Tartalom
Rövid tanulmányom célja, hogy közérthető módon, de a legfontosabb nemzetközi forrásokat is kiemelve, bemutassa, mi az az ekocídium, vagyis a legsúlyosabb környezetpusztító magatartások büntethetőségének kérdése.
I. Az ekocídium fogalma
Ekocídium. Egy kifejezés, amelyet egyre többször hallunk, jelentését mégis sokak számára homály fedi. A nemzetközi jogi és környezetjogi szakirodalomban az „ecocide” kifejezés mint ekocídium vagy ökocídium honosodott meg, amely alatt legszélesebb értelemben nagymértékű környezetrombolást, környezetpusztítást érthetünk. Az angol terminológia gyökere az „oikos”, vagyis ökoszisztéma és „caedere” vagyis a pusztítás görög latin eredetű szavak, amelyekből szóösszetételként keletkezett az „ecocide”.
Szó szerinti fordításban annyit tesz: „killing our home”, vagyis elpusztítani az otthonunkat. Bár a fogalom gyökerei egészen az 1970-es évekig nyúlnak vissza, az ekocídium kérdésköre csupán az utóbbi néhány évben merült fel újra a társadalmi és a tudományos diskurzusban. Érdekes, hogy már 1974-ben, Magyarországon is megjelent egy kifejezetten ekocídiummal kapcsolatos tudományos publikáció, Bodnár László szegedi nemzetközi jogász professzor tollából.
Kiváló és mai szemmel is nóvum jellegű tanulmányában a következőképpen állapította meg az ekocídium fogalmát:
„ekocídium deliktumát követi el az az állam, amely az emberi környezetet szándékosan, olyan mértékben megrongálja vagy pusztítja, hogy az saját államának területén kívül az ökológiai egyensúly megbontására vezethet.”[1]
Éppen a szegedi nemzetközi jogi iskola hagyományaira tekintettel, én is az ‘ekocídium’ és nem az ‘ökocídium’ fordulatot használom.
Ahogyan arra már utaltam, az 1970-es évek élénk tudományos diskurzusát hosszú némaság követte. Alig több, mint tíz esztendővel ezelőtt, Pauline Helène „Polly” Higgins, skót ügyvéd, nemzetközi jogász, író és környezetvédelmi lobbista gyakorlatilag a hamvaiból hozta vissza a legsúlyosabb környezetpusztító magatartások büntethetőségének kérdését.
2010 áprilisában nyújtott be javaslatot az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez, az ekocídium nemzetközi szabályozása elfogadásának kezdeményezésére. Javaslatában a Nemzetközi Büntetőbíróság (International Criminal Court, ICC) alapító okiratának, a Római Statútumnak a kiegészítését javasolta a következő fordulattal:
„az ekocídium az ökoszisztéma(ák) olyan kiterjedt károsítása, megsemmisítése vagy vesztesége, akár emberi tevékenység vagy más okozó által, amely az adott terület lakói számára annak (azok) békés élvezetét jelentős mértékben korlátozta.”[2]
Higgins több tanulmányban és saját könyvében is részletesen foglalkozott az ekocídium fogalmával és annak széles körű vonatkozásaival.[3]
Egységes fogalomalkotásról a fentiek tükrében sem beszélhetünk. Higgins egyébként a természeti események, tehát nem emberi beavatkozás eredményeképpen bekövetkező környezetrombolást is az ekocídium fogalomkörébe sorolja. A legegyszerűbben talán a következőképpen fogalmazhatnánk meg az ekocídium lényegét:
az ekocídium arra keresi a választ, hogy a legsúlyosabb környezetpusztító magatartások – ideértve a háborús cselekmények részeként véghez vitt környezetrombolást is – hogyan büntethetőek a nemzeti vagy a nemzetközi jog alapján.
II. Az ekocídium története a nemzetközi jog szemüvegén keresztül
A továbbiakban felvázolom az ekocídium történetét, elsősorban a nemzetközi jog szemszögéből. Elöljáróban, egyfajta kiindulópontként, néhány átfogó környezetvédelemre vonatkozó gondolattal vezetem fel összegzésemet.
Az elmúlt két esztendő sohasem látott példáját szolgáltatja annak, hogy az emberi egészséghez mily nagy mértékben járulhat hozzá a természettel való harmónia. Az ember is része a természet hatalmas körforgásának, és bár sokan igyekeznek ezt akarva-akaratlanul tagadni, az emberi jóléthez nélkülözhetetlen a természet megfelelő állapota.
Így nem túlzás kijelenteni, egészségünk és a legalapvetőbb emberi jogaink érvényesülésének záloga a minket körülvevő környezet. Erre az összefüggésre az Emberi Jogokról és a Környezetről szóló Jelentés (Human rights and the environment, 1994) is rámutatott, 1994-ben.
Az emberi tevékenységek sora – mint a mezőgazdaság, az állattenyésztés, az építkezés, az ásványkincsek kitermelése – mindig is együtt jártak a természetes környezet megváltoztatásával. A környezetszennyezés, környezetterhelés az emberi szem számára sokszor láthatatlan módon is pusztítja mindennapi létfeltételeink alapjait. Az elmúlt két évszázadban mindez tömegessé vált, elvezetve napjaink globális környezeti kihívásaihoz.
Mikor is kezdődött ez a folyamat? A XVII. század utolsó harmadától először Nyugat-Európában (elsősorban Angliában), később, a XIX. század elején pedig az észak-amerikai kontinensen is jelentős gazdasági fejlődés vette kezdetét. Ez a folyamat vezetett az indusztrializált termelési folyamatokhoz, magával hozva az urbanizációt, a tömegtermelést és egyben az erdőirtást, a fajok megtizedelését, a víz- és levegőszennyezést.
Bővebb ismertetés nélkül is kiváló képet fest E. J. Hobsbawm leírása a XIX. századi városokban uralkodó, szó szerint „döglesztő állapotokról”: „és micsoda városok!… a füst hatalmas felettük és a kosz beléjük ivódott, az alapvető közszolgáltatások – vízellátás, csatornázás, utcatisztítás, nyitott terek és mások – nem tudták tartani az ütemet a városokba irányuló tömeges bevándorlással, így termelve különösen az 1830-as évek után, a kolera, hastífusz járványokat és a XIX. századi városi gyilkosainak két szörnyű, állandó csoportját – a levegő- és vízszennyezést vagy a légzőszervi és a bélrendszeri betegségeket.[4]
Az ipari forradalmat követően soha nem látott fejlődés vette kezdetét, de ezzel együtt, mióta eljutottunk a gőzgéptől a mikrochipig, gyakorlatilag a teljes természetes környezetre hatással lettünk. Ma már alig találunk „érintetlen”, az emberi beavatkozástól mentes területeket, és ezeket is különleges oltalom alá kell helyezni azok megőrzése érdekében.
Az emberiség tehát együtt élt a folyamatos környezetpusztítással, annak látható és kevésbé észrevehető változásaival, hátrányos következményeivel. A környezetpusztításnak vannak olyan kirívó példái, amelyek mértéke vagy a cselekmény végrehajtójának nagyfokú érdektelensége miatt vívták ki a nemzetközi közösség egyes államainak ellenszenvét.
Ennek eklatáns esete az Amerikai Egyesült Államoknak a vietnámi háború során, 1961 és 1971 között kifejtett háborús cselekményei (Vietnam War Effort), amely során 73 millió liternyi vegyszert locsoltak szét „ellenséges területeken”, mezőgazdasági területeket és ültetvényeket pusztítottak el, számos természetes élőhelyet buldózerekkel tettek a földdel egyenlővé. Ekkor éppen az 1972-es Stockholmi Konferencia előtt jártunk.
A Stockholmi Konferencia az Emberi Környezetről (UN Conference on Human Environment) az első, az Egyesült Nemzetek Szervezete keretében rendezett környezeti konferencia volt, amely nagyban hozzájárult a formálódó nemzetközi környezetjogi diskurzushoz is. Hogyan kapcsolódik össze a konferencia és az ekocídium története? A Konferencián előadott beszédében Olof Palme, egykori svéd miniszterelnök (1969–1976 és 1982–1986 között) kifejezetten ekocídiumként említette meg az USA által folytatott ökológiai hadviselést, amelyre beszédében élesen „felháborító dologként” utalt.[5]
Az ekocídium kifejezés azonban nem a Stockholmi Konferencia nyomán jött létre, hanem 1970-ben, ekkor dokumentálták először használatát, amikor Arthur W. Galston amerikai növénybiológus és bioetikus professzor egy új nemzetközi megállapodás mellett érvelt, az ekocídium betiltása érdekében. Galston egyébként az elsők között, már 1966-ban felszólalt a Vietnámban alkalmazott növényirtó szerek ellen, utalva azok ökológiai és emberi egészségre gyakorolt hatásaira. Galston ekkor a Yale Egyetem Botanikai Intézetének elnöki tisztét töltötte be, és egészen 2008-ban bekövetkezett haláláig a téma elkötelezett kutatója volt.
Ezt követően számos kísérlet történt az ekocídium nemzetközi jogi szabályozásba való integrálása érdekében. A környezet elleni bűncselekményekkel foglalkozó munkabizottság 1972-ben a konferencia keretében alakult meg és számos NGO támogatása mellett végezte munkáját. Richard A. Falk professzor, aki a nemzetközi jog és a háborús bűncselekmények szaktekintélye 1973-ban publikálta az ekocídium egyezményről (Ecocide Convention) szóló tervezetét – kifejezetten a háború idején végrehajtott ekocídiumra koncentrálva.
Bár természetesen ekkor a lehetséges nemzetközi szerződés tervezete nem bírt semmilyen kötőerővel, intenzív tudományos diskurzus alakult ki annak fókuszáról és szükségességéről. A tudományos vita utat talált az ENSZ-be is. 1984 és 1996 között a Nemzetközi Jogi Bizottság élénken foglalkozott a súlyos környezetpusztítással mint lehetséges környezet elleni bűncselekmény kérdésével, és az sokáig az önálló 26. cikként szerepelt az éppen tárgyalt, béke elleni bűncselekményekkel foglalkozó egyezménytervezetben (Draft Code of Crimes Against the Peace and Security of Mankind) mint az ötödik, béke elleni bűncselekmény.
A tárgyalások folyamán legfontosabb kérdésként a „szándék” merült fel, ennek tükrében többször változtatták is a tényállási elemek megnevezését. 1995-ben külön munkabizottság alakult, kifejezetten a 26. cikkely kapcsán, amely eredményeit egy 1996-ben kiadott jelentés összegezte. A munkacsoport három megoldási javaslatot is felvetett. Elsőként a környezeti bűncselekmények különálló cikkelyként való szabályozását, másodsorban az emberiesség elleni bűncselekmények bővítését a környezeti bűncselekményekkel, végül azok háborús bűntettekhez való sorolását.
Érdekes módon azonban alig egy évvel később a súlyos környezetpusztítás mint önálló tényállás teljes egészében eltűnt a tervezetből, anélkül, hogy a kérdést egyáltalán szavazásra bocsátották volna.[6] Innentől kezdve a Bizottság csak arról dönthetett, hogy a környezetet károsító magatartásokat az emberiesség elleni vagy a háborús bűntettek közé sorolják-e majd, és a rendelkezést további kiegészítésekkel bővítették. Érdemes megjegyezni, utóbbi megoldás utat talált az 1998-ban elfogadott és 2002-ben hatályba lépett Római Statútumba is, a Nemzetközi Büntetőbíróság alapító okiratába (8. cikk).
III. Mit hoz a jövő? Gondolatok az ekocídium realitásáról
A témát kutatva a legszembetűnőbb kérdés, vajon az ekocídium pusztán egy idea vagy reálisan várható annak nemzeti és nemzetközi jogban való tényleges rögzülése. Nehéz elképzelni, hogy a környezetvédelem terén oly tartózkodó és tényleges kötelezettségvállalásoktól ódzkodó nemzetközi közösség valóban hajlandó lesz a Római Statútum kiegészítésével pálcát törni a legsúlyosabb környezetrombolást végrehajtók felett. Bár támogatókat nyert magának az ügy, hiszen a kis fejlődő szigetállamok (Small Island Developing States ‒ SIDS) erőteljesen állást foglaltak az ekocídium koncepció mellett. A lépés részükről nem meglepő, hiszen az említett kategóriába sorolható államok létét fenyegeti a klímaváltozás okozta negatív hatások sora.
Ugyancsak felmerült az ekocídium „bevetése” a klímaváltozás elleni küzdelem részeként. Utaltam már az emberi jogok és a környezet szoros összefüggésére, ezt felvetette már több bíróság (például High Court of India) is és konkrétan hivatkoztak a „környezeti és ökológiai fenntarthatóságra, a fenntartható fejlődés megfontolásaira és a jövő generációk jogaira.”[7] Továbbá, nemrégiben az Emberi Jogok Amerika-közi Bizottsága előtt az Inuit nép ügye mérettetett meg az ekocídium és a klímaváltozás tükrében. Remélhetően, a már létező emberi jogi fórumok is utat nyitnak majd a klímaperek kapcsán ígérkező lehetőségeknek.
Az európai térségben egyre erősödő hangok szólalnak fel az ekocídium mellett. Nemrégiben röppent fel a hír, hogy Franciaország támogatja egy önálló ekocídium-bűncselekmény elfogadását. Emmanuel Macron francia elnök egyébként is egyik fő támogatója az elképzelésnek. A 2019 nyarán rendezett G7 találkozó előtt kifejezetten kimondta, hogy az Amazonas térségében jobb menedzsmentre van szükség az ott zajló ekocídium megállítása érdekében.
Az Európai Unió is az ekocídium támogatásról tesz tanúbizonyságot, különösen az Európai Parlament 2021 januárjában kiadott jelentése tükrében. Néhány éve még európai polgári kezdeményezést is indult „tiltsuk be az ökocídiumot Európában: polgári kezdeményezés a Föld jogokhoz juttatásáért” címmel, sajnos 2013-ban sikertelenül zárult le a támogatásgyűjtés.
2021 legnagyobb híre eddig, hogy a Brazília térségében őshonos népek vezetői, brazil civil szervezetek támogatásával és William Bourdon párizsi ügyvéd csapatának segítségével, Jair Bolsonaro brazil elnököt a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) elé citálnák az Amazonas menti őserdők pusztítása és az ott élő őshonos népek jogainak sárba tiprása miatt. Bár, mivel jelenleg erre nincsen jogalap, nem ekocídium, hanem emberiesség elleni bűncselekmények miatt történne a felelősség megállapítása, azonban az ügy kimondottan is szoros összefüggést mutat az ekocídium támogatásával.
Polly Higgins fiatalon, 2019 áprilisában távozott. Azonban hagyatéka tovább él mindazok gondolkodásában és tetteiben, akikkel megismertette az ekocídiumot, ezzel is hozzájárulva a koncepció feléledéséhez. Higgins prosperáló szakmai pályafutását feladva tette fel tudását és erőforrásait egy olyan ügyre, amelynek sikerében hitt és amely tényleges fordulópontot jelenthet a legsúlyosabb környezetpusztítók tetteinek megítélésében. Nem véletlen, hogy Jonathan Watts The Guardian hasábjain megjelent nekrológjában, a zöld mozgalom egyik leginspirálóbb alakjának írta le őt. Munkáját a Stop Ecocide Foundation folytatja tovább.
A cikk utolsó soraihoz érkezve sem adhatunk egzakt választ kérdésünkre, vajon az ekocídium megmarad-e régi-új ideaként a környezetvédelem érdekében, vagy elnyeri a nemzetközi közösség tényleges támogatását. Tekintettel az egyre erősödő környezetvédelmi szemléltre, és látva a globális környezeti problémák sorát, remélhetően több, mint 50 év után végre elfogadásra kerül majd egy ténylegesen kikényszeríthető, nemzetközi jogi alapokon nyugvó ekocídium szabályozás.
Tényleges eredményként könyvelhető el, hogy egyes államok hajlandóak nemzeti jogukba beépíteni az ekocídiumot, és ehhez kapcsolódó új jogszabályokat elfogadni. Várhatóan ez a tendencia begyűrűzik majd a nemzetközi közösség soraiba és a már létező bírói és egyéb jogvédelmi fórumok gyakorlatába is.
Feltehetjük a kérdést, miért szükséges a már egyébként is terjedelmes környezetvédelmi szabályozás bővítése egy újabb rendelkezéssel? A természet sokak számára jelenti a megnyugvást, a valódi kikapcsolódás lehetőségét. Tóth Árpád „A Fa” című versét idézve: „Oh nézd a furcsa ferde fát, / Mint hajlik a patakon át, / Oh lehet-e, hogy ne szeresd, / Hogy benne társad ne keresd?”. Egykor Európát és így a mi közvetlen környezetünket is büszke erdők, gazdag lápos-vizes élőhelyek vagy éppen a szélben hullámzó puszták foglalták el, amelyeket állat- és növényfajok sokasága népesített be.
Napjainkban szembe kell néznünk a fogyatkozó természetes élőhelyekkel, egykor őshonos fajaink eltűnő állományaival, saját létfeltételeinket biztosító tevekénységeink pusztító következményeivel. Éppen emiatt minden olyan lehetőséget és jogi szabályozás formájában megjelenő elképzelést támogatnunk kell, amely lehetővé teszi a legsúlyosabb környezetpusztítás elkövetőinek felelősségre vonását. Tekintsünk rá ekként: ekocídium, reális alap a legsúlyosabb környezetpusztítást elkövetők tetteinek büntetőjogi szankcionálására.
„Az ember azonban nem lenne ember, ha nem igyekezne a nagy technikai vívmányok korszakában is megőrizni – ahol lehet – a természetet a maga ősi eredetiségében. Megőrizni az állatokat és növényeket, amelyek nélkül – valljuk be őszintén – a legragyogóbb technikai feltételek mellett is sivár lenne az életünk.” (Schmidt Egon: Madarakról mindenkinek, Kossuth Kiadó, 2020. 201.)
[1] Bodnár László: Az „ekocídium” kérdéséről. Jogtudományi Közlöny, XXIX. évf., 1974.
[2] Szerző saját fordítása. Eredeti javaslat szövege: „Ecocide is the extensive damage to, destruction of or loss of ecosystem(s) of a given territory, whether by human agency or by other causes, to such an extent that peaceful enjoyment by the inhabitants of that territory has been severly diminished.”
[3] Polly Higgins: Eradicating Ecocide, Laws and Governance to Stop the Destruction of the Planet. 2. kiadás, London, Shepheard-Walwyn, 2016.
[4] Részlet, szerző saját fordítása. Hobsbwam, E. J.: Industry and Empire: From 1750 to the Present Day. London, Penguin Books, 1963.
[5] A beszéd teljes terjedelemben elérhető a YouTube-on.
Olof Palme svéd miniszterelnök 1972-ben, a Stockholmi konferencián – ENSZ Konferencia az Emberi Környezetről, 1972. Stockholm – elhangzott beszéde: https://www.youtube.com/watch?time_continue=639&v=0dGIsMEQYgI&feature=emb_title. Ekocídiumról konkrétan: 8:30-8:38 perc.
[6] Bővebben a Nemzetközi Jogi Bizottság előtt zajlott tárgyalási folyamatról: Christian Tomuschat: Document on crimes against the environment. ILC(XLVIII)/DC/CRD.3. Yearbook of the International Law Commission, vol.2.(1), 1996. 15-27.
[7] State of Himachal Pradesh v. Ganesh Wood Products (1995) 6 SCC 363. 20.
Dr. Sziebig Orsolya Johanna | PhD LLM, az SZTE Állam- és Jogtudományi Kar Nemzetközi jogi és Európa-jogi Tanszékének adjunktusa, környezetjogász, a Nemzetközi és Uniós Környezetjogi Kutatócsoport alapítója. Gyermekkora óta érdeklődik a környezettudományok és a környezetvédelem iránt, oktatóként is igyekszik környezettudatos szemléletét továbbadni. Magánemberként szabadidejét leginkább madárbarát ökokertjükben tölti.
Vélemény, hozzászólás?