A hazai természetvédelem kivéreztetésének módszerei

Baráz Csabát, a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság (BNPI) egykori Természetismereti és Oktatási osztályának vezetőjét 2021 őszén „érdemtelenség”-re hivatkozva felmentették állásából. Tették mindezt azután, hogy a nemzeti parknál eltöltött két évtized alatt számos szakmai elismerésben részesült. A hazai természetvédelemért folytatott kiemelkedő munkájáért többek között Pro Natura Díjjal is kitüntették, de az ő nevéhez fűződik a magyarországi kaptárkövek védetté nyilvánításának előkészítése és az eljárásban való aktív közreműködés, a Bükk-vidék Geopark létrehozásának előkészítése, sok-sok tanösvény és terepi bemutatóhely létesítése, valamint több tucatnyi ismeretterjesztő publikáció, könyv és tanulmánykötet. Másfél évvel az elbocsátása után azért kerestem meg, mert kíváncsi voltam, hogy hogyan alakult a szakmai élete, hogy látja a hazai természetvédelem helyzetét, és hogy vannak az általa jól ismert Bükk és Mátra erdei a tavalyi tűzvész és a tűzifa rendelet után.

Hogyléte felől érdeklődve Baráz Csaba megnyugtatott: köszöni, jól van. Természetesen nem hagyta annyiban, hogy egy mondvacsinált ürügyet felhasználva, méltánytalanul mentette fel a nemzeti park igazgatónője. Panasszal élt a Közszolgálati Döntőbizottság felé, majd bíróságra került az ügye, amit – nem meglepő módon – elutasítottak. Az első fokú döntést megfellebbezték, és ha a per másodfokon is elbukik, akkor a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága elé viszi, mert nemcsak munkaügyi- és közigazgatási perről van szó, hanem a véleménynyilvánítás szabadságának jogáról, az emberi méltóságról és az emberi szabadság tiszteletéről.

Egyébként, az álságos kifogás utáni menesztés valahol megkönnyebbülés volt számára, hiszen a BNPI az utolsó igazgatóváltást követően vállalhatatlan, természetpusztító döntéseket hozott, és hiába emelte fel sokszor a szavát, tehetetlen volt. (Lásd: pl. Tar-kő idős bükkösének és a tiszaújvárosi keményfás ligeterdő tarra vágásának kísérletét. Ez utóbbit sikerült megakadályoznia, amit felettesei a kormányigazgatási szerveknél megkövetelt lojalitás semmibevételének tartottak.)

Munkája pedig van bőven mostanság, visszatért az eredeti szakmájához, középiskolában tanít, túrákat szervez, konferenciázik, kutat, azaz továbbra is a természettudományok népszerűsítésénél maradt. Mellékesen jegyezte meg, hogy „csöbörből vödörbe” lépett, hiszen éppen beszélgetésünk ideje alatt zajlott a státusztörvény megszavazása, amivel jócskán megnyirbálták a tanárok jogait és a közoktatást hivatásból végzők méltóságát. A jelenlegi kormány sok mindent megtesz azért, hogy a társadalom nagyobbik része ne érezze jól magát, de ahogy mondja, „teher alatt nő a pálma”, nem szabad stresszként megélni a problémákat, hanem kerekedjünk felül rajtuk és haladjunk tovább kitűzött céljaink felé.

Az erdeink felkészítése a klímaváltozásra gyakori sajtócím a környezetvédelmi írásokban. Arra a kérdésre, hogy lát-e itthon klímavédelmi törekvéseket, Csaba tömör választ adott: nem. Az, hogy az erdészetek csak faanyagtermelést látnak az erdővidékben, már eleve kizárja az ökológiai gondolkodást. Antagonisztikus ellentét feszül a legnagyobb erdőségeinket birtokló állami erdőgazdálkodók és a környezetvédők között. Előbbinek kizárólag a kitermelhető faanyag mennyisége fontos, utóbbinak pedig az erdők komplex hatása szűkebb és tágabb környezetünkre.

Szerinte különben sem lehet erdőt telepíteni, legfeljebb fákat ültetni, amiből optimális esetben 50-60 év múlva beszélhetünk igazi, ökológiai értelemben vett erdőről, ami valóban a környezet- és természet védelmét szolgálja. Meglévő erdeinknél pedig régóta alkalmazni kellett volna a három évtizede kidolgozott Pro Silva gazdálkodási módot, ami egy olyan szakmai támogatást biztosít az erdészetek számára, hogy a folyamatos erdőborítás mellett megmarad az erdei biodiverzitás, és megfelelő mennyiségű faanyagot is ad. Igaz, hogy van néhány zsebkendőnyi erdőterület „mutatóba”, ahol haladó szellemű erdészeti kezelés folyik, de ezek annyira apró területek, hogy nincs érdemi befolyásuk a klímára. Viszont, mintegy kivételként erősítik a jelenlegi nyereségszemléletű erdőgazdálkodást.

Például 2019-ben hazánk 1.938.544 hektár kiterjedésű „erdőterületéből”, az összes erdőrészletből (a faállománnyal borított erdőrészletek összes területe: 1.867.588 hektár) a vágásos üzemmódok területe 1.756.627 hektár, míg a folyamatos erdőborítást biztosító (szálaló, átalakító, faanyagtermelést nem szolgáló) üzemmódokkal, azaz a „természetközeli erdőgazdálkodással” jellemezhető terület mindösszesen 181.917 hektár kiterjedésű (9,4 %).

Ebből örökerdő (szálaló szerkezetű erdő) mindösszesen 6.233 hektár (1,4 %), faanyagtermelést nem szolgáló erdőterület 82.235 hektár, az átmeneti üzemmódban kezelt erdőterület: 73.449 hektár.

Úgy tűnik (és így is szokták kommunikálni az erdészeti részvénytársaságok szóvivői), hogy a hazai erdők közel 10 %-a mentesül a véghasználattól. Ezt a kijelentést azonban pontosítani kell: mivel az erdőtörvény 71 (1) bekezdés e) pontja szerint a „szálalóvágás a faállomány fokozatos, 30 évet meghaladó időtartamú, több alkalommal végrehajtott véghasználat jellegű kitermelése”, ezért csupán a szálalás nem minősül véghasználatnak!

Ez pedig azt jelenti, hogy Magyarországon örökerdőnek az erdők mindösszesen 1,4 %-a tekinthető!

Forrás: Országos Erdőállomány Adattár

Az elhíresült tűzifa-rendelet tökéletesen illeszkedett az orosz-ukrán háborúval indokolt rendeleti kormányzásba. Mint mondja, elszabadult a pokol, olyan erdővédelmi korlátokat döntött le a kormány, amit már nem lehet visszafordítani. A költési- és vegetációs időben való fakitermelés mindenkor abszurdum. Eddig ő sem értett egyet azzal, amikor a természetvédők erdőirtásnak nevezték a tervszerű fakitermelést, de ami most folyik az erdeinkben, az maximálisan kimeríti ezt a fogalmat. A mai napig hallja a fűrészek zúgását szinte minden hétvégén, és nem tudja elképzelni, hogy ennek a pusztításnak mi vethetne gátat. Talán csak az, ha már nem lesz mit kivágni.

Legalább apró sikerekről én azért mégis szerettem volna beszámolni az erdőkért aggódó természetbarátoknak, még ha kicsit naivnak is tűnt a felvetésem. A természetvédelmi szakember reakciója fájóan kijózanító volt.

A természetvédelem kormányzati szintű rendezése talán napjaink legfontosabb feladata lenne, mert az ökológiai típusú problémák, természeti katasztrófák, ember által okozott haváriák (vízhiány, aszály, erdőpusztulás stb.) fokozódása és a klímaváltozás hatásainak kezelése valódi megértés és szigorúan konkrét stratégia után kiállt! Ezt a kitüntetett jelentőségű, egyetlen rendszerbe szerveződő feladattömeget olyan önálló minisztérium, illetve kormányzati ügynökség tudná kezelni, amely szakmai szempontból lefedné teljes ökológiát.

Ehelyett a második, a harmadik és negyedik Orbán-kormány egy totálisan széttagolt környezetügyi igazgatást alakított ki – pontosabban felszámolta azt. Az első stáció az „önálló tárca” (a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium) 2010-es megszüntetése volt (emlékszünk még a Vidékfejlesztési Minisztériumra, ami egyszer csak Földművelésügyi, majd Agrárminisztérium lett), a második a vízügy belügy alá rendelése (közfoglalkoztatási és vízügyi helyettes államtitkárság), harmadik a környezetvédelmi helyettes államtitkárság technológiai és ipari minisztériumba történő átplántálása. (És azóta hol van már Palkovics László és a nevével fémjelzett minisztérium?) A természetvédelem pedig az intenzív mező- és erdőgazdaságot éltető-erőltető agrártárca fogságában maradt. Ahol pedig csendben elhal. Látható, hogy mindegyik szegmens a vele szemben antagonisztikus ellentétben álló, ellenérdekelt minisztériumban senyved.

Milyen sikerekről beszéljünk, ha a törvényhozók olyan messzire kerültek a természettől, hogy nem látják a fától az erdőt? Az erdőt csakis pénzforrásnak tekintik, miközben számos más, sokkal fontosabb ökoszisztéma-szolgáltatást nyújt a lakosságnak! Az erdőmérnökök az asztal mellett méregetik a nemzeti erdővagyont: köbméterben és forintokban számolnak, átfogó szemlélet nélkül. Az örökerdőként kezelt, azaz folyamatos erdőborítást adó terület mindössze másfél százaléka az országos erdőterületnek és ez a szám hosszú évek óta stagnál. A 2009. évi Erdőtörvény csupán azt írja elő, hogy törekedni kell a folyamatos erdőborítás növelésére, ezt pedig minden érintett úgy értelmezi, ahogy akarja…

Milyen sikerekről beszéljünk, ha a kormányzati hatalom alá rendelt oktatáspolitika több esetben mellőzi a szakmaiságot? Alig oktatnak ökológiát és környezetvédelmet egyetemeinken a tervszerű leépítés után. Az erdészettudományi szakterminológiába is belenyúlnak néhány évenként, ezért a szakemberek gyakran már az alapfogalmak értelmezésénél elbeszélnek egymás mellett. Maga az erdő fogalma sem azonos az Erdőtörvényben, és a természetvédelmi jogban. Emellett állandóan összevonnak, szétválasztanak és átneveznek például eddig jól működő oktatási intézményeket, csak hogy növeljék a bizonytalanságot.

-Maga a fenntartható fejlődés, mint elvont fogalom sem értelmezhető, amivel gyakran takarózik az állami természetvédelem, hiszen a növekedésnek, a fejlődésnek vannak határai, mert mindennemű fejlesztés energiabefektetést igényel, az energiát pedig a környezetünkből nyerjük. A civilizáció jelenleg egy öngyilkos úton jár – még ha nem is rossz szándékkal –, mert mindennél fontosabb számára a fejlődésnek titulált fogyasztói társadalom fenntartása és a növekedés erőltetése. Ez teljességgel fenntarthatatlan, pazarló szemlélet, ami ökológiai, sőt szellemi-lelki kataklizmához vezet. De mint tudjuk, korábban is voltak a Föld életében összeomlások, aztán az életben maradottak talán majd másképpen folytatják.

Jómagam sokszor eltűnődöm azon, hogy az átgondolatlan törvények és szakmaiatlan döntések negatív következményei nyilvánvalóan magukat a döntéshozókat is kellemetlenül érintik, hiszen ők sem akarhatják a szélsőséges klímát, az árvizeket, a hőgutát, a jég- és porviharokat, az elsivatagosodást, a biodiverzitás csökkenését, a levegő romlását, stb. stb. Az élhető környezet az ő gyerekeiknek és unokáiknak is fontos, nem beszélve az ország jövőjéről.

Nem, egyáltalán nem átgondolatlanok a föntről érkező döntések, ez csak a látszat. – Igazított ki Csaba. Minden egyes lépésük pontosan, módszeresen kidolgozott, ilyen káoszt csak szigorú precizitással lehet megteremteni. A látszólagos zűrzavar egy nagyon átgondolt dolog, aminek célja az ellenfél fokozatos gyengítése. A rövid távú haszonszerzés, a gyors meggazdagodás minden más, józanabb döntést felülír. Kizárólag saját köreiknek írják a rendeleteiket, a szabályozási- és támogatási rendszereket. Úgy tűnik, hogy a hataloméhség végleg elragadta a józan ítélőképességüket, nem szempont többé az élhető jövő, csak a habzsolás.

Szemléletes példa erre az a vicckategóriás környezeti hatástanulmány, amire alapozva környezetvédelmi engedélyt kapott egy elképesztően bornírt kőbánya Recsken.

A bányatevékenység megkezdését követően egy komolyabb esőzés után villámárvíz keletkezett, hatalmas sárfolyam zúdult a falura és egy utcányi lakost kellett kitelepíteni az életveszély miatt. A térség országgyűlési képviselője nagyon helyesen kijelentette, hogy a személyes felelősség kérdését tisztázni fogják. Aztán bejelentette, hogy a kormányzat 500 millió forinttal segít a recski katasztrófa károsultjainak helyzetén, ezzel megteremtik a biztonságos és fenntartható lakhatás feltételeit, akár biztonságos bérlakások kialakításával. Végezetül hozzátette, hogy „ezzel a döntéssel a baloldal botránykeltésének és politikai haszonszerzésének immáron nincs helye Recsken.” Nos, az ilyen demagógiával, csúsztatással és hárítással van a baj. Szóval, várjuk a bánya által generált problémák okainak feltárását és megszüntetését és a valódi felelősség megállapítását.

Beszélgetésünket mégsem zártuk lemondóan, mert van megoldás, igenis tehetünk a hatalom értéktorzító magatartása ellen. Csaba azt javasolja minden természetbarátnak, hogy aggódjunk, de HANGOSAN AGGÓDJUNK! Olvassunk, kérdezzünk, fotózzunk, tegyük ki aggályainkat a közösségi oldalainkra, beszéljük meg, kérjünk segítséget. Sokat tehetünk azzal, ha civil szervezetekhez csatlakozunk. Hasonlóképp egyre nagyobb jelentőséggel bír az úgynevezett citizen science- jelenség, azaz a szaktudáson alapuló, de nem hivatalos hozzáértő természetvédő, ill. környezetvédő formációktól való tanulás.

Baráz Csaba korábbi és jelenlegi munkásságáról itt és itt olvashatsz.

Utóirat:

Nemrégiben hunyt el Bakó Botond, az Erdőmentők Alapítvány és a Vadonleső Program meghatározó alakja. Baráz Csaba így búcsúzik egykori kollégájától:

„Most kaptam egy megrendítő hírt: meghalt egy volt munkatársam, Bakó Botond. Botond is „dicstelenül” távozott a magyar állami természetvédelemből, a Bükki Nemzeti Park Igazgatóságról (két hónappal ezelőtt indoklás nélkül megszüntették a jogviszonyát), mint én előtte (másfél éve érdemtelenségre hivatkozva felmentettek). A kettőnk közötti legfőbb különbség az, hogy míg én fel- és megszabadulásként éltem meg kirúgásomat (már vállalhatatlan volt számomra a természetvédelmi alapfeladatokat szétromboló kormányigazgatáshoz történő asszisztálás), addig Botondot nagyon megviselte. Traumaként élte meg és ezt a jóságos, de gyenge szíve már nem viselte el.

Nemegyszer beszélgettünk Botonddal (megboldogult nemzetiparkosként) a hiteles életrend útjában álló akadályokról, a megromlott egzisztenciáról, az „akárki” típusú emberről és a „senkiről” – Hamvas Béla nyomán, természetesen. Erről a korrupt világról és a benne vegetáló pszeudoegzisztenciáról írja Hamvas, hogy „ennek a típusnak már csak pszichológiája maradt. A pszichológia pedig nem ismeri a bűn fogalmát, mivel az alapállásról lelépett, csak betegségről, komplexusokról akar tudni, amikért viszont senkit sem lehet felelősségre vonni. De a bűntudat így sem kerülhető el, ez pedig ébren tartja a kezdeti korrupcióról való tudatot.” Ebbe a bűntudatba azonban mindenki beleroppan… előbb vagy utóbb, így vagy úgy.

A fájdalmát kitáró posztjait olvasva jeleztem neki, hogy az állami természetvédelmen, a nemzeti park igazgatóságokon kívül is van élet. Sőt, ott van csak igazán. És üdvözöltem a szabad világban, a szuverén gondolkodók és cselekvők terepén. Mert a több évtizedes természetvédelmi pályafutásom során egyre nyilvánvalóbbá vált egy alapvető paradoxon: a nevével ellentétben a természetvédelem (ami eredendően ÉRTÉKelvű/nek kellene hogy legyen) nem védi a természetet, hanem asszisztál a természetkárosításhoz, természetromboláshoz – tulajdonképpen legalizálja, legitimmé teszi az antagonisztikus ellentétjét, a bárminemű gazdasági és politikai ÉRDEKEKET. Mint ahogy az erdő védelméről szóló törvény (2009. évi XXXVII. törvény) is csak a preambulumában hangoztatja az erdei életközösségek és ökológiai folyamatok megóvásának fontosságát, valójában minden paragrafusát alárendeli az erdő művelési ágba sorolt faanyagtermesztő helyekről történő fakitermelésnek. Sorolhatnám a társadalmi létezés paradoxonjait az egészségügy és az orvostudomány által lerombolt immunrendszerünktől az ipari termékek tervezett elavulásán át a lebutított munkavállalókig, alkalmazottakig, foglalkoztatottakig, a farizeus társadalmi szerepvállalók hadáig. Egyszóval a Hamvas által megfogalmazott pszeudoegzisztenciáig, José Ortega y Gasset tömegemberéig, a fogyasztói idiótáig. A velejéig korrumpálódott társadalom (politikai pártoktól függetlenül) kilöki magából a szuverén személyeket, a valódi egzisztenciákat. Ráadásul még meg is sértődik rájuk…

Ebbe a „létrontásba” pusztult bele Botond és ezért vetett véget megrázó módon létének egy erdész-jóismerősöm, nem oly régen. A halálhírre – de leginkább a róla írt erdésznekrológ miatt, szembesülve „a vágásfordulóhoz érkezett erdész” antinómiájával – akkor ezeket a gondolatokat fogalmaztam meg egy posztomban.

Jónéhány, de sajnos nagyon kevés (a kerecsendi Berek-erdőben, a répáshutai Vadászban, egy bükk-vidéki természetvédelmi közalapítvány kuratóriumi üléseit követően és egyebütt) lezajlott személyes beszélgetéseink nyomán kimondhatom, hogy ha valami távol állt Istvántól (valami, amitől eltávolodott) akkor az éppen a „vágásforduló” korrupt paradigmája, ez a réges-régen túlhaladott erdőgazdálkodási szemlélet. (A korrupciót értsük a kifejezés eredeti, erkölcsi, szellemi és metafizikai értelmében.) A magyar Hüperion huszonharmadik levelében lévő, Hamvas Béla által megfogalmazott gondolatokat akár István is írhatta volna. A levél arról szól, hogy mindaz, ami az övé volt „az ifjúságra hatni tudás, a barátság, figyelem, tisztelet, s mindaz, ami ezzel kapcsolatos, haramiák és banditák kezére jut. Fulladoztam. Mialatt a művek itt állottak szép sorjában, befűzve, némán, halálos hallgatagon, azalatt mindaz, ami e műveké volt, kis és nagy pimaszok martaléka lett.” Meg arról ír, hogy „amit tőlem elfogadtak, az annak, amit teremtettem, csak a legalja volt.”

Az erdei ökoszisztéma megóvásával, a folyamatos erdőborítás („örökerdő”) fenntartásával szemben álló vágásérettséggel, vágásterülettel manipuláló, homogén erdőképet előállító (s azt természetes felújításnak füllentő) vágásos erdőgazdálkodás, a hozamvezérelt (de fenntarthatónak aposztrofált) faanyagtermesztés- termelés rögeszméje sodorta Istvánt légüres térbe. Ő a vágásforduló – pontosabban az ezzel jellemezhető Zeitgeist – miatt lett magányos.

Ő is olyanná vált, akiről Hamvas Béla a Közös életrend c. kötet egyik esszéjében ezt írja: „Nem veszi észre, hogy a tér nem azért üres, mert a magányos a többitől elrugaszkodott, hanem azért nincs körülötte senki, mert a közösség elhagyta a helyét és a közösség szelleméből kiesett, a szakrális alapról lelépett s egyedül a magányos az, aki ottmaradt egyedül, mint aki a süllyedő idő csábításának ellenállott, kitartott, a kollektív szellem fenntartója lett és a szakrális alap őre.” „A magányos a társadalom szakrális voltának őre.”

Ezzé lett István – most már örök időkre. Megigazult.

„Megigazulni annyi, mint mindabból a homályból és zavarból, nyugtalanságból és szétszórtságból, amit az emberben az életéhség kelt, tudatos elhatározással kilépni és lényének eredeti fedetlen tisztaságában élni.”

(Hamvas Béla: Extázis)

Szóval ebbe a globális bűntudatba mindenki beleroppan… előbb vagy utóbb, így vagy úgy. Vagy nem hagyjuk magunkat kompromittálni, felülemelkedünk, kilépünk és visszahatunk. Ez az éberség és a realizálás útja.„

Zelei Anna | agrármérnök, kertészmérnök, lelkes természetvédő. Támogatója ill. önkéntese a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületnek, a NoÁr-mozgalomnak, a WWF Magyarországnak, a Greenpeace Magyarországnak és az xForest.hu-nak. A Norvég utakon c. és Az elveszett erdő c. könyv szerzője. Instagram: @anna_zelei