Hogyan figyelmezteti egy fa a társait, ha érzi, hogy jön a baj? – Interjú Takács Ritával, az ‘Amiről a fák suttognak’ c. film rendezőjével

„Hiába találom ki, hogy vegyük fel a szarvasok bőgését, ha az a bika nem akar bejönni az erdőbe bőgni.” Miért dugdos a szajkó makkokat egy nappaliban? Hogyan figyelmezteti egy fa a társait, ha érzi, hogy jön a baj? Mivel ajándékozzák meg egymást a gombák és a fák?

Az utóbbi évek egyik legsikeresebb hazai természetfilmje, az ‘Amiről a fák suttognak’ soha nem látott képi világgal mutatja be az erdő titkait. Különlegessége nem csak az erdőrezervátumban forgatott díjnyertes operatőri munkában rejlik, hanem abban is, ahogyan sikerült szóra bírni a főszereplőket: a fákat. A film rendezőjét, Takács Ritát kérdeztem az alkotás kulisszatitkairól.

A film debütálásával a természetkedvelők és a környezetvédők is megjegyezték a nevedet. Lehetetlen, hogy egy ilyen mélységű és érzékenységű természetfilmet el lehet készíteni valamilyen erős természetkapcsolat nélkül. Honnan jött az alapötlet?

Az állatok szeretetét gyerekkoromból hozom. Édesapám állatvédő, állatvédelmi felügyelő volt. Kidobott és bántalmazott háziállatok tömkelege mellett törött szárnyú gólyát, elárvult őzikét, madárfiókákat nevelgettünk fővárosi kertünkben.

Az egyetemi szakdolgozatomat a magyar természetfilm történetéről írtam és ennek kapcsán ismerkedtem meg a Filmdzsungel Stúdió tagjaival. Ők ekkor éppen a magyar természetfilmezésről készítettek dokumentumfilmet (‘A természetfilm magyar találmány?’) amihez -a rengeteg összeszedett háttéranyagom miatt- szinte rögtön felkértek szerkesztőnek. Így csöppentem bele az ismeretterjesztő filmek világába és szerencsémre benne is ragadtam.

Azóta számos film készítésében vehettem részt, és eközben nagyon tehetséges, elképesztően nagy tudású, természetszerető emberek vettek körül. Egy közös kirándulásunk alkalmával átmentünk egy erdőrezervátumon. Erős hatással volt rám az a kép, teljesen más vizuális élmény volt, mint amit korábban megszoktam. Innen indult talán az egész, az erdő már nem csak gyakorlati kikapcsolódásként, hanem elméleti szinten is érdekelni kezdett.

Harmadszori nekifutásra sikerült elfogadtatni a forgatókönyvet, amihez  Peter Wohlleben és Raoul Francé írásai segítettek. Wohlleben könyveit szerencsére nagyon sokan ismerjük, de hogy bukkantál Francéra a számtalan hazai erdésznagyság könyvei között?

Peter Wohlleben A fák titkos élete c. könyve nagyon inspiráló volt, rengeteg „hűha” élményt okozott, és a gondolataimat, az érdeklődésemet eltolta a növényi kommunikáció irányába. Elmentem egy előadást meghallgatni az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, amit dr. Parádi István (aki később a film egyik szakértője lett) tartott többek között a mikorrhiza gombákról. Ezek az élmények késztettek arra, hogy újra átdolgozva a koncepciót, megpróbáljam harmadszorra is beadni a filmtervet, ami végre sikert aratott, megnyertük a lehetőséget, hogy elkészíthessünk egy 50 perces természetfilmet.

Amikor az ember hozzákezd egy filmötlet kidolgozásához, amellett, hogy felveszi a kapcsolatot szakértőkkel, rengeteg szakirodalmat, könyvet is begyűjt. Így akadt a kezembe H. Raoul Francé/Francé Rezső, 100 éve élt és alkotott magyar származású biológus, botanikus, ismeretterjesztő ‘A növények élete’ és ‘Az örök erdő’ című könyvei. Francé stílusa teljesen magával ragadott. Óriási tudását közérthetően, a téma iránti rácsodálkozó tisztelettel és szeretettel adta át, ráadásul már-már szépirodalmi stílusban vezetett körbe a növények és az erdő birodalmában.

Ráébresztett arra, hogy mielőtt bármilyen részlettel foglalkozni kezdenék az erdővel kapcsolatban, először az egész működését, ezt az összetett, és csodálatosan „kitalált” rendszert kell megértenem. Ez egyébként azért is fontos felismerés volt, mert közben az is nyilvánvalóvá vált, hogy a növények kommunikációját kint a természetben, kísérletek, laboratórium, mikroszkóp és interjúk nélkül nem fogom tudni bemutatni. Én viszont nem ilyen narratívát szerettem volna megvalósítani.

Univerzális voltál a filmkészítés során, egy személyben forgatókönyvíró, rendező, vágó és részben operatőr is. Ilyen a mai modern profizmus, ennyi mindenhez kell érteni?

Természetfilm esetében (kicsiben, itthoni keretek között legalábbis) a rendező és a forgatókönyvíró legtöbbször ugyanaz a személy. A természetfilm nem olyan, mint egy játékfilm, itt nem lehet tűpontos forgatókönyvet írni. Mindig igazodni kell ahhoz, amit az élet ad, és akár a helyszínen újragondolni, hogy az adott helyzetből mit lehet kihozni.

Hiába találom ki, hogy vegyük fel a szarvasok bőgését, ha az a bika nem akar bejönni az erdőbe bőgni. Hiába tudjuk, hogy a borz hajnali 5 és fél 6 között fog átmenni az adott útvonalon, ha egyszer túl sötét van, máskor kicsit feljebb halad, mint amire számítunk, harmadszor pedig megremeg az operatőr keze.

Volt olyan, hogy egy 3 napos forgatást szerveztünk le az egyik erdőrezervátumba, mert napsütéses időt ígértek és én megálmodtam a napsütéses képeinket. Gyakorlatilag, ahogy kipakoltunk, leszakadt az ég, mindenünk elázott, a bakancsom is, a következő napokban papucsban mászkáltam a borongós erdőben. De legalább lettek esős képek!

Kitől kaptad a legtöbb segítséget?

Bak Zsuzsanna, a film dramaturgja akkor érkezett, amikor eljutottam a holtpontra. A film darabkái nagyjából össze voltak vágva, a szöveg nagyjából meg volt írva. Már csak néhány lépés választott el a végétől: a mozaikokat egymás mögé pakolgatva összerakni, kisimítani az egészet. Akkor már terhes voltam a kisfiammal, nyár volt, meleg volt, és gyakorlatilag több, mint egy éve a filmen gondolkoztam, forgattam, válogattam. A nappalinkban szajkó és erdei egerek tanyáztak, a pincénk stúdióvá alakítva, esti tv-zések helyett Erikkel rendre a filmről beszélgettünk, snitteket, timelapse-eket néztünk vissza.

Eljött a pont, hogy besokalltam, azt éreztem, hogy képtelen vagyok az elejétől újra átgondolni a hatalmasra duzzadt anyagot, elfáradtam, pihenni akarok, elég volt. Közben frusztrált is voltam, mert egyértelmű volt, hogy erre már nincs idő.

És akkor jött Zsuzsa, a friss szem és átlendített. Egy hetet ült mellettem, együtt végignéztük a vágott anyagot, lektorálta a megírt szöveget, segített átgondolni, hogy milyen sorrendben rakjuk egymás után a darabkákat, hogyan építsük fel belőle a filmet. Ez nagyon nagy segítség volt.

Mennyi idő telt el az ötlettől a megvalósításig?

1,5 év alatt készült el az 50 perces verzió, és a plusz zenei, zörejezési munkák miatt néhány hónappal később lett készen a 78 perces rendezői vágat. Nem is tudtuk volna tovább csinálni, hiszen a pályázati kikötés 1 év volt, maximum fél év halasztással, amit ki is használtunk. Hetente átlagosan 2-3 alkalommal forgattunk. Volt, hogy csak egy ember „ugrott ki forgatni” néhány órára, amikor éppen felszabadult egy kis ideje, máskor egy három fős stáb 3-4 napig szinte az erdőben lakott. Már-már hobbiszinten űztük a filmkészítést. A timelapse kamerák (amikkel a gombák növekedése, nyíló virágok, lombfakadás stb. készült) folyamatosan mentek, hol az erdőben, hol a pincénkben, hol a vezető operatőr belvárosi lakásában.

Tegyük fel, hogy kétszer ennyiből gazdálkodhatott volna a költségvetés. Akkor mi fért volna még bele, szíved szerint mit tettél volna még hozzá a filmhez?

A filmre 8.750.000 Ft-ot nyertünk. Habár elsőre talán soknak tűnhet ez az összeg, ez nagyjából egy kisjátékfilm budgetje. Az ‘Amiről a fák suttognak’ ebben a formájában biztosan nem készült volna el, ha a stábtagoknak és a szakértőknek nem lett volna szívügye a téma. Mindenki sokkal több energiát adott a film elkészítésébe, mint amennyi anyagiak formájában megtérült neki. Mert hiába voltam egyben író, rendező, vágó és olykor operatőr, ez nem egy ember filmje. Rengetegen dolgoztak benne, kollégák, stábtagok, szakértők, természetvédelmi őrök, és a háttér stúdió nélkül sem ment volna.

Ha nagyobb keret lett volna rá, akkor valószínűleg változatosabb technikával dolgozunk, és nem én vágtam volna a filmet, hanem egy objektív, külső szem. Valaki, akit nem kötnek élmények és érzések a képekhez, aki nem látott minden snittet 86-szor, aki nem volt ott a felvételek elkészítésénél.

Óriási dolog, hogy hazánkban egyre több és több az erdőrezervátum, mára közel 70 erdőfolt élvezi a háborítatlanságot. Miképp választottátok ki a helyszíneket? A „legősibb” őserdőt kerestétek?

Amikor elhatároztam, hogy erdőrezervátumokról szeretnék filmet készíteni felvettem a kapcsolatot dr. Horváth Ferenccel, aki a magyar erdőrezervátumok elismert kutatója. Ő személyesen kísért el minket az első terepszemlénkre, a Kékes-Észak Erdőrezervátumba. Nagyon értékes találkozás volt, de a helyszín a forgatáshoz sajnos nem felelt meg. Az a rezervátum olyan meredek, hogy ha az operatőrnek valamiért egyszer le kellett volna mennie a völgybe és visszajönni, a következő néhány órát biztosan pihenéssel töltötte volna.

Innentől biztos volt, hogy a kimagasló természetességi állapot és a tekintélyes korú fák mellett a terepviszonyok is nagyon fontos tényezőt jelentenek majd a választásnál. Aztán amikor megtaláltuk a tökéletes helyszínt, rájöttünk, hogy Budapestről nem engedhetjük meg magunknak, hogy heti- kétheti rendszerességgel több száz kilométert utazzunk, szállásra, étkezésre költsünk. Ezért kerestünk alternatívát, így lett néhány közelebbi helyszín is, ahol forgattunk. (A forgatási helyszínek kiemelt fokozatú védelem alatt állnak, ezért nem nevesítjük őket- Z. A.)

Mi alapján választottad ki a filmben közreműködő szakembereket?

Voltak kiváló szakemberek, akik egyszerűen megkerülhetetlenek voltak, pl. mert csak ők foglalkoznak az adott témával. Voltak fantasztikus emberek, akiket már ismertem korábbról, és voltak, akiket más hozzáértők ajánlottak.

Egy természetfilmes nem biológus, nem ökológus, nem botanikus, nem zoológus… csak egy filmes. Elengedhetetlen szüksége van a téma elméleti és gyakorlati szakembereire. Olyanokra, akik az ötödik buta, naiv, amatőr elméleti kérdésre is készséggel válaszolnak, leülnek veled beszélgetni, elkísérnek terepre, moha és gombaismereti gyorstalpalót tartanak. Akik azonosítják, hogy milyen bogarat sikerült felvennünk, hoznak egy bükkfa rönköt, amiben vélhetően van olyan lárva, amit fel szeretnél venni. Őrökre, akik hatalmas terepismerettel rendelkeznek, tudják, hogy hol fészkel a macskabagoly, mikor nyílik a tüdőfű, felhívnak, ha érdemes forgatni menni, mert beköszöntött az ősz az erdőben és gyönyörűen elszíneződtek a levelek.

Akik segítenek, terelgetnek, amikor kéred, de nem akarnak befolyásolni a saját prioritásuk szerint, mert prioritása természetesen mindenkinek van. Hagyják, hogy a saját utadat járd. Én ilyen embereket találtam, nélkülük nem tudtuk volna ezt a filmet megcsinálni.

Hogyan sikerült becserkészni a kamera elé a szarvast, szajkót, baglyot erdei egeret? Sok „beltéri” felvételre volt szükség?

Fészek/odú esetében a helyzet egyszerű. Ha a szaporodóhely megvan, a siker szinte garantált, hiszen ilyenkor az állatok helyhez vannak kötve. Egyéb esetben azonban ahhoz, hogy egy állatot közelről, igazán szépen megmutasson az ember, vagy nagyon nagy szerencse kell, vagy rengeteg idő, vagy mindkettő. Ha pedig egyik sincs, akkor marad a trükközés.

Az uráli bagollyal szerencsénk volt, hiszen már a második forgatás alkalmával sikerült felvennünk a szabad természetben. Az operatőrt ráadásul olyan közel engedte magához, ami már-már megdöbbentő volt.

A szajkóval azonban nem voltunk ilyen sikeresek, én viszont mindenképpen meg akartam mutatni ennek a sokak által megvetett madárnak az erdő életében betöltött pótolhatatlan funkcióját.

A filmben szereplő szajkó Lajka. Fiókaként vették ki a fészkéből, és mi megvásároltuk egy vadásztól. A fészekgyérítés egyébként egy teljesen legális dolog, a szajkó ugyanis dúvadnak számít fészekpredációja miatt. Lajka elképesztően értelmes és szórakoztató madár volt. A készülőfélben lévő nappalinkban lakott, aminek akkor még csak a 4 fala volt meg. Nem tanítottuk, nem kondicionáltuk. A makkok gyűjtögetését és eldugdosását teljesen magától, ösztönből csinálta. Lajka egyébként már szabad madár, amikor készen állt az önállóságra, elengedtük.

Kivételes képekkel indul a film: kidől egy szépkorú hatalmas fa, megjelenik egy idős erdésztekintély, és a továbbiakban is érzelmes, megszemélyesítésekkel teli a narráció, páratlan felvételek beszéltek a szavak helyett, olyan volt az ember érzése, hogy nem az erdőt hozta a közelünkbe, hanem minket ültetett a közepébe. Van-e hazai ill. külföldi példaképed a természetfilmesek közül?

David  Attenborough természetesen számomra is etalon. Ezzel együtt megismételhetetlen és utánozhatatlan, viszont nem őt kell utánozni. Azokat a természetfilmeket szeretem, amik mernek egy kicsit mások, kicsit egyediek lenni. Amik nincsenek túlmagyarázva, ahol a képek is beszélnek, sőt, nem csak beszélnek, hanem mesélnek. Az olyan filmeket, amik nem akar többek lenni annál amik, és ahol a néző jelen tud lenni.

Nagyon szeretem a Claude Nuridsany– Marie Pérennou alkotópárost (Mikrokozmosz, Genesis), a Jacques Perrin – Jacques Cluzaud alkotópárost (Vándormadarak, Évszakok), de kedvencek között említhetem Luc Jacquet-et is (Pingvinek vándorlása, Volt egyszer egy erdő). Mindannyian magas színvonalú, maradandó alkotásokat készítettek és készítenek.

Egyértelmű volt, hogy a nagy természetvédő színésznő Für Anikó lesz a narrátor?

Mindenképpen női hangot szerettem volna. Egyrészt, mert ritka a női narrátor ismeretterjesztő filmekben, másrészt pedig úgy gondoltam, hogy női szövegíró mondatai nő szájából hitelesebben hangzanak majd. Három művésznőn gondolkoztunk már akkor, amikor a narrációból még egy sor sem volt megírva. Mindenkitől meghallgattunk egy-egy monológot, és egyhangúan Für Anikó mellett döntöttünk.

Vannak-e hasonló munkatervek a jövőre nézve? Alkotóként hol találkozhatunk veled legközelebb?

Természetesen vannak! Már hónapok óta egy következő filmen gondolkozom, szakirodalmat olvasok, jegyzetelek, mármint akkor, amikor Samu, a kisfiam megengedi. Hogy lesz-e belőle film, azt nem tudom, hiszen támogatót találni Magyarországon természetfilm megvalósításához nagyon nehéz feladat. Annyit azért elárulok, hogy ha rajtam múlik, hallunk még az erdők életközösségéről, hiszen bőven van még mesélnivalójuk…

A film itt érhető el:

Zelei Anna | agrármérnök, kertészmérnök, lelkes természetvédő. Támogatója ill. önkéntese a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületnek, a NoÁr-mozgalomnak, a WWF Magyarországnak, a Greenpeace Magyarországnak és az xForest.hu-nak. A Norvég utakon c. és az Elveszett erdő c. könyv szerzője. Instagram: @anna.silvanus