Tervezett elavulás – egy radikális antikapitalista konteó

Veszel egy nyomtatót – néhány évig elketyeg, majd egyszer csak letilt, és nem hajlandó többet nyomtatni. Vagy a telefonod: csúcskészülékként vetted egy-két éve, de már elkezdett lassulni, gyorsabban is merül – megint újat kell venni? Nem küld több frissítést a gyártó – tetszik, nem tetszik, megveszed a legújabb programverziót. Természetes amortizáció? Vagy ez lenne az a bizonyos „tervezett elavulás”?

A tervezett elavulás elmélete – a továbbiakban: TEE – szerint egyes gyártók a tervezésénél eleve arra törekszenek, hogy az adott termék egy bizonyos, az elvárhatónál rövidebb üzemidő letelte után működésképtelenné váljon, a szerencsétlen fogyasztó meg kénytelen legyen újat venni. Vagyis a TEE szerint a termékek élettartamának szándékos rövidítése mögött egyfajta mesterséges keresletnövelési szándék állna – a machináció pedig leginkább a háztartási gépek, az elektronikai eszközök (okostelefonok, nyomtatók) és az autók piacán érhető tetten.

Spoiler: a tervezett elavulás elméletneknek nemcsak a ténybeli alapjai gyengék – lényegében nincsenek bizonyított és/vagy dokumentált esetek -, de az általunk megkérdezett mérnökök szerint a mai digitális tervezési technológiákkal sem reális ilyesmit csinálni. Van persze élettartamra tervezés, de ez épp a fordítottja a TEE-nek: a mérnökök nem egy kitűzött „elromlási időre”, hanem – sok más paraméter figyelembe vételével – egy megadott minimális üzemidőre optimalizálnak a tervezésnél.

Könnyen belátható, hogy üzletileg is csak monopoltermékek esetében lenne racionális a tervezett elavulás alkalmazása. Ha van választási lehetőség, ugyan ki venne még egyszer attól a gyártótól bármit is, akinek az idő előtt elromlott mosógépét, telefonját, bármijét épp most kényszerült kidobni.

A javíthatóság tekintetében viszont már joggal merülnek fel fogyasztóvédelmi kritikák és kérdések – de, mint látni fogjuk, ebben a tekintetben épp most szigorodik a szabályozás, mintegy a szemünk előtt zajlik a javíthatóság forradalma. De a készülő új uniós szabályozás hatályosulásáig is vásárolhatunk tudatosan. Tartós fogyasztási cikk vásárlásakor segítségünkre lehetnek például a Tudatos Vásárló magazin tesztjei, hogy elkerüljük a bóvli termékek csapdáját.

A TEE egyik alapszimbóluma a híres Livermore-i izzó, ami lassan 120 éve világít a helyi tűzoltóállomáson. (A másik örök hivatkozás egy szerencsétlen, soha meg nem valósult ötleteket pertraktáló röpirat, nagyjából a TEE Soros-terve.) Logikusnak tűnő kérdés, hogy ha létezik olyan hagyományos (izzószálas) villanykörte, ami kibír 120 év folyamatos használatot, akkor nekünk a boltban miért olyat adnak, ami jellemzően egy-másfél év múlva megy a kukába. (Vagyis pont nem a kukába, hanem a társaival együtt a speciális szelektív gyűjtőbe, ugye. Nem kell megrémülni, elég sok ilyen van az országban.)

• 

Nyilván azért, mert direkt rövid életűre tervezik az izzókat. (Meg a nyomtatókat, a telefonokat, mosógépeket, autókat sat.) Pedig nem. Csak nem a (nagyon) hosszú élettartamra optimalizálják ezeket a termékeket. Műszakilag már 120 évvel ezelőtt is  nagyon sok minden megvalósítható volt – így például lehetett gyártani olyan izzót is, amely akár száz évig is működik. (A háztartási elektromosság hajnalán, a tömegtermelés beindulása előtt egészen más üzleti modell alapján terveztek a gyártók.)

Ez persze ma sem jelentene problémát, a kérdés csak az, hogy a csodaizzó mennyibe kerülne – és nem mellesleg, mennyit fogyasztana? A legtöbb vásárló már a 2 000 forintos ár láttán is vakarja a fejét – pedig például a „drága” LED-es égők fényhasznosítása nagyságrenddel jobb, mint a hagyományos, de olcsó normál izzóké.

A Nagy Villanykörte Összeesküvés

Érdekes kultúrtörténeti kérdés, hogy miért pont a villanykörte lett a TEE központi szimbóluma. Persze, van az a többé-kevésbé ismert kartell-sztori a múlt század ’20-as éveiből, a „Phoebus-kartell” ügye. A történet lényege, hogy a világ legnagyobb izzógyártói – köztük nemzeti büszkeségünk, a Tungsram – 1924 végén Genfben összegyűltek, hogy felosszák egymás közt a világpiacot.

És ha már ott voltak, gyorsan meg is állapodtak, hogy a résztvevők 1000 órára csökkentik az általuk gyártott égők élettartamát. Ezt annyira komolyan vették, hogy a dolog – a kartell – irányítására saját infrastruktúrát is létrehoztak, amelyik például rendszeresen ellenőrizte, hogy valóban csak max. 1000 óra élettartamú izzót gyártanak-e a szerződők. (Igaz, a kitűzött minőségi cél alá sem lehetett menni, ezt is ellenőrizték.) A rendszer 15 évig hibátlanul működött, és bár láthatóan szimpla kartellezésről van szó – a szereplők a profitmaximalizálás érdekében verseny helyett összehangolják a tevékenységüket – kikezdhetetlennek tűnő alapja lett a nagy Elméletnek.

Balhék és botrányok

Ez persze nem jelenti azt, hogy a nagy iparvállalatok ne tennének meg időnként olyasmit, ami a fogyasztók megkárosításával hoz extraprofitot. Nagyjából tíz évvel a Phoenix-kartell megalakulása előtt ért véget az USA talán legjelentősebb monopóliumellenes küzdelme, Az egyik oldalon a kőolajpiacon monopolhelyzetben levő Standard Oil Company – a mérhetetlen gazdagság szimbólumává vált Rockefeller-család vállalata – állt, a tröszttel szemben, a másik oldalon az extraprofitot megfizető fogyasztók érdekeiben fellépő szabályozó hatóságok. Az akkor már évek óta tartó harc vége a Standard Oil feldarabolása lett.

Száz évvel később robbant ki a német ipar történetének legnagyobb botránya: 2015 szeptemberében az Egyesült Államok Környezetvédelmi Ügynöksége (EPA) azzal vádolta meg a Volkswagen-csoportot, hogy az emisszióméréseket manipuláló szoftvert telepített 482 ezer dízelüzemű jármű kipufogógáz-tisztító berendezésébe. A Volkswagenre, majd később más autógyártókra is rábizonyult a szisztematikus csalás – a fogyasztók átverésének gigantikus mértékű visszahívás, bírság és kártérítés lett a vége.

De az elmúlt ötven évben az Apple-től a Whirlpoolig számtalan gyártó kényszerült visszahívni számtalan terméket, adott esetben még súlyos kártérítést is fizetve – viszont egyetlen esetről sem tudunk, ahol a tervezett elavulás lett volna a panasz és az eljárás alapja.

A TEE által gyakran hivatkozott eset a tintasugaras nyomtatók ügye: bizonyos lapszám után a nyomtató letiltja a további használatot, és szervízbe irányítja az áldozatot. Csakhogy a blokkolás hátterében nem a TEE áll, hanem a „kötelező szervíz”, éppúgy, mint például az autók esetében. („A tiltás pedig több 10 000 oldalra volt beállítva. Emberek normálisak vagytok? Tintasugaras nyomtatóval nyomtatni 30-50000 oldalakat? Ez a lehető legdrágább és legtöbb festéket használó megoldás.” – írja a problémafelvetésről a Mérnökszemmel-blog.)

Utoljára talán az Apple-t vádolta meg az egyszerű magyarázatok népes rajongótábora a TEE gyakorlati alkalmazásával.

A sztori: 2017-ben egyre több régebbi iPhone tulajdonosa érezte úgy, hogy lelassult a telefonja. Év végére ki is derült, hogy nem tévedtek, és az sem puszta konteó, hogy mindezt maga az Apple idézte elő. A cég egy ideig vetített, majd kénytelen volt beismerni, hogy egy mindenki által letöltött javítószoftver okozza a lassulást. Persze botrány lett, az Apple magyarázkodott, de a végén 500 millió dollárjába fájt a trükközés: egy szövetségi bírói ítélet szerint a cégnek ekkora összegű alapot kellett létrehozni az átvert iPhone-tulajdonosok kártérítésére. És persze az Apple-brandnek sem tett túl jót, hogy sokak szerint a lassítással akarták motiválni a régebbi iPhone-tulajdonosokat az újabb modell megvásárlására.

Jó sztori, de ennek sincs semmi köze a tervezett elavuláshoz, sőt, inkább gyengíti azt. Hiszen a készülékekkel épp az volt az Apple baja, hogy maguktól nem avultak elég gyorsan.

„Azok a régi jó mosógépek

bezzeg simán elmentek 20-30 évet, a maiaknál meg már a 10 év is rekord.” Van ebben igazság, csak nem feltétlenül a fenntarthatóság szempontjából. A (szocialista) ipar ezen remekei valóban sokáig bírták, csak éppen rettenetesen sokat fogyasztottak – vízből, áramból, levegőből -, és az előállításuknak is óriási környezeti lábnyoma volt.

És abban is biztosak lehetünk, hogy a 70-es, 80-as évek átlagfogyasztója is szívesen lecserélte volna 3-4 évente a háztartási gépeit – csak éppen a jövedelme nem tette ezt lehetővé. Vagyis a

„lélektani elavulás”

– az eset, amikor „a még teljesen megbízhatóan működő, de már divatjamúltnak számító készülékünket (autónkat, telefonunkat) cseréljük újabbra, mutatósabbra” – ahogy a Tudatos Vásárlók Egyesülete fogalmaz – nem a 21. század meg a nemzetközi globáltőke terméke, hanem a legtöbb fogyasztói döntés egyik fontos mozgatója. Bár az idézett cikk megalapozottnak állítja be a tervezett elavulás elméletét, fel is sorolja annak négy típusát – ezek egyike lenne a lélektani elavulás – a konteó mellett rengeteg fontos információt is megoszt az olvasóval. Például, hogy a kidobott mosógépek kevesebb mint felét próbálta a tulaj megjavíttatni, mielőtt újat vásárolt volna, további egynegyedét mindössze egyszer javították. Tíz százalékuktól pedig úgy váltak meg, hogy jól-rosszul ugyan, de még működött.

Biztos jelentős szórás van a különböző tartós fogyasztási cikkek tekintetében – a szórakoztató elektronikai termékektől valószínűleg még ennél is könnyebben válunk meg -, de a fenti adatok erősen utalnak arra, hogy az idő előtti kidobás hátterében nem a tervezett elavulás, hanem valamilyen fogyasztói döntés áll. A TEE nyilvánvaló módon a gyártók és kereskedők nyakába varrná a felesleges fogyasztás felelősségét – más vonatkozásban ez a rendszerszintű felelősség valóban megkerülhetetlen -, de a saját döntéseinken alapuló „túlfogyasztásunkért” okszerűbb saját magunkat hibáztatni.

A mi olvasóink nyilván pontosan tudják, hogy minden egyes felesleges vásárlás értelmetlen kárt okoz a környezetnek, csökkenti az esélyt, hogy túléljük a klímaválságot – ezzel tehát nem is foglalkoznánk. Két jó hírrel viszont annál inkább. Mindkettő a – TEE-ben szimbolikus megjelenítést nyerő – felesleges vásárlást, illetve ennek káros következményeit fogja mérsékelni.

Az egyik a körforgásos gazdaság, ami az EU egyik legfontosabb gazdaságpolitikai célja a klímaválság kezelésével kapcsolatban. A lineáris gazdasági modellben a termékek előállításához szükséges erőforrásokat (nyersanyag + energia) kinyerjük a természetből, majd a termék életciklusa végén hulladékként kerül vissza a természetbe. Ezzel szemben a körforgásos gazdasági modellben az a cél, hogy minden nem megújuló anyag minél tovább a rendszerben maradjon. A modellben az egyes termékeket eleve úgy tervezik – ökodizájn – hogy minél tartósabbak, javíthatóak legyenek, illetve a tervezés kiterjed a hulladékká vált termék újrahasznosíthatóságára is. Az elméleti cél természetesen a nyersanyagok 100 százalékos újrahasznosítása.

• 

A másik jó hír, hogy az Unióban erős szándék mutatkozik a tartós fogyasztási cikkek élettartamának növelésére. Ennek egyik fontos eszköze a „javíthatóság jogának” megjelenése a szabályozásban. Novemberben fogadta el az Európai Parlament azt a határozatot, amely alapján a Bizottságnak új szabályozást kell a tartós fogyasztási javakkal kapcsolatban kidolgoznia. Az a feladat, hogy a tartós cikkek javítása a fogyasztók számára vonzóbb, elérhetőbb és költséghatékonyabb legyen. Az is a Bizottság feladata, hogy – az energetikai tanúsítványokhoz hasonlóan – egységes és kötelező javíthatósági jelölési rendszert alkosson meg. Ha ez megvalósul, akkor örökre búcsút mondhatunk a TEE-nek. Hiszen minden különösebb előtanulmány nélkül is tudhatjuk majd, legalább nagyjából, hogy hány évig lesz reálisan fenntartható a megvásárolni kívánt mosógép, laptop, vagy éppen tintasugaras nyomtató.

Gyakran Ismételt Kérdések

Becker András| az Xforest egyik alapítója, újságíró