Eljön-e a világvége a klímaváltozással?

Az emberiség visszatérő ősképe a „világvége”. Számtalan film, könyv szól arról, hogy itt a világvége, gyakorlatilag szinte minden akciófilmben és képregényfilmben a „világot kell megmenteni” – így vagy úgy. A világvégét ez nem egyszerűen közel hozza az átlagemberhez, hanem erodálja is annak súlyát és jelentőségét. Nem érti, nem tudja, hogy mit jelent a világvége.

Éppen úgy, ahogy a végtelen sok fotó a képek inflációját hozta el, vagyis a teljes elbizonytalanodást a képekben – kétséget abban, amit látunk – (vesd össze Mike Hoolboom és Susan Sontag elképzeléseit képi világunk inflálódásáról és a vizuális terrorról), már igazából nem érezzük a világvége szókapcsolat jelentőségét, súlyát, drámáját, hiszen minden hétvégére jut egy világvége a mozikban, hétköznap pedig non-stop világvége van a sajtóban.

Legutóbb például arról cikkeztek, hogy „ausztrál kutatók szerint 2050-re valószínűleg véget ér az emberi civilizáció” .

Az elemzés szerint:

„Még ha csak 2 Celsius-fokos is lenne a felmelegedés, több mint egymilliárd embert kellene áttelepíteni, a pesszimistább forgatókönyvek megvalósulása pedig olyan pusztítással jár, amit modellezni sem tudunk, és az emberi civilizáció nagy valószínűséggel véget ér.”

Ez lenne a klímaváltozás forgatókönyve, legalábbis egyik lehetséges forgatókönyve, amiben korán sem lehetünk annyira biztosak. A világvége ugyanis messze nem olyan egyszerű és egyértelmű, mint ahogyan gondoljuk.

Kétféle világvége

A mélyen vallásos középkori elképzelések szerint a világvége minden egyes ember halálának pillanatában áll be, János jelenéseinek könyve, pedig a halál pillanatát írja le. Az apokalipszis négy lovasa a halál stádiumai, éppen úgy, ahogy a Tibeti vagy az Egyiptomi Halottas Könyv is különböző állomásokat ír le a halál után. Így tehát a lelki úton járó emberek mondhatják, hogy egy-egy ember életével és halálával egy egész világ keletkezik és ér véget.

El kell tehát döntenünk, hogy a világvége alatt azt értjük, hogy nekünk végünk van, az általunk ismert emberiségnek vége van, a Föld bolygón élő lényeknek vége van, vagy az egész ismert univerzumnak van vége.

Látnunk kell, ahogy egyre nagyobb szeleteket vonunk be a vég-képzetébe, annál inkább elképzelhetetlenebb, távolibb az egész. Valójában még saját „végét” sem tudja az ember igazán felfogni, nem hogy a világ végét, holott mivel mindkettőnek volt kezdete, jó okkal feltételezhető, hogy vége is lesz.

Az emberiségtől nem várhatjuk el, hogy megértse a világvégét, hacsak nem valami különös borzongással töltse el, mint az ismeretlentől való rettegés. Igazándiból az emberiségtől semmi sem várható el, mert csupán egy elméleti konstrukció, amely egyénekből áll, nemzetekből, – politikai, vallási, földrajzi – szövetségekből, s ezek az egyének, nemzetek és szövetségek, éppen olyan képzeteket teremtenek magukról, egyediségükről, mint az a képzet, ami a mi fejünkben él arról, hogy emberiség. Mindezen képzeteket az idő maga alá temeti.

Az ember az, aki itt és most valójában számít. Az egyén, amely a tömeget alkotja. Mindig is ő számított. Egyedül az egyénben merülhet fel a klímaváltozás árnyékában az a kép, hogy ő nem csupán egyén, hanem az egész emberiség, az egész földi ökoszisztéma, ha úgy tetszik a kozmosz része. Az ént meghaladó tudásra van szükség ahhoz, hogy felismerjük magunkat az egészben, pontosan, ahogy a buddhizmus is tanítja.

A helyzet azonban az, hogy az első igazán nagy evolúciós ugrás nem a felegyenesedés volt, hanem a tudat evolúciója, vagyis, amikor az ember énként, különálló szubjektumként kezdett magára gondolni, létrehozva így az egót, ami szintén egy tudati (és tudattalan) konstrukció. Ez az „én” segített életben maradni, kiemelkedni az állatvilágból, együttműködni és győzelmeket aratni, barlangrajzokon tenyeret festeni, verseket írni, feltalálni dolgokat, a Holdra szállni, létrehozni az egész általunk ismert emberi történelmet, tudományt és kultúrát. És most közelegve a történet végéhez, szembenézve a globális katasztrófával, éppen ezt az „ént” kellene tudnunk meghaladni, szélesebb kontextusban látni és működtetni. Egészen pontosan egy újabb evolúciós ugrás előtt vagyunk, bár nevezhetjük ezt „nagy filternek” (Enrico Fermi után szabadon) is.

A világvége tehát – egy sokkal mélyebb megközelítésben – egyszerre lehetőség a továbbfejlődésre, és kétségtelenül opció a bukásra.

Valószínű, hogy mint minden az emberiség történetében, úgy ez sem lesz fekete-fehér. A jelenlegi állás szerint az emberiség vesztésre áll, de az egyéni emberek millióban ébred az új tudat, amely a közös felelősség érzetét hozza, látszólag teljesen mindegy, hogy annak forrása a szorongás, az elutasítás, vagy a belátás. Igaz, hogy utóbbi – a belátás – az előbbieknél – a szorongásnál és az elutasításnál – jóval előremutatóbb és bölcsebb.

Így tehát a klímaválság amellett, hogy kétségtelenül elhozhatja az általunk ismert világ végét – ahogy már e változás meg is kezdődött – jelentheti egy új kezdetét is. A „nagy filter” utáni állapot nem biztos, hogy jobb lesz és az sem biztos, hogy rosszabb, de arra mérget lehet venni, hogy más.

Az általunk ismert világ a következő évtizedekben véget ér és megváltozik, a kérdés és a tét egészen pontosan az, hogy az emberiség és az egyén is változik, vagy mindkettő véget ér?

Gyakran Ismételt Kérdések

Borbáth Péter | Író, túravezető – mesét, kritikát, reklámszövegeket ír, túravezetőként Latin-Amerikát, Madeirát és az Azori-szigeteket járja.

Felhasznált fényképek:

• Hieronymus Bosch, Az utolsó ítélet, részlet. Forrás: wikipedia.org
• Michelangelo: Az utolsó ítélet. Forrás: wikipedia.org