos fafaj. Kicsit olyan ez, mint a mastermind, ha még emlékszünk gyerekkorunk híres színkereső játékára. Ha jó a szín és jó helyen van: őshonos; ha jó a szín, de nem jó helyen van: tájidegen, és ha se a szín, se a hely nem jó: akkor idegenhonos.

A fák nevei önmagukban nem igazítanak el, sőt csalókák lehetnek: az olasz tölgy őshonos magyar fafajta, míg a magyar tölgy idegenhonos fajunk. Latin neve egyébként Quercus Hungarica Hubeny, Hubeny József, magyar erdészeti íróról, aki 1830-ban először választja el ezt a fajt más tölgyfajoktól, a Magyar Királyság déli területein. Megjegyzendő, hogy a Hubeny utótag főként erdészeti szaklapokban található meg, a nagyközönség számára írt cikkek csak, mint Quercus Hungaricára hivatkoznak.

Eredetileg szubmediterrán faj, főként a Balkán-félszigeten honos. Mai határainkon belül alig néhány erdőségben található, főként a Mecsekben és az Alföld déli részén, oda is a XIX. század végén telepítették be. Egyedül a Borsod megyei Kács határában élő magyar tölgyekről feltételezik, hogy őshonosak lehetnek, de erről egyelőre még viták folynak.

A fehér akác (Robinia pseudoacacia) is említésre méltó szintén idegenhonos, nagyjából 300 éve van jelen Európában, Magyarországra főként a homokos talaj megfogására telepítették be annó. Agresszíven terjedő, invazív faj, amely kiszorítja az őshonos fajokat. A virágán kívül minden része mérgező. Hogyan lehetséges akkor, hogy majd mindenhol jelen van hazánkban, mégpedig tudatos telepítés révén?

A 2017-es erdőgazdálkodási tervezet 18 ezer hektárnyi terület fásítását tartalmazta, ebből a fehér akácnak 7000 hektár jut. Miért? A válasz a fa hasznosságában rejlik. Ugyan lényegében kiirthatatlan betolakodó, gyorsan nő, ám a faanyaga közkedvelt építési anyag, kiváló tüzelőanyag, könnyen gyullad, hosszan ég, és nem utolsó sorban, kiváló mézelő.

Az Európai Unió mézexportjának 10 %-át Magyarország adja, ennek 80 %-a akácméz. Így amikor 2014-ben az EU Bizottság fel akarta venni az akácot az Idegen Invazív Fajok listájára (Invasive Alien Species), a magyar kormány hungarikummá nyilváníttatta az akácot és az akácmézet, ezzel óva meg családok tízezreinek biztos jövedelmét; ha ugyanis egy faj felkerül a listára, a termesztése, vagy tenyésztése, sőt a behozatala is tiltott.

Így például a kőrislevelű juhar is persona non grata az EU-ban. Megjegyzem az akác azóta sem került fel a listára, annak ellenére, hogy nem csak Magyarországon van jelen, hanem több európai országban is, s ez utóbbiakban nincs is akkora gazdasági jelentősége, hogy gondot okozhatna a betiltása.

A magyar őshonos fafajok többsége már a jégkorszak előtt is ezen a területen élt, ám az erdők mai összetételét nagyrészt az elmúlt pár tízezer év éghajlati ciklusai alakították. Amikor az utolsó nagy lehűlés véget ért, kezdetét vette a fenyő-nyír kor, nyírlápok és fenyvesek borították a Kárpát-medencét, ebből az időszakból maradt fenn például a bakonyi erdei fenyő-állomány.

Mintegy kilencezer évvel ezelőtt felmelegedő, szárazabb klíma következett: a mogyorókor, szteypp- és sziklanövényekkel.

Ezután a nedvesebb időszak a lomboserdőknek kedvezett: 7 ezer évvel ezelőtt kezdődött a tölgykor, ennek a maradványtársulása például a debreceni Nagyerdő.

Ötezer évvel ezelőtt elkezdődött a két egymást követő bükk I. és bükk II. kor. Ezek már nagyjából a mai kinézetét adták meg a Kárpát-medencének, az emberi tevékenységet leszámítva persze. Kialakultak a közép-hegységi lomboserdők és az erdős-puszták a síkságokon. A szatmár-beregi bükkösök és a nyírségi gyertyánosok is ebből az időszakból maradtak fenn.

Az így kialakult erdőket területi és éghajlati adottságoktól függően zónákra lehet osztani. A tájidegen és idegenhonos fák telepítése pont ezért veszélyes, hiszen számukra nem megfelelő környezetben nevelkedő fák felborítják a helyi ökoszisztémát, ráadásul nagyobb arányban pusztulnak.

Az itthoni erdők három nagyobb zónatípusba tartoznak: klimazonális, extrazonális és intrazonális.

A klimazonális erdők kialakulásában elsősorban a terület éghajlata, a klíma játszik szerepet, megoszlásuk a tengerszint feletti magassághoz igazodik:
250 métertől 400 méterig cseres tölgyesek az uralkodó fajok, ezek főfafajai a cseres és kocsánytalan tölgyek.
400 métertől 600 méteres magasságig gyertyános tölgyesek vannak, kocsánytalan tölgyekkel és gyertyánokkal.
600 métertől 800 méterig bükkösök, míg
800 métertől 1000 méterig fenyvesek vannak.
Magyarország területének csupán 2 %-a fekszik 400 méternél magasabban, 14 %-a 200-400 méteren terül el és nagy része, 84 %-a 200 méter alatt.

Főként ebben a 84 %-ban találhatóak az intrazonális erdők, amelyek kialakulásában az egyéb környezeti tényezők, mint a talajviszony és a vízellátottság játszik szerepet.
Ilyenek például a törmeléklejtők hársasai, a szurdokerdők juhar-kőris-bükk társulásai vagy a lápok és ligetek éger-, fűz-, kőris- és nyárfaerdői.

Ezeken felül vannak az extrazonális erdők. Ezek az erdők olyan területeken jönnek létre, amelyek a klimazonális felosztás szerint más erdőtársulásokat követelne, de bizonyos területi sajátosság miatt, attól eltérő fák jelennek meg. Például meredekebb, hűvösebb hegyoldalakon már 500 méteren is megjelenhetnek a bükkösök a gyertyános-tölgyesek között, míg melegebb, lágyabb lejtőkön akár 200 méteren is találkozhatunk molyhos tölgyesekkel. (Mecsek és Villányi hegység)

Mivel nem kívánunk lexikonjelleget ölteni, minden nemzetségből egy fajt emelünk ki, és adunk róla átfogóbb képet. A faj neve alatt ugyanakkor, zárójelben felsoroljuk a további, abba a nemzetségbe tartozó őshonos magyar fafajokat, gyakoriságuk szerinti növekvő sorrendben, kezdve a legritkábbal. Íme a legfontosabb fafajták Magyarországon.

Madárberkenye (Sorbus aucuparia)

(Budai, madár-, déli, lisztes, házi és barkócaberkenye)

A madárberkenye termése igen közkedvelt az erdei állatok körében. Kutatások szerint legalább hatvan madárfaj fogyasztja, néhány emlős is, az ízeltlábúak nemzetségéről nem is beszélve. Főként a vonuló madarak étke, mint a rigófélék, a fenyőszajkó, a csonttollú vagy a rozsdafarkú.

Az emlősök közül elsősorban a rágcsálók, a pele, a mókus őszi tápláléka, de nagyobb vadaké is, mint az őz, a borz és a róka. A rókák meglepően sok növényi eredetű táplálékot fogyasztanak. Nyaranta az élelmük 15 %-át képezik a különféle termések, míg ősszel ez a szám eléri a 30 %-ot is. A termések eléréséhez képesek akár a fára is felmászni, vagy két lábon állva óvatosan leszedni a gyümölcsöt.

Emberi fogyasztásra is alkalmas, bár az íze kesernyés, inkább lekvárt készítenek belőle, illetve különböző főzeteket. Az 1800-as évek végén fedezték fel Morvaországban egy édesebb, jobban emészthető fajtáját, az édesberkenyét, amelyet el is kezdtek termeszteni itthon is. Ennek a gyümölcsét akár magában is lehet fogyasztani, a termése nagyobb és több, mint a kesernyés fajtáé. Latin neve egyébként a sorbus (kesernyés) és az aucuparia szavakból áll össze. Ez utóbbi az avis (madár) és cupere (elkapni) szavak összetételéből ered. Régen ugyanis a madárcsapdák kedvelt csalija volt.

A madárberkenye alacsony növésű, 5-10 méter magas fa, összetett levelei akár 17 hosszúkás levélből is állhatnak. Lapos, tányérszerű sátorvirágzata fehér, gyümölcse narancssárga. Egész Európában elterjedt, tölgyesek, bükkösök gyakori elegyfája, de sokszor ültetik parkokba és utak mellé. Termését lekvárnak, mártásnak, vizelethajtó gyógyteának használják. Borokhoz adják tartósítóként, aszalva magas C-vitamin tartalma miatt eszik. Gyakori támadója a levéltetű, és a takácsatka, de a levéldarázs álhernyója is gyakra táplálkozik a leveleivel.

A madárberkenye még a berkenyék közt is kicsinek számít, legnagyobb fajai a házi és a barkócaberkenyék. Az előbbi faj képviseli a Sorbus nemzetség legnagyobbját: a Borsod megyei Tokajban élő fa 3,9 méteres törzskörméretű, és csaknem 18 méter magas.

Szelídgesztenye (Castanea sativa)

(szelídgesztenye, közönséges bükk)

Kevesen tudják, hogy a szelídgesztenye a bükkfafélék családjába tartozik, sőt 1768-ig nemzetségbeli tagnak tartották. A vadgesztenye ugyanakkor teljesen más növénytani rendbe, a szappanfafélék családjába tartozik, így a juharhoz közelebb áll rokonságban, mint druszájához, a szelídgesztenyéhez.

Érdekessége, hogy a legtöbb nyelv, köztük a magyar is megkülönböztet kétfajta szelídgesztenyét: a kis szemű, keveset termő fajtákat gesztenyének (chestnut, châtaigne, Kastanie) míg a nagyobb szemű, termékenyebb fajtákat maróninak (marron, marron, Maroni) nevezik. Már a 13.  századból maradtak fenn róla írásos emlékek, a Castanea szó megtalálható egy levélben, amelyben Imre királynak írnak egy veszprémi birtokról. A legenda úgy tartja, hogy a 15. században vált közkedvelt csemegévé, amikor is Beatrix királyné magával hozta az itáliai gesztenyéssült recepteket.

Sokfelé tartottak gesztenyeünnepet, októberben, mikor megérett a termés, a falvak népei összegyűltek, és énekelve, táncolva gyűjtötték be a gyümölcsöt, majd kezdődhetett a közös sütögetés. Egyes helyeken Mindenszentek estéjén sütötték a gesztenyét, és ezzel ajándékozták meg a halottak emlékére harangozó férfiakat. Sok település, földrajzi terület viseli a nevében, Geszt, Geszteg, Geszteréd, sőt Keszthely neve is ebből a szóból származtatható.

A szelídgesztenye hosszú életű, nagy termetű, vaskos fa, 30 méter magasra nyúlik, és akár 12 méter is lehet a kerülete. Lándzsa alakú levelei gyakran karéjosak. Barkavirágzata felfelé áll, felül sárgás, alul inkább zöldes kis virágokkal. Barna termése zöld, szúrós burokban van, egy gömböcskében akár három gesztenyével.

Elsődleges felhasználási területe a gasztronómia, pürét, lisztet, töltött húsokat, édességeket készítenek belőle. Fájából bútorokat készítenek. Hazánkban kilenc tájon van jelen, főként az Alpokalján, Dél-Dunántúlon és Észak-Magyarországon. Melegkedvelő faj, a meszes talajt nem kedveli.

Különböző gombák előszeretettel támadják meg, de főellensége a gesztenyeormányos. Ez a kis rovar hosszúkás szipókájával megfúrja a még zöld termést, és belepetézik a gyümölcsbe. A kifejlődő egyedek elfogyasztják a gesztenyét, majd távoznak, hogy újabbakat fúrjanak meg. Biztos módszer a fertőzött termés kiszűrésére, ha vízbe téve feljön a víz tetejére: gondolkodás nélkül dobhatjuk a szemétbe.

A legnagyobb példány a zalai Nagykutason van, csaknem kilenc méteres törzskörméretű, 22 méter magas fa.

Mézgás éger (Alnus glutinosa)

(hamvas, mézgás éger)

A mézgás vagy enyves éger pionír faj, vagyis elhalt területeken elsőként jelenhet meg, ha megszűnik az ok, ami a pusztulást eredményezte. Talajjavító hatásával elősegíti más élőlények megtelepedését, gyorsan növő, rövid életű fa (100 év), miután termékennyé teszi a talajt, hamar átadja helyét más fajoknak.

A talajjavító hatását szimbiotájának köszönheti, a Franki alni nevű nitrogéngyűjtő baktériumfajnak. Ez a baktérium a talaj nitrogén tartalmának a 70 %-át képes megkötni, és tovább adni a növénynek, amely felhasználja azt a fotoszintézis során. A baktérium a fotoszintézis során előállított anyagokból él, így minél több nitrogénnel látja el az anyanövényt, annál több táplálék jut neki magának is. Mindeközben pedig a földet savanyító nitrogént eltávolítja a terméketlen talajból, így megtelepedhetnek előbb a talajmenti lágyszárúak, majd a cserjék, végül pedig az erdők óriásai, újból benépesítve egy-egy elhagyott tájat, egy erdőtűz vagy egy erdőirtás után.

Nevét egyébként fiatal hajtásainak ragacsosságáról kapta, a nevében szereplő glutinosa is az enyv, mézga latin megfelelője. (Az alnus pedig partmentit jelent, mivel vízigénye miatt gyakran telepedik meg folyópartokon.)

A mézgás éger 10-25 méteres gyorsan növő, viszonylag keskeny fa. Kérge zöldes, majd később, az idősebb egyedeken bebarnul. Lápos vidékeken gyakran növeszt „lábakat” és légzőgyökereket, akárcsak a magyar kőris. Levelei szélesen tojásdadok, virága barkavirágzat. Termése a barkavirágzatból lesz, apró magocskái repítőszőrösek.

Változatos élőhelyű, mocsaras területeken, síkvidékeken, de ezer méterig domboldalakon is megél. Fáját, vízellenálló képessége miatt főként hídlábakhoz használják. A kétezres évek elején megjelent egy új típusú megbetegedés, a fitoftóra. A gyökérrohasztó gomba nagy arányban pusztította az égereket, 2010-ben a fák 75 %-nál tapasztaltak tüneteket, a fák törzsén kátrányos foltok jelentek meg, alatta elhalt szövetekkel. Gyérítéssel, a beteg fák eltávolításával végzett védekezés sikeresnek bizonyult, azóta csökkenő tendenciát mutat a fertőzés.

A legnagyobb mézgás éger a somogyi Hácson található, ez a többtörzsű fa 8,7 méteres törzskörméretű és 31 méter magas.

Erdeifenyő (Pinus sylvestris)

(Közönséges jegenye-, luc-, erdeifenyő, tiszafa és közönséges boróka)

A második világháború után az ország pénzhiányban szenvedett, így az olyan alapvető áruk importja is kérdésessé vált, mint a faanyag. Ezért a hatvanas években fenyvesítési program indult, idegenhonos fekete-, és őshonos erdeifenyők tömeges telepítésével kívántak lendíteni a gazdaságon.

Az erdeifenyő sok helyen tájidegen fajként jelent meg, ezek az erdők kezdték kiszorítani az őshonos lombos erdőket, a kilencvenes évek végén a szakértők már attól féltek, hogy a molyhos és olasz tölgy teljesen eltűnik. Ugyanakkor az elmúlt 10 évben érdekes tendencia mutatkozott meg, a fenyveseink pusztulni kezdtek, Kemeneshátról, és Vértes- és Bakonyalja tájairól teljesen eltűntek. Kemenesháton egyébként lényegében csak telepített fenyves volt, a helyüket mára őshonos, és tájba illő tölgyesek és bükkösök vették át.

A szakértők szerint a feketefenyők mindössze 3 %-a egészséges, míg az erdeifenyők 27 %-a. Az okot a hatvanas-hetvenes évek rossz erdőgazdálkodási stratégiájában kell keresnünk, amelyre a globális felmelegedés is rátesz egy lapáttal. Sok betegség, parazita, amelyek a szubmediterrán területeken honos feketefenyő sajátjai, és amelyek eddig nem tudtak megtelepedni a hazai fenyvesekben, a felmelegedéssel együtt képesek voltak megtámadni a fekete-, majd az erdeifenyő állományt is.

Ugyanakkor az Alföldre betelepített tájidegen fenyvesek gyúlékonnyá váltak a számukra szokatlan meleg miatt, erdőtüzeket okozva. Így a számukra idegen tájakról mostanra eltünedeznek a fenyvesek, ám közben a betegségek pusztítják a tájba illő fenyőerdőket is.

Az erdeifenyő 30-40 méteres, akár 400 évig is élő, igénytelen fenyőfaj, bár a rossz levegőminőséget rosszul viseli, tűleveleit elhullajtja, és elpusztul. A száraz, tiszta és hideg levegőt kedveli, aránylag gyorsan nő. Tűlevelei sűrűn fedik az ágakat, a termése tojás alakú tobozokból áll.

A Zalai-dombság és a Kőszegi-hegység jellemző fája. Nedvéből illóolajat vonnak ki, a gyantájából hegedűgyantát, faecetet és régen kátrányt készítettek. Ma már ez utóbbit kőolajszármazékokból állítják elő. A fája tartós, a bútoripar, és az építészet kedvelt alapanyaga. Magas nedvességtartalma miatt karácsonyfának nem használják.

Az erdeifenyők óriása Magyarországon a borsodi Füzérradványon van, 4 és fél méteres körmérettel, és 25 méteres magassággal.

Fehér fűz (Salix alba)

(kecske-, fehér és törékeny fűz)

A fehér fűz talán az egyik legsokoldalúbb fafajunk. A népi gyógyászat már Dioszkoridész óta ismeri a fa gyógyító erejét: a levelét hasfájásra, a kérgét fejfájásra, lázra, a virágját álmatlanságra használták. Gyulladáscsökkentő, vérzéscsillapító, méhösszehúzó főzeteket készítettek belőle, egészen a 19. századig, amikor sikerült a fűzfakéreg hatóanyagát, a szalicilsavat izolálni, és előállítani belőle az aszpirint.

Mostanában megint fellángolt a fűzfakéreg alkalmazása, a mesterségesen előállított gyógyszerek helyett, de a szakemberek óvatosságra intenek, mivel terhesség, szoptatás, gyomorfekély, vagy májpanaszok esetén többet ront, mint használ. Ám nem a gyógyhatása az egyetlen kiválósága ennek a fának.

Gallyait előszeretettel használták kosárfonás alapanyagaként. Sok tájon, például Csallóközben, találkozhatunk fejmagasságban többszörösen lenyesett, úgynevezett botoló fákkal. Gyorsan növő faj lévén, ezeket a fákat akár két évente is legallyazták, hogy kosarat fonjanak, így kapták jellegzetes alakjukat. A szegények fájának is nevezték, sok embernek nyújtott biztos megélhetést a botoló és a kosárfonó szakma.

Hasonló alakú botolt fákkal találkozhatunk az ártéri területeken, főként a Tisza-menti térségben. A gát mellett a fejmagasságban lebotolt fák sűrű gally-szerkezete komoly védelmi erőt nyújtott a kiönteni vágyó folyó ellen. Az ötvenes években reneszánszukat élték az árvízvédelmi erdősítési programok, maradványaikat a mai napig megfigyelhetjük. Jó víztűrésű képességük annak köszönhető, hogy képesek a törzsön ideiglenes gyökereket növeszteni, így a növény nem fullad meg, ha hosszabb időre víz alá kerül a gyökérrendszerük.

Apró érdekesség, hogy a berki fűz (Salix x rubens) szintén őshonos fajunk, amely sokfelé megtalálható a ligetes ártéri erdőkben, a törékeny és a fehér fűz spontán hibridje, nagyobb számban fordul elő, mint a törékeny fűz. Ugyanakkor a jelenlegi erdészeti törvény még nem ismerte el önálló őshonos fajként, annak ellenére, hogy már a kilencvenes években felhívták erre a figyelmet.

A fehér fűz az ártéri erdők jellemző fája, általában a nyírekkel alkot elegyközösséget, átlag életkora 100 év. A törzse már viszonylag alacsonyan többfelé ágazik, de így is könnyedén eléri a 20 méteres magasságot. Hosszú, vékony lecsüngő vesszői olajzöldek, lándzsás levelek jellemzik. Barka virágzat után repítőszőrös termést hoz.

Puhafáját krikettütőnek használják, vesszőiből kosarat fonnak, gyógyhatásáról már esett szó. Többféle betegség, kártevő és gomba is támadja, talán a leggyakoribb a gubacsaktka. Ez a kis ízeltlábú apró gubacsokat hoz létre a leveleken, amelybe elhelyezi a petéit. Ahogy szaporodnak, úgy jelennek meg újabb és újabb gubacsok az ágakon majd a törzsön is. A leghatékonyabb védekezés ellene a fa beteg részeinek kivágása.

A legnagyobb fehér fűz a Baranya megyei Kölkeden van, 11 méteres törzskörmérettel, csaknem 25 méter magasra nyúlik.

Keleti gyertyán (Carpinus orientalis)

(keleti, közönséges gyertyán)

A keleti gyertyán egyike a legérdekesebb hazai fafajainknak, ugyanis ez egy jégkorszak előtti reliktumfaj. A reliktum, vagy maradványnövény olyan ritka, kevés területen megjelenő faj, amely valamely földtörténeti korban települt be az adott területre, és azóta megtalálhatóak egyedei abban a térségben, így flóra- és vegetációtörténeti jelentőségük van.

Mint az elején is utaltunk rá, az őshonos magyar fák többsége preglaciális, tehát jégkorszak előtti faj. Ám a keleti gyertyán különlegessége abból fakad, hogy melegkedvelő faj lévén, hidegebb vidékeken nem marad fenn, tehát a jégkorszak alatt ki kellett volna pusztulnia. Ám létezik egy hely a Kárpát-medencében, ahol menedéket talált a hideg elől, és túlélhette évmilliók zord időjárását: nem máshol, mint a Vértes meleg lejtőin. A hegységet oly mértékben sütötte a nap, még a jégkorszak alatt is, hogy ez a melegszerető fa dacolt a hóval és a faggyal, és fennmaradt a mai napig.  Hasonló melegkori reliktumból alig egy tucat növényt tartanak számon a Kárpát-medencében, mint például a bánáti bazsarózsát (Kelet-Mecsek), a magyar orgonát (Erdély), ám a fafajok között ez az egyetlen, amely túlélte a hideget.

A keleti gyertyán szárazságtűrő, melegkedvelő faj, a verőfényes köves-murvás lejtők beerdősítésére jól felhasználható. Ritkán nő meg magasra, inkább cserjeszerű, maximum 10 méter. Virágzata barkavirágzat, viszonylag korán, áprilisban virágzik.

Az ország egész területén megtalálható közönséges gyertyántól jól megkülönböztethető, levelei feleakkorák, 3-6 cm-sek, s míg a közönséges gyertyán termését egy hosszú, háromkaréjos fellevél takarja, addig a keleti gyertyánét egy rövid, fűrészes fellevél. A morfológiai jegyek ellenére csak az ötvenes évek közepén fedezték fel a Vértes-hegység oldalában, ennek oka, hogy élőhelye viszonylag nehezen megközelíthető, egy része a csákvári tanösvényen megtekinthető.

Faipari jelentősége lényegében nulla, az utóbbi években bonsai fákat nemesítenek belőle. A betegségek, kártevők elkerülik a gyertyánok nemzetségét, ezért gyakran alkalmazzák őket sövénynövénynek.

Mivel a keleti gyertyán igen kicsi, ezért a legnagyobb fát nem tartják számon. A legnagyobb gyertyán ugyanakkor a Zala megyei Oroklánon nő, 26 méter magas fának 5,5 méteres törzskörmérete van.

Kislevelű hárs (Tilia cordata)

(ezüst, nagylevelű, kislevelű hárs)

A régiek úgy tartották, hogy a falu legmagasabb fáját szellemek lakják, így azokat tisztelet övezte, ajándékokat, áldozatokat adtak a fának. Ezek a fák gyakran hársfák voltak, így az évszázadok során sok hársfa került a szertartások középpontjába.

Szent László 1092-ben a szabolcsi zsinaton betiltja a pogány szokás szerinti faimádatot, de az emberek hite nem szűnt meg a tiltásokkal, így különböző legendákat kezdtek el ezekhez a szent fákhoz kapcsolni, amelyek közül sok a mai napig fennmaradt. Így például a bajmóci (mai Szlovákia területén) 700 éves öreg hárs alatt például Mária királyné lemondott trónjáról, Mátyás király tartott országgyűlést; a zborói hársak alatt I. Rákóczi György írta leveleit és a zsigárdi 800 éves Zrínyi-hárs is sokszor szerepel a mondákban.

De a kislevelű hárs mégis a kácsiak számára a legkedvesebb: a község szimbóluma ez a fa, ugyanis történt egyszer, hogy egy nemes úr két leányával megállt a község templomában egy imára, és a két leány az ablakon kitekintve három fehér bárányt pillantott meg a templom melletti hársfán. A látomás miatt 1703 óta tartanak búcsút az isteni csoda emlékére.

De nem ez az egyetlen öreg hárs Kács mellett, amely megérdemli a figyelmet. A környék különleges kultúrtörténeti értékei a kőbarlangok, kőhodályok, amelyeket pásztorok és remeték használtak. Ezek fölé általában mindig kislevelű hársakat ültettek, hogy árnyékot adjanak és széles gyökérzetükkel megóvják a lakókat a víztől és áradástól.

Az igénytelen, szárazságtűrő kislevelű hárs 20 méter magasra nő, kérge szürke, júniusban nyíló virága sárga, édes illatú. Levelei, mint minden hársnak szív alakúak, ám kisebbek, mint más hársfafajtákéi. Ugyanakkor egy csapadékos területen növekvő kislevelű hárs levelei gyakran nagyobbra nőnek, mint egy szárazabb vidéken elő nagylevelű hársfáé.

Termése kis, kemény bogyókból és egy fellevélből áll, az érett termése a gyerekek (és gyereklelkű felnőttek) kedvelt pörgettyűje: kiváló szórakozást nyújtanak a forogva szálló kis növénykék. Fontos mézelő növény, de teát is készítenek a virágjából, meghűlés, köhögés vagy stressz ellen.

Ugyanakkor erősen allergén, erős szem- és orrirritációt okozhat. Jellemző betegségét egy gombafaj okozza, amely kör alakú, barnás foltokat okoz a leveleken, majd elsárgítja azokat. Mivel a lehullott levelekben telel át a gomba, így fertőzés esetén az avart mielőbb el kell távolítani. A kislevelű hárs itthon főként gyertyános-tölgyesekben látható, és a sziklás, törmelékes területeken.

A legnagyobb Tilia cordata Magyarországon a vasi Táplánszentkereszten van, 7,1 méteres körmérettel. Tegyünk említést az ország legöregebb hársfájáról, amely egyben a második legöregebb fa Magyarországon: a Szőkedencsi 700 éves nagylevelű hársról, amelynek hihetetlen, 11 méter körméretű törzse van, és 20 méter magasra nőtt.

Tatár juhar (Acer tataricum)

(tatár, korai, hegyi, mezei juhar)

A tatár juhar vagy más néven feketegyűrűs juhar lett 2020-ban az Év Fája Magyarországon. A tudományos nevét a tatárokról kapta, mivel őshonos területe nagyjából azonos a néhai Tatár Birodalommal, nyugaton csak, mint díszcserjét telepítik. Másik neve somogyi eredetű tájnév, a fekete a fa kérgének színére utal, míg a gyűrű, vagy régebben gywrew a juharfélék rendjére utal.

Érdekessége, hogy régi német nevének magyar vonatkozása van, a Schwarzring-Ahorn a magyar feketegyűrű juhar tudatos tükörfordítása. Az 1800-as évek végén Báró Ambrózy-Migazzi István országgyűlési képviselő és botanikus sok országot bejárt és tanulmányozta azok flóráját. Hazai botanikai munkássága mérföldkő volt, a mediterrán növények meghonosítása terén. Két arborétumot létesített, Malonyán (mai Szlovákia) és a Vas megyei Jelihálás pusztán, ezek a mai napig látogathatóak. A Németországba tett tanulmányi útjai során magával vitte a fekete gyűrű juhar csemetéit, és mint díszcserjét mutatta be a német szakmának. Mivel Észak- és Nyugat-Európában ez a fa akkor még ismeretlen volt, a magyar nevének fordítását használták. Természetesen mára ott is a tudományos neve az elterjedtebb, – Tataren-Ahorn – de régi, századfordulós botanikai könyvekben megtalálható a Schwarzring elnevezés is.

Hosszú életű, lassan növő faj, életkora elérheti a 300 évet is. Nem nő magasra, a 20 méteres fák ritkának számítanak. Levele a többi juharfajtával ellentétben nem ötágú csillag alakú, hanem inkább tojásdad, ritkán kis karéjokkal két oldalt. A juharokra jellemző vírusos és gombás megbetegedések elkerülik ezt a fajt, ezek elsősorban a hegyi juhart pusztítják.

Keskeny szirmú virágai zöldes-sárgák, termése ikerlependék, vagy ahogy a köznyelv hívja, kakastaréj. A hársfa terméshez hasonlóan a gyermekek kedvence, akár röptetve, akár az orrukra ragasztva, nagy vidámságot okoz. Fájából szobrokat, ostornyelet és pipaszárat készítenek. Ideális fa parkokba kis mérete és talajjavító tulajdonsága miatt. Főként árterületi ligeterdők és cseres-tölgyesek mellett találjuk meg őket, itthon a Cserhátban például, illetve az utóbbi évek fatelepítései során újra megjelent a Balaton-felvidéken is.

Mivel nem ez a legmagasabbra növő juhar fajta itthon, ezért nem ismert a legmagasabb példány. Az ország legöregebb juharfája egy budapesti ezüstjuhar, az Ősök fája: több, mint 250 éves, 13 méter magas és 4,5 méter kerületű.

Magyar kőris (Fraxinus angustifolia subsp. pannonica)

(virágos, magyar, magas kőris)

A magyar kőris, vagy lapályi kőris a kőrises égerlápok névadó faja. Ezek a maradványlápok az emberi tevékenység hatására visszaszorultak, a Duna-Tisza közén és Belső-Somogyban maradtak fenn főként. A kőrises égerláp két fő faja a magyar kőris és a mézgás éger. Légzőgyökereik, és „lábaik” teszik lehetővé, hogy megtelepedjenek a mocsaras vidékeken, ahol más fásszárú növény nem él meg. A légzőgyökér egy kis gyökérmódosulás, amely felfelé nőve könnyedén vesz fel oxigént, míg a gyökérrendszer többi része víz alatt van.

A lábas fák kialakulása pedig három módon történhet. Az első lehetőség, hogy a magocska egy zsombékon kezd csírázni, a kis fa gyökerei körbefonják azt, majd nagyobbra nőve elvonja tőle a fényt, így a zsombék kirothad a gyökerek közül, és a fa csupasz lábai maradnak csak.

A második eset, ha tőzeges talajon terem a kőris, és ez a talaj a levegő és szárazság hatására összeesik, így ismét szabadon hagyja a gyökereket. A harmadik módozathoz emberi beavatkozás szükséges. Erdőfelújításkor gyakorta végeznek tuskósarjaztatást, vagyis a fákat tuskóra vágva hagyják, hogy ebből a tönkből nőjön újra a fa. Ilyenkor megvastagszik a gyökérfő, és sokszor kiemelkedik a talajból.

A magyar kőris akár 35 méter magasra is megnő, vastagtörzsű, keményfa. Rügyének sötétvörös, csaknem fekete színe miatt gyakran hívták fekete- vagy vörösrügyűnek. Zöldes, fürt virágzata áprilisban jelenik meg. Hosszúkás lependék termése van: egy magocska, 3-4 centis szárnnyal.

Legfőbb betegsége a kilencvenes évek végén jelent meg, egy új gombafaj, Hymenoscyphus fraxineus. Ez a gomba hajtáspusztulást okoz, először a lombkorona hal el, majd az egész növény. Érdekes módon, az őshonos kőrisek közül, csak a magas kőris és a magyar kőris fogékony erre a betegségre, a virágos kőris egyáltalán nem. Fáját rugalmassága miatt íjakhoz, hordókhoz használják. Értékes tűzifa.

A hazai kőrisfák óriásai a magyar kőrisek közül kerülnek ki, a legnagyobb egy 32 méter magas, 7 méteres törzskörméretű lábodi (Somogy megye) kőrisfa.

Szürkenyár (Populus × canescens)

(rezgő-. fekete, fehér és szürkenyár)

A nyárfák rendkívül szaporák. Gyorsan növő, keskeny törzsű fák, amelyek az ország minden tájegységében jelen vannak. A legérdekesebb fajtája a szürkenyár, ha figyelmesen nézzük a latin nevét, észrevehetünk egy „x” jelet benne, amely arra utal, hogy a hibridfajjal van dolgunk. A szürkenyár ugyanis egy spontán hibrid, természetes úton, emberi beavatkozás nélkül kialakult faj, amely az évszázadok során egymás mellett nővő fehér és rezgőnyárfákból alakult ki.

A nyárfák kétlakiak, tehát egy fa vagy nőnemű vagy hímnemű. A porzást a szél végzi, nem fajspecifikus, így az egymás mellett álló rezgő- és fehér nyárfák könnyen alkotnak közös termést. És ezekből a magokból lesz a szürkenyár, ez a különleges keverékfaj, amely magán hordozza mind a fehér nyár, mind a rezgőnyár tulajdonságait. Érdekes módon, ha a szürkenyár ezek után másik szürkenyárral fog termést alkotni, akkor ez a szürkenyár jóval csökevényesebb lesz, törpenövésű marad, alig éri el a 10 métert.

A legtöbb esetben fehér nyárral kereszteződik vissza, így az új magról nőtt fa már jobban hordozza a fehér nyár jegyeit, de előfordul a rezgőnyárral való visszahibridizáció is. Épp ezért morfológiai meghatározása sokszor nehézkes, hiszen a skála nagyon széles, az egészen rezgőnyárra hasonlító nyárfáktól a csaknem teljesen fehér nyárfára ütő szürkenyárakig tart.

A negyvenes-ötvenes évek megfontolatlan fakitermelése miatt a rezgőnyár csaknem eltűnt hazánkból, ami miatt, hibridfajról lévén szó, a szürkenyárfák is majdnem kipusztultak. Az 1956-os Erdészeti Lapban megjelent egy cikk a szürkenyárfákról, amely bevezetőjében olvasható a következő mondat: „A bajon egyáltalában nem segítünk azzal, hogy fehérnyár állományainkat, a magot és csemetéinket „szürkének” kereszteljük el.”, ami valószínűleg egy, a sajtóban meg nem jelent erdészeti fiaskóra utalhat. Szerencsére, mivel idejében felismerték a bajt, mára már az ország egész területén megtalálható.

Egy apró, angol nyelvi érdekesség, hogy míg a szürkenyár angolul grey poplar (tehát szó szerint szürke nyárfa), addig a nyárfa és fűzfa leveleivel táplálkozó molylepkefaj angol neve poplar grey (nyárfa szürke). Mi, magyarok, egyébként nagyfejű bagolylepkének neveztük el ezt a kis molyfajt, éjszakai életmódja és a szárnyain látható nagy, szemszerű foltok miatt.

A szürkenyár gyorsan, magasra nő, ám a gyökérzete, a többi nyárfához hasonlóan a felszíni talajrétegekben terjed, így erős viharok esetén gyakran kifordul a talajból, ezért városba telepíteni nem ajánlatos. Fája puhafa, kisebb dísztárgyakhoz, gyufához, papírhoz használják. A kérge fehér, rombusz alakú foltokkal tarkított. A levelei szürkések, karéjosak.

Barka virágzata hosszan csüng lefelé, majd nyár elején szélnek ereszti vattaszerű, repítőszőrös magjait. Sokan hiszik, hogy ezek a repítőszőrök allergiát okoznak, ám ez tévedés. A szőröcskék legfeljebb átmenetileg ingerlik a nyálkahártyát, mint egy szőrszál, ám allergiát nem váltanak ki. Az erős tüsszögést, orr- és szemfolyást a pihékhez tapadt pázsitfűfélék pollenjei okozzák, amiket repülés közben gyűjtenek össze ezek a kis vattalabdacsok.

Magyarország egész területén megtalálható, főként folyópartokon, gyakran füzesek mellett, homokos-szikes területeken talajfogónak alkalmazzák. A leggyakoribb betegsége a nyármozaik, egy vírus, amely mozaikosan sárgítja a leveleket, gátolja a fa növekedését, és korai lombhullást okoz, a beteg fákat ki kell vágni.

Az ország legnagyobb, szürkenyárfája a Fejér megyei Móron él, a vajali erdőben, több, mint 200 éve. Csak 18 méter magas, törzskörmérete eléri a 9 métert. 2011-ben az Év Fájának választották. A legnagyobb nyárfa pedig Gemencen található, a 100 éves fa 35 méter magas, és 12 méter a törzskörmérete.

Szőrös nyír (Betula pubescens)

(szőrös, közönséges nyír)

A szőrös nyír, lápi nyír vagy molyhos nyír hazánk ritka faja, élőhelye, a lápvidék, alig 21 hektáron terül el Magyarországon. Ez az északi, jégkorszak utáni maradványfaj, tőzegmohalápokon és babérfüzes-nyírlápokon él, a legtöbbet a Nyírségben és a Beregben láthatunk belőlük.

A felmelegedő klíma csökkenti az élőhelyét, a kiszáradó lápokon, mint például a Vértes lábánál, csökken az állománya. Az egyik utolsó menedéke a Keleméri Mohos-tavak Természetvédelmi Területen van. Ez a terület az utolsó jégkorszak után, mintegy 8 ezer éve kezdett kialakulni. A szél homokkal töltötte fel a völgyet, majd a heves esőzések földcsuszamlásokat, úgynevezett suvadást okoztak.

Az így kialakult homokos-agyagos talajréteg, amely maga alá temette a tápanyagban gazdag termőtalajt, a további esőzések miatt lassan elláposodott, kialakult a Nagy-Mohos és a Kis-Mohos. A mohos nevet a víz felszínén megtelepedő májmohákról kapta, amelyek szőnyegszerűen borítják be a vízfelszínt.

Ezek a különleges lápvidékek látszatra rétek is lehetnének, de valójában az iszapos-homokos talajon másfél méter mély ingoványos tőzegmoha él, felszínén pedig egyéb lápi lágyszárú növények. A tőzeges talaj lombkoronaszintjét két faj határozza meg, a molyhos nyír és a babérfűz. Mivel a Mohos-tavak nem egy folyó-rendszer részei, fennmaradásuk a talajvíztől és a csapadékmennyiségtől függ. Hogy a globális felmelegedés ellenére is megőrizzék ezt a mikroklímát, jelenleg kúttal segítik a térség vízutánpótlását.

A lápi nyír kérge, a többi nyírhez hasonlóan fehér. Ezt a színt a betulin nevű hatóanyag adja, amely egyrészt védelmet nyújt a fának az állatok, főként az őzek rágcsálása ellen, másrészt pedig a vegyület vízben való oldhatatlansága miatt, segíti a fát az átnedvesedés ellen. Nem nő magasra, gyakran megmarad a cserjeszinten, levelei szélesen tojásdadok, a fonákjukon szőrösek (innen a molyhos nyír elnevezés).

Virágzata barkavirágzat, a termés ebből a barkából alakul ki, annak szétesésével szállnak el a pirinyó magocskák a levegőben. Egy magyar kozmetikai cég a molyhos nyír leveléből fiatalító szérumot gyárt, a betulint pedig gyulladáscsökkentőként, tumorok ellen használja a gyógyszeripar.  A nyírfáknak számos kártevővel kell megküzdeniük, több faj latin neve tartalmazza a nyírfa nemzetségét jelző betula szót, mint például a nyírfatapló, a törpemoly, a szivarsodró eszelény. De ugyanígy vannak vírusai is, mint például a levélrozsda. Hazánkban védett faj!

A molyhos nyír legmagasabb példányára nincs adatunk, lévén gyakorta marad 5-10 méteres magasságú. A legnagyobb nyírfa a borsodi Fűzéren van, 2,6 méteres törzskörmérettel és nyírfáktól szokatlan, több, mint 30 méteres magassággal.

Hegyi szil (Ulmus glabra)

(hegyi, vénic, mezei szil)

A hegyi szil az elmúlt évezredben már kétszer majdnem kipusztult. 1918-ban Hollandiában felütötte a fejét a szilfavész. A betegséget egy Ázsiából behurcolt gombafaj okozza, az Ophiostoma Ulmi. Az ázsiai szilfafajok az évezredek során védettséget szereztek ellene, ám az európai szilfafajoknak esélyük sem volt. A gombát egy kis rovar, a szíjács-szú terjeszti, amelyre rátapadnak a gomba spórái, így amikor azok megrágcsálva a fát, utat nyitnak az érrendszerbe, a spóra megtelepszik, és megbetegíti a fát, eltömítve annak vízszállító rendszerét.

Júniusban elhullajtja a leveleit, elszáradnak az ágai, majd két éven belül a fa teljesen elpusztul. A szilfavész első hullámában a hegyi szilek 70 %-a kipusztult Európából. Az amerikai exportnak köszönhetően a húszas évek végére a szilpusztulás Észak-Amerikában is felütötte a fejét.

Az európai járvány elcsitult, köszönhetően a holland botanikusok áldozatos munkájának, amelynek során nemesítéssel ellenállóbb fákat hoztak létre. Ám ekkor jött a második hullám, a hatvanas években visszakerült a kórokozó Amerikából, és ez a mutálódott faj, az Ophiostoma-novo Ulmi az immáron rezisztens fákat is pusztítani kezdte.

Ráadásul agresszívebb is, míg az első hullámban pusztító gomba elpusztult télen, addig ez az új faj áttelel a fák évgyűrűiben, így nem szükséges újabb fertőzés a fa további pusztításához. Jelenleg is folyik a védekezés, egyrészt nemesítéssel, másrészt a szíjács-szúk pusztításával. Az elmúlt években újra megjelent a Fertő-Hanság és a Győr-Tatai vidékeken.

A hegyi szil 20-40 méter magasra nő, hosszú életű fa. Jellegzetes, asszimetrikus levélalapjáról könnyű felismerni. (Szintén aszimmetrikus levélalapja van a nyugati ostorfának, ami gyakori telepített fa parkokban, jó szárazságtűrése, és légszennyezés tűrése miatt, ám egyéb morfológiai jegyei nem egyeznek.)

Virágja zöldes színű, tömött. Érdekes módon a hegyi szil kiemelkedő fontosságú a méhészetben. Ugyan a mézhez szükséges nektárt nem termeli, de korán virágzó faként, már februárban virágporhoz juttatja a méheket. A virágpor elősegíti a garatmirigy, más néven a méhpempő termelődését, amely létfontosságú a méhlárvák fejlődéséhez.

Így a hegyi szil virágpora közvetett úton meghatározza a kaptár nagyságát és annak méztermelői kapacitását is. Kis szárnyas termései vannak, középen magocskákkal. Főként hegyi- és szurdokerdőkben találkozhatunk velük. Dioszkoridész a kérgét borban feloldva gyomorbántalmak ellen javasolta. Fáját kisebb bútorokhoz, dísztárgyakhoz használják.

Az ország legnagyobb hegyi szilfája a borsodi füzérradványi 30 méter magas, 4,4 méteres törzskörméretű fa. Tegyünk említést az ország legöregebb szilfájáról is, a Somogy megyei Tapsony vénic sziljéről, amely több, mint 300 éves, és majdnem 6 méteres törzskörméretű.

Olasz tölgy (Quercus virgiliana)

(Molyhos és olasz, cser-, kocsánytalan, kocsányos tölgy)

Az olasz tölgy nevét egy olasz botanikustól, Tenorétól kapta, aki már 1836-ban leírta a faj jellegzetességeit, és megkülönböztető jegyeit a hozzá nagyon hasonló molyhos tölgytől. Másik neve a Vergilius-tölgy, ugyanis Tenore az első példányt Vergilus síremlékénél fedezte fel, és jegyezte fel a tulajdonságait.

Magyarországon a huszadik század közepén került be hivatalosan is elismert, önálló tölgyfajként, majd 1996-ban jegyeztek fel a Mecsekben egy külön társulást, ahol molyhos és olasz tölgyek találhatóak. Mindezek ellenére a 2009-es erdőgazdálkodásról szóló törvény még nem ismeri el az olasz tölgyet a molyhos tölgytől különálló, önálló fajként, ezt küszöböli majd ki a 2017-es módosítás, amelyben már molyhos és olasz tölgyként szerepel az őshonos magyar fafajok listájában.

A molyhos tölgytől való elválasztása laikusként szinte lehetetlen, főként mivel nagyon gyakori a két faj kereszteződése, így az általános morfológiai jelek alapján nem megkülönböztethetőek. Az viszont biztos, hogy a molyhos és olasz tölgyesek gyökerei környékén gyakran találhatunk szarvasgombát.

Az olasz tölgy magassága viszonylag alacsony, 10 méter körüli. Összehasonlításképpen a kocsányos tölgy 40, a kocsánytalan tölgy 30, míg a csertölgy 25 méter magasra nő meg általában. Lassan növő, de hosszú életű típus, akár több száz évig élhet. A tölgyekre jellemző barkavirágzata van, amit a makktermés követ.

A molyhos és olasz tölgyek termései egészen aprók, ugyanakkor termékenyebb fa, mint fajtársai. Makkját éhínség idején lisztkészítésre használták. A tölgylisztharmat, amely egy gombás megbetegedés gyakran sújtja, elsárgítja a leveleket, majd le is hullanak. A gomba nevét onnan kapta, hogy a fertőzött levélszéleken harmatszerűen megjelenő gomba fehér színű, mint a liszt. A fertőzést kénnel gyógyítják.

A hazai molyhos-olasz tölgyesek jórészét kitermelték, annak ellenére, hogy göcsörtös törzse miatt nagy veszteséggel használja fel a faipar. A helyükre idegenhonos fenyveseket telepítettek, amik az elmúlt 10 évben pusztulásnak indultak, és a tölgyesek kezdenek visszatérni. A melegebb hegyoldalakat kedveli, megtalálható a Magyar-Középhegységben, de a Mecsekben és a Bükk-vidéken is.

Mivel az olasz tölgy mérete messze elmarad a kocsányos és kocsánytalan tölgyekétől, ezért a legnagyobb példányra nincs rendelkezésre álló adatunk, ugyanakkor a legidősebb molyhos tölgyet a Tolna megyei Bátaszéken tartják számon, a 400 éves fának 4, 8 méter körméretű a törzse.  A legnagyobb tölgy egyébként Magyarországon egy kocsányos tölgy, Borsodivánkán, 7,6 méteres körmérettel, és majdnem 30 méteres magassággal.

Vadkörte (Pyrus pyraster)

(sajmeggy, madárcseresznye, vadalma, vadkörte, zselnicemeggy)

A vadkörte vagy vackor latin nevét csillagalakban elhelyezkedő terméséről kapta, a pyrus (körte) és aster (csillag) görög szavak összetételéből. Hazánkban már a középkorban készültek feljegyzések a hazai körtefajokról, ám kétségkívül az egyik legkülönlegesebb alfaj a magyar vadkörte (Pyrus magyarica).

Nem is olyan régen, alig hatvan évvel ezelőtt fedezte fel Terpó András botanikus a pomázi erdőségben. Ritka, fokozottan védett, úgynevezett endemikus faj, amely a kihalás szélén áll, csak Pomáz és Pilisszentkereszt határában ismertek példányai, a bakonyi és visegrádi fák mára már elpusztultak.

Az endemikus, vagyis bennszülött fajok csak egy adott területen találhatóak meg, ez a terület lehet kontinensnyi is, de, mint a magyar vadkörte esetében is, előfordul, hogy csak egy adott országban lelhető fel. Ennek a fajnak a fenntartását nehezíti kényessége: nehezen tűri a fagyot, a szárazságot és az árnyékot. Beazonosítani sem könnyű, biztosat gyakorlatilag csak termőkorában lehet tudni. A botanikusok vizsgálják az alfaj megőrzésének lehetséges módszereit.

A vadkörte kis termetű fa, szív alakú levelei fűrészesek. Virága fehér színű, hosszúkás fürtökben lóg. A termése apró, sok kősejtet tartalmaz, amely gyakran a már érett termést is ehetetlenné teszi. A kősejtek olyan kemény részek a gyümölcsben, amelyben felgyülemlik a keményítő, szárazabb éghajlat esetén ezek a sejtek uralják a gyümölcshúst.

Mivel a termés kesernyés és kemény, gyakran inkább aszalványként használják, vagy pálinkát főznek belőle, ám az állatok nagy számban fogyasztják. A fájából szobrokat készítenek, de az öreg, odvas fák kitűnő búvó- és fészkelőhely gyanánt szolgálnak a madaraknak és kisebb rágcsálóknak. Leggyakoribb betegsége a levélrozsda, amely egy gombás fertőzés. A leveleken barnás foltok jelennek meg, majd lehullanak, és pusztulni kezdenek az ágak is, végül az egész fa kiszárad.

A legöregebb vackort a Pest megyei Gödöllőn tartják számon, a nagyjából 280 éves, 20 méteres óriásnak 2 méteres törzskörmérete van. A legnagyobb vadkörte pedig a veszprémi Zircen található, 4 méteres törzskörmérettel, és több mint 25 méteres magassággal.

Mit tehetünk az őshonos magyar fákért?

Az Országos Erdészeti Egyesület minden évben tervet készít a hazai erdők állapotának javításáról, az invazív fajok visszaszorításáról és az őshonos magyar fák betelepítéséről. Áldozatos munkájuknak hála, az utóbbi évtizedben sok helyen állt vissza a természet rendje. Ám ne gondoljuk, hogy mi nem segíthetünk, egyéni szinten is sokat tehetünk az őshonos erdeink védelméért.

A klímaváltozás jelentősen csökkenti a hazai fáink életterét, kiváltképp a ritka, mikroklímákon élő példányokét. Az életmód akár kisebb változtatása is nagyban elősegíti a felmelegedés megállítását. Természetesen egyedül nem teszünk nagy hatást, de sok kicsi, sokra megy, tartja a mondás, ha a lehetőségeinkhez mérten mindent megteszünk egy élhető világ reményében, akkor félig már nyertünk.

Aztán fontos, hogy részt vegyünk a közösségi ültetésekben. Minden évben tavasszal és ősszel az önkormányzatok összefognak a civil szervezetekkel, és ezrével ültetik el az őshonos, tájba illő fákat. Igényelni is lehet facsemetéket, ha tudunk olyan szabad területről, ahová elkelne néhány fa.

Budapesten kerületenként, vidéken megyénként érdemes érdeklődni, vagy pedig célzottan a civil szervezetekkel kell kapcsolatba lépni. Amennyiben saját kertünkben, telkünkön van lehetőségünk faültetésre, érdemes utánanézni, hogy az adott tájra milyen fákat javasolnak telepítésre, próbáljuk meg kerülni a díszfákat, és az invazív fajokat, és őshonos magyar fákkal benépesíteni a környezetünket.

Végül pedig fontos a jövő nemzedékének megfelelő oktatása. A gyerekek csodálatosak, tudásra szomjasak, és mindenre nyitottak. Fontos, hogy már egészen kicsi kortól tudatos életmódra neveljük őket, és akár már két-három éves kortól megismertessük velük a hazai flórát és faunát. Kiránduljunk nagyokat, meséljünk nekik a fákról, gyűjtsünk leveleket, terméseket, hogy otthon is játszhassanak velük és tanulmányozhassák őket. Talán, ebben a rohanó világban nekünk magunknak sem ártana néha gyermeki szemmel rácsodálkozni a világra, és magunkba szívni azt a nyugalmat, amely az erdő óriásaiból árad.

Gyakran Ismételt Kérdések

Mézes Dorottya | Főállású anya és egyetemista, kutatási területe az alkímia szimbolizmusa a középkorban. A környezetvédelem fontos helyet foglal el családja életében.